Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt a legnagyobb gyerekünket el akartuk vinni hatosztályos gimnázumba, de ő makacsul ellenállt. Azzal érvelt, hogy szereti az osztályát, nem akar másik közösségbe beilleszkedni. Pedig láttuk, hogy a suli, ahová jár, nem túl jó, de fejet hajtottunk, maradt. Aztán eltelt másfél év és szemrehányást tett, hogy miért nem voltunk erőszakosabbak, és miért nem írattuk be egy másik iskolába. Döbbenten meresztettem rá a szemem, hiszen azt tettük, amit kért, mégis most ránk dühös. Ekkor tanultam meg végképp, hogy egy 12 éves gyerek nem dönthet felelősségteljesen a sorsáról, mert nem képes rá, inkább kell némi konfliktust vállalni, főként, ha tudjuk, hogy neki biztosan jó lesz, nem ártunk a döntésünkkel. Akkor a könnyebb utat választottuk, és hibáztunk.
Egy 13 évesnek már van véleménye, de egy 6 évesnek is
Persze, egy csomó dolog van, amiben dönteniük kell a gyerekeknek, és nyugodtan rájuk is lehet bízni. Melyik zsúrra szeretne elmenni, milyen ruha tetszik neki, mit eszik szívesen uzsonnára, milyen hétvégi közös programra vágyik, a hét melyik napján porszívózza ki a szobáját, milyen posztereket tesz ki a falára, kibontva vagy összefogva viseli a haját, szakadt farmert akar vagy sem, és sorolhatnám napestig…
Fontos, a jövőjét illető kérdésekben azonban a szülő dönt, természetesen meghallgatva a gyerek véleményét. Arról a kisebbik lányommal már nem is vitatkoztam, vajon elmegy-e felvételizni, vagy beírathatom-e matek korrepetálásra. Ezt szülőként tökéletesen el tudom dönteni helyette, és meg is teszem. Viselem annak az ódiumát, hogy morog, aztán úgyis rájön, hogy az ő érdekét szolgálja, és szívesen megy, szívesen tanul. Egy ilyen konfliktust fel kell vállalni, és a gyerekével jó kapcsolatban lévő szülő rá is tudja venni a gyereket a dologra. A gyerekeim kiskorukban megtanulták, hogy a van három dolog, amiben nincs engedmény: evés, alvás, tanulás. Időben kell lefeküdni, de természetesen elfogadom, hogy már nem nyolckor van villanyoltás, hanem tízkor, tekintve, hogy a legkisebb is 13 éves múlt. Főtt ételt mindennap egyszer kell enni, gyümölcsöt is, és a tanulás a gyerek legfőbb kötelessége, ha kell, segítek, de alapvetően egyedül kellene megbirkóznia a dologgal, hiszen ez az ő feladata. A lányom szerint én nagyon szigorú vagyok, de mivel következetesen képviselem születése óta ugyanazt, régen elfogadta, és mostanában egyre többször hallom tőle, hogy érti és megérti azt is, ha nemet mondok valamire.
A nyári táborok és nyelvtanfolyamok viszont minden évben komoly konfliktust szülnek, tekintve, hogy Panka nem akar táborba menni, pedig nagyon jó lenne egy intenzív nyelvtanfolyamra beíratni. Utálom, ha otthon unatkozik egész nyáron, sokkal jobb lenne, ha valami hasznosat csinálna legalább két hétig…
Kamaszkorban nehezebb a meggyőzés, de nem szabad feladni!(fotó: Thinkstock)
Egy kolléganőm is pont ezt mesélte reggel, a fia a lányommal jár egy osztályba, hogy nagyon szeretné egy intenzív nyelvtáborba beíratni a gyerekét Ausztriába, de Levente nem akar. Most azon gondolkozik, hogy mégis megtegye vagy sem. Persze, valami baromi nagy okosságot nem tudtam tanácsolni, csak annyit mondtam, hogy én megpróbálnám rábeszélni, de legvégül a két szülőnek kell eldöntenie, hogy mi legyen, tekintve, hogy ők jobban végig tudják gondolni, hogy mi szolgálja a gyerek érdekét. Erőszakot úgysem lehet alkalmazni, de rábeszélni azért sikerülhet… A saját tapasztalatom az, hogy először baromira tiltakoznak a kiskamaszok, aztán belátják, hogy bizonyos dolgokban nem dönthetnek, és a végén állatira élvezik is azt, ami ellen kézzel-lábbal hadakoztak.
Ti, hogy látjátok ezt?
