Tombol a hőség a városban, olvad az aszfalt, szinte táncot jár a meleg. Épp villamoson utazom, amikor csörög a telefon. A vonal másik végén egy középkorú nő, hangja halk, bizonytalan. Valószínűleg hallhatja a villamos csörömpölését a háttérben, ezért óvatosan érdeklődik, zavar-e, elmondhatja-e most, miben is kéri a segítségemet. Ő nem tudja, hogy engem csak úgy, minden ok nélkül szinte soha senki nem hív, legalábbis ezen a számon. Ha ez a telefon csörög, akkor valaki valamit szeretne tőlem. Biztatom, hogy meséljen, szívesen meghallgatom, csak rá figyelek. Bizonytalanul, akadozva kezd bele történetébe:
„Budapesttől 60 kilométerre vettünk a férjemmel egy csodaszép kis házat még évekkel ezelőtt. Mindenképpen azt szerettük volna, ha leendő gyermekünk friss levegőn, zöld környezetben, távol a város zajától nő fel. Beköltöztünk, és nem sokkal később kiderült, már nem csak álmodozunk, hanem valóban babát várunk. Úsztunk a boldogságban. A távlati terveink, az egészségünk, a munkahelyi karrierünk – minden tökéletesen és csodálatosan alakult. Esténként nagyokat sétáltunk a közeli kiserdőben a kutyáinkkal, két csodálatos és kirobbanó formában lévő fiatal dalmatáinkkal, és boldogan vártuk a kicsikénk megszületését. A következő években is nagyszerűen, szinte mesébe illően alakult az életünk. Ábel megszületett, okos, helyes, erős és egészséges kis legényke lett belőle.”
Máriának itt már el-elcsuklott a hangja, ha nehezen is, de befejezte a mondatot.
Most viszont az életünk tönkrement, segítenie kell! Helyezze el valahogy a kutyáimat!
Egy dalmata nem élhet bezárva. Képünk illusztráció
Ekkor már sírt, szinte minden átmenet nélkül tört rá a görcsös zokogás. Bár hivatalból ilyenkor a sablonszöveget kellene az embernek elmondania, miszerint küldjön levelet, a kutyákról fotókat, és megpróbálunk helyet találni a kedvenceinek, de nem ígérhetünk semmi biztosat, pláne nem azonnal. Azt tudtam, ezt most nem mondhatom, és komoly kétségeim voltak afelől is, egyáltalán vonalban van-e még, hall-e engem a saját sírásától. Hosszasan kérleltem, hagyja abba kicsit a zokogást, értse meg, hogy nem hallom, azaz hallom, de nem értem amit mond, és bár szívesen megvigasztalnám, a mostani állás szerint még azt sem tudom, mi a baj. Kérleltem, tegyük le, hívjon vissza később, és próbáljon meg addig legalább egy kicsit megnyugodni.
Kora este aztán ismét felhívott, ránézésre azonosítottam a számát a kijelzőmön, vettem is egy jó mély levegőt a zöld gomb megnyomása előtt. Mária magabiztosabban kezdett neki a történet folytatásának. Ekkor már otthon voltam, homlokomat a továbbra is rekkenő hőségben az ablaküvegnek támasztottam, és csak hallgattam őt.
Ábel már nagycsoportos óvodás volt, amikor tornázni kezdett, fontos volt neki a sport, mint az apjának és nekem is. Aztán egy edzésen rosszul esett szegény. Kétoldali látóideg szakadás lett a diagnózis. Visszafordíthatatlan állapot, azonnal megvakult. A Vakok Intézetének iskolájába felvételt nyert, minden reggel visszük, este pedig hozzuk ezen a 60 kilométeres távolságon.
Ábel csak hatéves, és mindkét szemére vak lett, egyetlen rossz esés következtében. Mária megint zokog, én pedig már nem is csitítom. Csak reménykedem és bízom benne, hogy itt vége a történetének. De nem. Most ő vesz nagy levegőt, és ha szipogva is, de folytatja.
A beszoktatás viszonylag jól ment. A munkánkat, a napi ritmusunkat, mindent össze tudtunk illeszteni, még ha komoly nehézségek árán is. Ábel nem értette, hová lett az ő napfényes, színes, tarka, szivárványszínű világa, és azt sem, hogy soha többé nem fogja visszakapni. Meg kellett tanulnunk és értenünk azt, hogy ismét egy – majdnem – csecsemővel élünk együtt, még akkor is, ha már első osztályos iskolás. A felöltözést, a késsel, villával evést, a kádba való ki- és belépést, a közlekedést, mindent, de mindent újra kellett együtt tanulnunk. Aztán megtörtént az, amire nem számítottam, legvadabb álmomban sem fordult meg a fejemben.
Most leteszem, de hívom, még – bugyborékolja bele telefonomba, én pedig tudom, hogy ez az ismeretlen, kemény, középkorú asszony megint minden ízében reszket a zokogástól. Dolgoznom kellene még itthon, vacsorát készíteni, de képtelen vagyok bármire is. Története bekúszott az agyamba, és tudom, még nincs vége, valamit még tartogat számomra.
Hideg víz alatt hűtöm arcomat, amikor ismét ő hív. Már nem köszön, nem kérdezi, nem zavar-e, érzem rajta, türelmetlen magával, szeretne túl lenni mondandóján.
Két hónapja Ábelt az apja hozta haza a beszoktató intézményi foglalkozásról, Budapestről. Vacsora közben pedig közölte, elmegy, elhagy, nem tudja ezt tovább csinálni. Nem velem, velünk! És tényleg elment. Nem tudok dolgozni, naponta két alkalommal hatvan kilométert utazni a gyerekemmel, háztartást vezetni, itthon pedig megfelelően segíteni és óvni Ábelt úgy, hogy a dalmatákról is gondoskodnom kellene, etetni, sétáltatni és futtatni őket. Megöl a lelkiismeret-furdalás miattuk. Eddig éveken át napi 10 kilométer futkározás járt nekik, ma meg jó, ha eszembe jut a kertbe kiengedni őket. Kérem! Szépen kérem, segítsen nekik, helyezze el őket, mert ez így nem élet nekik. Szeretem őket annyira, hogy ennél jobb sorsról gondoskodjak számukra, én pedig többre most nem vagyok képes. Ugye érti, hogy a gyerekem most az első?!
Értem. Hát hogy ne érteném!
