Az eszemmel azt akartam már váláskor is, hogy az exférjem legyen boldog, és találja meg újra a szerelmet egy olyan nő mellett, aki szereti a gyerekeimet. De arra nem voltam felkészülve, hogy ez tényleg bekövetkezik, és egy másik nő fog anyaként gondoskodni a gyerekeimről.
A válásban az a legijesztőbb, amikor új nője lesz az exférjnek.
Mérges, féltékeny és elkeseredett voltam, de tudtam, hogy össze kell szednem magam, mert láttam a lelki szemeim előtt, hogy ebből akár az is lehet, hogy teljesen lerombolom azt a törékeny, jól működő rendszert, amit az exférjemmel nagy nehezen kialakítottunk a válás óta. Magamra erőltettem, hogy racionálisan lássam a helyzetet, gyakoroltam, hogy ne reagáljam túl, ha meséltek az apjuk új barátnőjéről a gyerekeim, és végül már természetesen tudtam viselkedni a szituációban.
Részlet az Anyák napja című filmből
Azt mondogattam magamnak, hogy ha elvárom egy bébiszittertől, hogy szerető gondoskodással álljon a gyerekeimhez, akkor örülnöm kell neki, hogy az új barátnő ilyen anyáskodó velük. Félre kellett tennem a féltékenységemet, félelmeimet, és nem elidegeníteni a gyerekeket a pótanyjuktól. Mert csak az számít, hogy a gyerekek jól érezzék magukat mindkét otthonukban. Sőt nemrég már odáig is eljutottunk, hogy barátságos hangnemben leveleztünk egymással az új barátnővel. Kiderült, hogy mindketten ugyanolyan belső bizonytalansággal küzdünk, ő is elvált, és ő is aggódik mindig a gyerekeiért, ha az exférjének új nő lép az életébe.
Ezért aztán, amikor az én új pasim mondta, hogy az exfelesége problémázik miattam, mert ott vagyok én is a láthatásokon, ahelyett, hogy megsértődtem volna, inkább meghívtam egy beszélgetésre.
Leültünk hárman, és átbeszéltük, miért érzi kényelmetlenül magát attól, hogy a fia velem is találkozik, és mért furcsa neki az a helyzet, hogy a fiának lett egy új családja, aminek ő nem része. Teljes mértékben értettem, mit érezhet, ugyanezen mentem keresztül. Azt hiszem, sikerült is megértetnem vele, hogy eszem ágában sincs átvenni a helyét a fia életében.
Ismerek olyan második házasságokat, ahol az exekkel tíz év után is megy a küzdelem. Azt hiszem, hogy az egésznek a megoldása az lenne, hogy válás után is rendesen kommunikálnunk kellene egymással, kimondani az érzéseinket, mert ha nem állítjuk meg a haragot, akkor nem is tudunk a gyerekeinkre figyelni. Ki akar egy egész életet haragban és gyűlöletben leélni? Lépj tovább, nézd racionálisan a helyzetet, és arra koncentrálj, mi a jó a gyerekeknek.
Ugyanis a gyerekek figyelnek, és a mi örökségünk az, amit eltanulnak tőlünk. A mi döntésünk, hogy a féltékenységet és a haragot vagy inkább a kedvességet és megbocsátást adjuk nekik tovább.
