„Amint jó idő lesz, kisüt a nap, két dolog történik:
1. Kiküldöm a gyerekeimet játszani a kertbe, amire heves nyafogás és hisztizés a válasz, mintha kínoznám őket.
2. Amikor közeledik a lefekvés ideje, akkor hirtelen olthatatlan vágyat éreznek rá, hogy a szabadban ugráljanak, és soha ne jöjjenek haza.
A régi szép időkben bezzeg a szülők fogták a gyerekeket, és kirakták a kertbe őket egész napra. Az én gyerekeimnek a kint játszás olyan, mintha arra kérném őket, hogy egyenként húzzák ki a fogaikat. Szerintük ez a világ legrosszabb ötlete. Ha megvárom, hogy maguktól menjenek ki a kertbe, akkor tuti, hogy este 9-kor jut eszükbe.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Nem értem, ennek nem kellene ilyen szenvedésnek lennie. Gyerekek vagytok, menjetek a szabadba ugrálni! Hiszen ezt csinálja minden gyerek. Nekem kellene bent ülnöm a házban, készíteni nektek az ételeket és limonádékat, hogy amikor bejöttök, felfaljatok és megigyatok mindent. Hiszen ezt csinálja minden anya.
Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hatalmas probléma lesz az életünkben, eszembe sem jutott, hogy erre gondolnom kellene. Miért kell ráerőltetnem a gyerekeimre, hogy kint játsszanak? Biztos velem van a baj, tökéletlen anyja vagyok a tökéletlen gyerekeimnek, akiknek szükségük van egy kis noszogatásra ahhoz, hogy friss levegőt szívjanak.
Azt hiszem, az anyaság egyik titka az, hogy nagy általánosságban is el kell engednünk az elvárásainkat, hogy mégis hogyan kellene viselkednie egy gyereknek és egy anyukának. Lehet, hogy az a legjobb, ha hagyom a fenébe a szabadban szaladgálást, és elmegyek jégkrémért.”
