Ha pedig nem akar felnőni valaki, az egy pszichés problémához vezethet, amelyet a szakirodalom Pán Péter-szindróma néven ismer.
Korábban ez a tünetcsoport a középkorú korosztályra volt jellemző, de ma már a fiatalabb generációt is érinti.
Sütő Magdolna pszichológus, aki több évtizede foglalkozik útkereső fiatalokkal, így beszél a jelenségről:
„A Pán Péterek saját világot építenek maguknak, ahol ők a hősök. Minden, ami ebben a képzeletbeli világban történik, arról szól, hogy az élet kellemes kalandok sorozata, és ha valami nem jól sül el, az mindig valaki más hibája. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a felnőni nem akaró ember különbnek tartja magát másoknál. Éppen ellenkezőleg!
A Pán Péter-szindróma jellemzői az alacsony önértékelés, a döntések halogatása, a felelősségvállalás kerülése. Azok, akik ezt a tünetegyüttest mutatják, rosszul viselik a kritikát, nem tudnak mit kezdeni a visszajelzésekkel, így felépítenek maguknak egy olyan világot, ahol a bírálatok értelmezhetetlenné válnak.
Érdekes módon a férfiakra jellemzőbb problémáról van szó. Talán azért, mert ők könnyebben találnak maguk mellé olyan – női – partnert, akiben erős a gondoskodásra való hajlam, és ezért jó társ lehet egy ilyen játszmában. Minden Pán Péter mellett van egy Wendy, aki féltő szeretettel veszi körül az örök gyereket: ez lehet szülő, feleség, élettárs vagy akár egy testvér. Azokat, akik ezt a tünetegyüttest mutatják, ráadásul nagyon könnyű szeretni, mivel az érzelmi húrok pengetésének nagymesterei.”
Ezzel együtt igazságtalan lenne azt állítani, hogy a Pán Péter-szindrómások önző élősködők lennének.
Vannak köztük, akik élvezik a gyereklétet, de a legtöbbjük belekényszerül a helyzetbe, és azért ragad rá ez a szerep, mert semmi más túlélési stratégiája nincsen. A probléma gyökerét a szakember szerint a családban érdemes keresni.
„A túlféltő szülők arra tanítják a gyereket, hogy az élet csak jó dolgokból áll. A nehézségeket elrejtik előle, vagy megoldják helyette. Pedig a nevelésnek fontos része, hogy megmutassuk a gyerekeknek: vannak helyzetek, amik kudarccal végződnek, és ezekkel meg kell küzdeni, illetve meg kell tanulni feldolgozni a veszteségeket. Egy érett, felnőtt személyiség ezzel meg tud birkózni, de ez tanulás eredménye. Ha a tanulási folyamat kimarad, mert a szülők aggódnak, hogy a gyereket fájdalom vagy csalódás éri, akkor egyetlen stratégia marad: nem felnőni, és a gondokat a felnőttekre hagyni.”
Sose nőnének fel. Jelenet a 40 éves szűz című filmből (Fotó: imdb)
A tizennyolc éves Fanni most lett nagykorú, ezzel, úgy érzi, új lehetőségek nyíltak meg előtte, de meg is ijeszti a helyzet. Elmondása szerint a szülei sem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a lányuk felnőtt.
Ha házimunkáról vagy bármilyen családon belüli feladatról van szó, esetleg döntést kell hozni, amiben ők maguk is bizonytalanok, akkor bevonnak, és felnőttként kérik a segítségemet. De ha elmennék a barátaimmal valahová, vagy belevágnék valami új dologba, akkor rögtön aggódni kezdenek, hogy ehhez még kicsi vagyok. Ha ők nem tudják eldönteni, hogy felnőtt vagyok, vagy gyerek, akkor én honnan tudjam?
A pszichológus tapasztalata szerint vannak olyan fiatalok, akik egyszerűen csak lassabban válnak felnőtté, mint mások, és ez teljesen normális, hiszen nem vagyunk egyformák. Sok esetben a családnak is időre van szüksége, hogy a legkisebb, legvédtelenebb családtag felnőtté válását elfogadja. De hol van az a pont, ahol gyanakodni kezdhetünk, hogy valaki nem egyszerűen későn érő típus, hanem a gyerekkorát szeretné megnyújtani?
Vannak árulkodó jelek, amikre érdemes odafigyelni.
„A környezet olyankor fog gyanút – mondja Sütő Magdolna –, amikor egy idő után észreveszi, hogy a féltve óvott és mindenben támogatott személy ígéreteit sohasem követi valós teljesítmény. Nincs valódi alkotás, nem lép előre semmiben évek vagy akár évtizedek óta. És egyszer csak elfogy a türelem. Tipikus, amikor egy fiatal minél tovább próbál meg iskolás maradni. Látszólag van célja, de az a távoli jövőben lebeg. A családja támogatja, mert a tanulás fontos dolog. Aztán telnek-múlnak az évek, és ott áll egy negyven éves ember, aki még mindig egyetemista, és közben nem kezdett önálló életet, pedig lassan át kellene vennie a családfenntartó szerepét.”
Az utóbbi néhány évtizedben a Pán Péter-szindróma egyre gyakoribb problémává vált, és az életkori határok is eltolódtak: ma már a huszonévesek is nagyobb létszámban érintettek. Az ő esetükben az egyik kiváltó ok lehet az úgynevezett kapunyitási pánik is: amikor hirtelen szembesülnek a felnőtt élettel járó felelősséggel és a rájuk váró döntési helyzetekkel, a fiatalok megrémülhetnek, és ahelyett, hogy előreigyekeznének, a visszautat kezdik keresni a gondtalan gyerekkor felé. A szakember úgy látja, hogy míg korábban minden gyerek felnőtt akart lenni, hogy megszabaduljon a kötöttségektől, most, a határtalan lehetőségek korában a korlátok akár biztonságot is jelenthetnek egy éretlenebb személyiségű fiatal számára.
Mit lehet tenni, ha megszületett a felismerés, hogy egy Pán Péter van a környezetünkben?
„Az egyéni terápia ez esetben kevés – vallja a szakember –, hiszen az otthoni közeg a probléma fenntartója. Így családterápia vagy párterápia a megfelelő megközelítési mód. Az is előfordulhat, hogy egy váratlan esemény vagy krízishelyzet hatására hirtelen felnőtt döntési helyzetbe kényszerül az érintett, és ez elindít egy gyógyulási folyamatot. Felnőni nem könnyű, de az ezzel járó küzdelmeket nem spórolhatjuk meg magunknak, ha egészséges személyiséggé szeretnénk válni.”
Borítókép: Jelenet a 40 éves szűz című filmből (Fotó: imdb)
