Fejből kell tudni a Bánk bánt, de senki nem érti, mi a különbség a siklók és a viperák között

Elpusztult a vadaskert vemhes szurikátája, miután földhöz vágta egy iskolás

Két táborra szakadt az ország, miután a kecskeméti vadasparkban egy kisfiú megölte Zarát, a szurikátát, aki belekapott a hozzá benyúló fiú kezébe. Voltak, akik büntetést követelve a fiút, a tanárát és a szüleit okolták, mások a vadasparkot tették felelőssé azért, hogy ez megtörténhetett. Nekem nem tisztem pálcát törni senki felett, és nem is áll szándékomban. Az eset azonban felvetett néhány fontos kérdést. Többek között azt, hogy vajon hogyan viszonyulnak a mai gyerekek a környezetükhöz, azon belül is az állatokhoz? Vajon hol és milyen környezeti nevelést kapnak? Mennyire meghatározóak a családban szerzett tapasztalatok az élő környezethez való viszonyukban? Az oktatás milyen alapokat ad a környezettudatos viselkedéshez? A kérdésekre szakemberekkel együtt kerestem a választ.

Elsődleges feladat az érzékenyítés

Paulovics Ágnes, a Szentendrei Barcsay Jenő Általános Iskola biológia-földrajz tanára szerint a gyerekek szeretik az állatokat, nagyon tájékozottak az idegen tájak élőlényei felől is. „A családi nevelés mindenképpen dominál, az így felnövő gyerekek sokkal fogékonyabbak az állatok iránt, ami azért is jó, mert egy állat segítheti a gyerek kiegyensúlyozottságát, vigasztalhat, támaszt nyújthat számára. A felnőttek többsége viszont sajnos elfelejti, hogy mi, emberek is a természet részei vagyunk, inkább úgy viselkednek, mint a természet urai.”

Gyerekek a pécsi állatkert akváriumánál (Fotó: Sóki Tamás/MTI)

Paulovics tanárnő úgy véli, hogy a környezeti nevelés elsődleges feladata, hogy érzékenyítsen. A gyermek ne „undorodjon” az erdőben, mert repkednek a rovarok, vagy nedves a fű, és gyalogolni kell, hanem csodálja és tisztelje ezt a világot. De ehhez meg is kell ismernie, csak ezután tud a folyamat a lelkében megindulni: az, hogy óvni akarja a természetet, és inkább biciklivel szeretne iskolába jönni, az, hogy maga akarja a szemetet szelektíven gyűjteni, vagy az, hogy lekapcsolja maga után a villanyt még az iskolában is. Sajnos ettől a magyar gyerekek többsége messze van – teszi hozzá.

Aztán egy fontos szempontot említ: „A gyerekek ösztönösen szeretnek mindent megtapogatni, ez a tapasztalásuk módja. Elsősorban a család az, ahol megtanulják az állatokhoz való viszonyulást.

Jó esetben minden szülő már kis korában figyelmezteti a gyereket: Ne nyúlj a kutyushoz! Nem ismerjük! Kérdezzük meg a gazdit, meg szabad-e simogatni!

A szülők viselkedése az állattal pedig mintául szolgál. Ha egy szülő fél a lovaktól, és ezt a gyerek előtt ki is fejezi, biztos, hogy a gyerek is távolságtartó lesz.”

Az állatkertek, vadasparkok, múzeumok, kitűnő foglalkozásokat tartanak, ahol a gyerekek arról tanulhatnak, hogyan viszonyuljanak a körülöttük lévő élővilághoz. Persze a pedagógusok feladata is, hogy ilyen helyekre elvigyék őket. „Régebben széles körben működött az erdeiiskola-program, amire pályázati támogatást lehetett nyerni. Én sajnálom, hogy elmúlt ez az erdei iskolás időszak, nem a természettudományok vannak előtérben a mai oktatásban” – mondja a tanárnő.

A thaiföldi vadasparkban pálcára tűzött gyümölccsel etethetik az állatokat (Fotó: MTI/EPA/Diego Azubel)

Genetikai alapú félelem

Dr. Schütz Éva állatorvos tapasztalatai a kutatásokkal vágnak egybe: a gyerekek mindig olyan állatokat kedvelnek legjobban, amelyeknek lapos arca van, szőrösek, testüket képesek függőlegesen tartani, és tudják mozgatni a tárgyakat. Így lehetnek a kedvencek a majomfélék, medvefélék, az elefánt és az oroszlán is, viszont ösztönösen nem kedvelik a kígyókat és a pókokat sem. Ám ami még fontosabb: könnyen el lehet vadítani egy gyereket az állatoktól, és félelmet is beléjük lehet ültetni. A gyerekek a szülőket figyelik, tőlük tanulják, mitől kell félni.

Egy pókfóbiás anyukának a kislánya valószínűleg eltanulja, hogyan féljen a pókoktól. Persze nem minden esetben a nevelés alakítja ki a félelmet – teszi hozzá az állatorvos. „Az egészen kicsik között sokszor látok olyat, hogy tapasztalat nélkül is rettegnek a kígyóktól, pókoktól – ezt valószínűleg genetikailag hordozzuk magunkban. Sajnos az emberek nagyon elsodródtak az állatoktól. Már nem ismerjük a viselkedésüket, egyértelmű jelzéseiket sem tudjuk megérteni.

Olyan emberek is félreértik, és rosszul tartják a háziállataikat, akik minden igyekezetükkel azon vannak, hogy jót tegyenek velük.

Annak, hogy a gyerekek megismerjék az állatokat, hozzá kellene tartoznia az általános műveltséghez. Miért van az, hogy fejből kell tudni a Bánk bánt, de senki nem érti, mi a különbség a siklók és a viperák között? Miért retteg mindenki, ha egy vízisiklót talál? – teszi fel a kérdést dr. Schütz Éva.

Szerinte elsősorban a szülők felelőssége, hogy megtanítsák a gyerekeiknek, hogyan kell az állatokhoz viszonyulni, második körben pedig az iskoláké. „Ha szeretnénk, hogy unokáink is lássanak pandát, tigrist vagy akár egy tobzoskát, akkor el kell kezdenünk jobban odafigyelni a környezetünkre. Tudatosabban kell élni, mert a változás csak az egyén szintjén indulhat meg. Ezért is kezdtem bele egy saját kisállatkert létesítésébe önerőből. Gyerekkori vágyam ez, most a véghajrában vagyunk 3 év folyamatos munka után, remélem 2018 végén tudunk nyitni.

A gyerekeknek meg kell tanítani, hogyan kell az állatkertben viselkedni.

Apukámmal kiskoromban sokat jártunk múzeumokba, imádtam, ő tette ezt olyan izgalmassá számomra. Mindent felolvasott, mesélt. Az állatkertben sincs más dolgunk: elolvasni a kiírásokat, részt venni a felkínált játékokban, és így anélkül, hogy észrevennénk, kicsit közelebb kerülhetünk az állatokhoz, ráadásul még tanulunk is közben.”

Schütz Éva – Fotó: magánarchívum

Az állatkertek eleinte gyűjteményként funkcionáltak, majd később oktatási funkciókat láttak el. Újabb keletű feladat a fajmegőrzés, ám manapság egy állatkert legfontosabb dolga mégis ez. Sokan ellenzik a létezésüket, és kampányolnak a mellett, hogy eresszék vissza az állatokat a szabadba, ez azonban problémás, mert nem minden esetben van hová visszaengedni őket – vagy talán inkább úgy kellene fogalmazni, hogy a visszaengedett állatok nem lennének biztonságban.

Gerald Durrell oldalakat ír több könyvében arról, hogy nem csupán arra kell a rács, hogy bent tartsa az állatokat az állatkertekben, hanem arra is, hogy kint tartsa az embereket, akik oly sokszor kárt tesznek az állatokban.
Az állatokat védeni kell a látogatóktól, ami az állatkert felelőssége. Ha valaki kinyitja az ajtaját mindenki előtt, oda „jók” és „rosszak” egyaránt bejutnak, és olyanok is, akik nem akarnak rosszat, de mégis rosszat tesznek. „Szerintem utóbbiból van a legtöbb” – jegyzi meg dr. Schütz Éva.

Ez nem olyan tantárgy, mint a matematika

A környezeti nevelésért pont olyan helyeken tehetnek sokat, mint a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága. Az ott dolgozó környezeti nevelő, Karlné Menráth Réka azonban arra figyelmeztet, hogy a környezeti nevelés nem egy tantárgy, amit úgy tanítanak, mint a matematikát vagy az irodalmat, hanem a tanítás-tanulás folyamatát teljesen átszövő szemléletmód. „A környezeti nevelés iránt elkötelezett pedagógusok beépítik a nevelés folyamatába ezt, de számos nehézség merül fel. Bizonytalanság van a pedagógusokban a környezettel és a környezet- és természetvédelemmel kapcsolatban, hiányoznak a fenntarthatóság alapkérdéseinek tanításához szükséges ismereteik, és a téves ismeretek, rossz attitűdök nehezítik a pedagógiai folyamatot.

A környezeti nevelés tudományközi és összetett tartalma nehezen illeszthető bele a mai tantárgyközpontú helyi tantervekbe és oktatási-nevelési folyamatokba.

Az ismeretek szétaprózódnak a sok tantárgy között, így nincs is lehetőség, hogy a részletek a tanulók fejében összeálljanak egy egésszé, az összefüggések rejtve maradnak.”

Karlné Menráth Réka szerint az elvont ismeretek túlsúlya nehezen emészthetővé teszi a tananyagot, és azt, hogy összekössék a tanulók számára a valósággal, ez pedig sokszor motivációs problémákat is okoz. Ráadásul ahhoz, hogy a diákok találkozhassanak a való élettel, kapcsolatba kerülhessenek a helyi közösségekkel, fontos lenne elhagyni a szoros iskolai kereteket, az iskolai közeget, ez azonban az oktatás rendszerében egyre nagyobb nehézségekbe ütközik.

Az oktatási-nevelési intézményekben az, hogy van-e környezeti nevelés, tulajdonképpen attól függ, hogy van-e az intézményben elhivatott, karizmatikus ember.

Bár a környezeti neveléssel kapcsolatos programok megszervezése kétségkívül sokkal több munkát igényel a pedagógusoktól, mint egy tantárgyi órára való felkészülés, megéri a befektetett munkát, mert a gyerekek általában nagyon élvezik annak köszönhetően, hogy gyakorlati tevékenységekre épül, sokszor együttműködésen alapul, dinamikus, gyakran mozgással jár. Az ilyen foglalkozásokon a diákok sokkal több ismeretre tesznek szert, melyek mélyebben épülnek be a tudatukba, mint ha egy frontális tantárgyi órán vennének részt. Ráadásul a tantárgyak olyanok, mint a szekrény fiókjai, külön rekeszekben tárolódnak az információk, és nincs köztük kapcsolat, míg a környezeti nevelési foglalkozások során számos összefüggést látnak meg a gyerekek, ami a való életre készíti fel őket.

Fotó: Halász Antal

Az egészen pici gyermekek – 0-3 éves korig – minden más élőlény felé hihetetlen bizalommal, érdeklődéssel fordulnak. Ebben a kezdeti korban tehát a gyermeket körülvevő felnőttek – szülők, nagyszülők, pedagógusok – felelőssége, hogy a személyes példamutatásukkal milyen hozzáállást alakítanak ki a gyermekekben a többi élőlény iránt – emeli ki a többi szakemberhez hasonlóan Karlné Menráth Réka is. Ha a szülő letapossa a hangyát, undorodik a békától, és sikoltozik, ha meglát egy egeret, a gyermek ugyanígy tesz majd, ha ezeket az élőlényeket megpillantja. „Ha a felnőttek megpróbálják félelmüket nem mutatni, és a gyermek közben olyan programokon vehet részt, amelyek során az állatokkal ismerkedhet, megtanulhatja az állatokkal és a növényekkel kapcsolatos veszélyforrásokat – pl. mérgező terméseket nem veszünk a szánkba; kerítésen keresztül nem nyúlunk be ismeretlen kutyához, mert megharaphat; ha foltos szalamandrát fogunk a kezünkbe, utána kezet kell mosni, mert méreganyagot tartalmaz a bőre; a méhecskét, darazsat ne fogjuk meg, mert megszúr, megcsíp – akkor kialakulhat egy egészséges, harmonikus viszony közte és a természetes környezete között” – figyelmeztet a környezeti nevelő.

Budakeszin közelebb hoznák a hazai természeti értékeket

A Budakeszi Vadaspark a főváros közelségének köszönhetően népszerű célpont a családok, az óvodás és az iskolás csoportok körében is. A parkban a Magyarországon őshonos és a Kárpát-medencébe betelepített fajokat mutatják be. Szakvezetések, tematikus tanösvények, információs táblák segítik a látogatókat, hétvégi programok során pedig figyelmet fordítanak a harmonikus együttélés szabályainak átadására is.

„Mivel a mai kor ifjúságának figyelmét nehéz lekötni, számos interaktív bemutatóeszközt, és játékosan tanító telefonos applikációt is segítségül hívunk a parkban, hogy tudatosítsuk a természettudatosság, a felelős erdőjárás és állattartás fontosságát” – tudtuk meg Zachán Viktortól, a Budakeszi Vadaspark sajtóreferensétől, aki elmondta azt is, hogy a hozzájuk érkező gyerekek sokszor jobban ismerik az afrikai szavannák vagy a dél-amerikai esőerdő állatait, mint a hazai erdők lakóit – ezért is céljuk, hogy a hazai természeti értékeket is közelebb hozzák hozzájuk. Számtalanszor tapasztalják, hogy az iskolai kirándulások után a családjukkal is visszatérnek a gyermekek.