Gyakran felteszik a kérdést, amikor kiderül, hogy a férjem mellett egy nőbe lettem szerelmes, hogy szerettem-e valaha a férjemet. Vagy csak vártam életem szerelmére mellette? A válasz természetesen nem lehet egyértelmű, mert egyszerre tudnám azt mondani rá, hogy igen, szerettem és nem, nem szerettem.
Persze, hogy szerettem a férjemet.
Olyan sokféle módon szerethetünk egy embert, akivel évekig együtt élünk, építjük a közös életünket, megosztunk fontos élményeket. De ez a szerelem, mint minden más a világon, megváltozhat.
És néha, ahogy változik a személyiségünk, előfordul, hogy már nem illünk egymáshoz úgy, mint régen. Lehet, hogy az érdeklődési körünk, a szenvedélyünk, a motivációnk változik. Lehet, hogy már nem vonzódunk egymáshoz sem mentálisan, sem pedig fizikailag. Lehet, hogy többet akarunk, és a férfi személyében ezt már nem találjuk meg.
De néha, mielőtt elhagynánk a férfit, mielőtt összegyűjtenénk hozzá a bátorságot, a nő besétál az életünkbe. Sosem előre eltervezetten történik, még akkor sem, ha amúgy ismerjük évek óta.
És amikor a szívünk megdobban érte, akkor semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte volt.
Úgyhogy persze, hogy rá vártam egész életemben. Úgy vártam, hogy nem is tudtam, hogy létezik. Megérkezett a nővel együtt a felismerés, hogy ő az, akit mindig is akartam.
Így sosem szerettem a férjemet. De nem a nőre vártam, mert nem tudtam, hogy bennem van a vágy iránta. Csakhogy ez vagyok én: az, aki szerette a férjét, és aki szereti a nőt. Mindkét részem igazi, és egyiket sem akarom elrejteni.