Sosem kértem még időpontot a hetedikes gyerekem osztályfőnökétől, most azonban elgurult a gyógyszerem, és bementem az iskolába. Torkig vagyok azzal, ahogyan a gyerekekkel bánnak a tanárok, rendszeresen megszégyenítik, megalázzák őket. Ezt pedig nem szabad, és nem is kell eltűrni. Jelzem, a lányom nem angyal, nagyszájú, szeret beszélgetni, de nem szemtelen, nem hanyag, és jól tanul. Nagyon jól lát meg dolgokat, és nagyon vonalasan gondolkodik, amikor belőle ömlik a panasz, akkor tudom, hogy nem szabad félvállról venni.
Kis dolgokkal kezdődött: van egy tanára, aki sosem köszön vissza a folyosón, nemcsak neki, de senkinek sem. Próbáltam menteni a menthetőt, mondtam, hogy biztos, nem látja, nem hallja, vagy egyszerűen csak nem tud mindenkinek köszönni, bár magamban kicsit furcsálltam a dolgot, hiszen, ha a tanárok – joggal – elvárják, hogy köszönjenek a diákok, akkor illik viszonozni azt. Ezen még felülemelkedtem, te csak köszönj továbbra is neki, csak ennyit válaszoltam a gyereknek.
A tesiórákról való panaszkodás viszont egyre jobban zavar, ez az egész osztálynak gond, többször elhangzott már szülőin. A testneveléstanár, aki egyébként egy ismert és jó nevű focista volt valamikor, rendszeresen megalázza a lányokat, akik semmire se jók szerinte, és csak azokat a fiúkat tünteti ki a figyelmével, akik jó sportolók. Az órákat mindenki szívből utálja, egy kisfiú, aki szívbeteg, rendszeresen rosszul lesz, mert őt is addig futtatja, amíg ki nem fullad, ha pedig leül, akkor elhordja mindenféle nyámnyila alaknak. Hiába védik a többiek, nem használ. A lányokat rendszeresen kineveti, szánalmasnak titulálja őket, mert nem tudnak szabályos fekvőtámaszt csinálni, de a talajtornában jeleskedő lányomat is kigúnyolja, mert szerinte példát kellene vennie a bátyjáról, aki bezzeg akármennyit és akármilyen gyorsan tudott futni, nem úgy, mint ő.
Ha rossz kedve van, akkor mindenkinek beír egy egyest, történetesen a hiányzóknak is, mert tuti, hogy megérdemlik. Az egyik osztálytárs anyukája ezen teljesen kiakadt, mert a fia hetek óta beteg volt, de az egyesei szaporodtak, mellesleg egy vízilabdázó, élsportoló gyerekről van szó, és a félévi jegye így hármas lett. Felháborító, és nemcsak szerinte. Mostanra a gyerekek utálják a tesiórát, rühellik a tanárt, mert nem játszanak órán, általában csak futnak, és a testnevelés lényege vész el: kikapcsolni az agyukat, önfeledten mozogni, lazítani a tanórák között. Helyette gyomorgörccsel várják, ki lesz ma a soros, kit aláznak meg, mert lassú, mert rossz a mozgása, vagy egyszerűen csak lány…
Aztán ott van az énektanár, aki jópofának tartott beszólásokkal „viccelődik”. A múltkor szólt neki a lányom szünetben, hogy fáj a hasa, nagyon éhes, és vett magának egy kakaós csigát a büfében, és megkérdezte, hogy megeheti-e órán. ( Ez hét év alatt először fordult elő vele ) Megengedte, majd beszólt neki óra elején, hogy aztán rám ne okádd, amit befalsz, és jót nevetett. Én nem találtam viccesnek…
Aztán ott van a némettanár, aki felállította a padra az egyik kisfiút, hogy alaposan kigúnyolja a csoport előtt, mert nem tud jól németül, aki szerencsétlen ebben a helyzetben elhányta magát. Értem, miért. Őt azonnal elvitték egy másik suliba a szülei, azt mondták, hogy a gyerek már reggel hányt rendszeresen otthon, mióta megkapták ezt a némettanárt. Érdekes, azóta nincsen semmi baja, mióta új suliba jár…
Részletesen beszámoltam minderről az osztályfőnöknek, kíváncsi leszek, vajon lesz-e változás. Addig is gondolkozom az iskolaváltáson!
(Nyitókép: Thinkstock)
