Amikor rájöttem, akkor nagyon szarul éreztem magam, emlékszem, az ablaknál álltam, folytak a könnyeim, és cigarettáztam, pedig nem szoktam rágyújtani a lakásban. A kisfiam odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mi baj van, anyukám? Letöröltem a könnyeimet, és megpróbáltam egy mosolyt erőltetni magamra, de nem hiszem, hogy sikerült… Mit mondhattam volna a gyereknek? Az, hogy apa egy másik nőhöz jár, éppen az imént tudtam meg? Amikor megkérdeztem a férjem, nem is tagadta, sőt hozzátette, hogy mindig is megcsalt, mert ő ilyen. Igyekezett ezeket a kalandokat munkaidőben bonyolítani, de ez a mostani nő más, rá több időt szeretne szánni, legalább két napot hetente. Nem akar vele együtt élni, csak vele tölteni némi időt…
Hónapokig fájt, aztán döntésre jutottam. Nem csinálok cirkuszt, nem akarok elválni, egyszerűen csak átköltöztem egy másik szobába, és lassan hozzászoktam ahhoz, hogy a férjem szerdán és szombaton nincs otthon. A gyerekeknek soha nem mondtam semmit, de azt hiszem, ők már évek óta tudnak mindent, hiszen egy vidéki városban nincsenek titkok. Egyszer a fiam mintha tett volna egy halvány célzást is erre, de ebben még csak biztos sem vagyok. A döntésemet nem bántam meg egy percig sem, hiszen az egészségügyben keresett béremből eltartani sem tudtam volna a gyerekeimet, miközben a férjem jómódot teremtett nekünk, és így a gyerekek tényleg mindent megkaptak. Én meg kibírtam. Eleinte sokat sírtam, aztán elengedtem ezt a dolgot, és elkezdtem nyitott szemmel járni a világban.
Idővel nekem is lett párkapcsolatom, három hosszú ideig tartó szerelmet is kaptam cserébe. Mindig úgy mentem el randizni, hogy a gyerekek nem sejtettek semmit, maximálisan elláttam az otthoni teendőimet, minden különórára, edzésre én vittem őket, sokat voltunk együtt, és így visszagondolva boldog életem volt, azt remélem, hogy nekik is. Szerintem még a legközelebbi ismerőseink sem vették észre, hogy a házasságunk nem valódi házasság. Most már elmúltam 50, a gyerekek nagyok, és úgy döntöttem, elköltözöm otthonról. A férjem normálisan állt a dologhoz, vett nekem egy kicsi lakást, ami csak az enyém, és végre tényleg azt csinálhatok, amit csak akarok. Egy kicsit félek a magánytól, de rengeteg barátom van, és remélem, hogy jön még szerelem is az életembe, mert már három éve egyedül vagyok.
Nem kell sajnálnia senkinek sem. Én döntöttem így, és egyáltalán nem volt olyan szomorú ez a 18 év, ahogyan mások gondolhatják. Tudom, mások nem tudják ezt ilyen higgadtan végiggondolni, megcsinálni, ahogyan én, a szomorúság, a bánat, a düh és a félelem rossz tanácsadó. Én nagyon higgadt ember vagyok, gyorsan megvigasztaltam magam és tettem a dolgom. A szeretője egyébként a mai napig megvan a férjemnek, a szerdát és a szombatot azóta is ott tölti, nála. Abban azért biztos vagyok, ha nem lettek volna gyerekeink, akkor azonnal összecsomagoltam volna…
