Ha rajtam múlna, be is tiltanám az osztályozást, nem lennének jegyek, csak sikerült-nem sikerült értékelés végig az iskolában. Nem nyomasztanám a gyerekeket az átlagokkal, hanem azt nézném, hogy mennyit fejlődtek önmagukhoz képest, értik-e a tananyagot, és tudnak-e tanulni. Nem ez lenne igazából fontos hosszú távon?
A jegyek mögött sokszor egyáltalán nem a tudás és a belefektetett energia áll.
Az egyik gyerek matek hármasa mögött óriási erőfeszítés van, külön tanárral, estékkel, amiket azzal töltött, hogy begyakorolja a szorzást, osztást, törteket. Az ő hármasa tulajdonképpen egy dicséretes ötös kellene legyen, mert átlépett a saját határain, a képességein túl igyekezett, és mindent megtett azért, hogy elérje a kitűzött célját. Amikor mégis hármast kap, lelombozódik, még talán le is szidják otthon.
Pedig ha észrevennék és díjaznák a tanárok és a szülők az erőfeszítéseit – jelen esetben egy jó jeggyel vagy dicsérettel –, akkor fontos dologra tanítanák meg, amit felnőttkorában hasznosítani tudna. Hogy kitartással túl tud lépni önmagán, hogy képes a változásra, hogy ne hagyja magát, ne legyen tehetetlen, és hogy tud tenni a saját boldogulásáért. Ez a lecke nemcsak ötöst érdemelne, hanem egy hatalmas oklevelet.
A jegyek mögött közben még az is állhat, hogy a tanár nem bírja a gyerek fejét.
Vagy a szülő fejét. Vagy utálja a saját életét és a szakmáját. Volt szerencsém már a saját gyerekkoromban is olyan pedagógusokhoz, akik bosszúállásra használták a jegyeket. Nem szerették, hogy visszabeszélek, vagy apámat utálták, mert kiröhögte őket, ha hülyeségek miatt osztottak ki intőket nekem. Úgy látták, ez egy olyan család, akik nem hajlandóak meghajolni az iskola szent tekintélye előtt, élnek a szabad kritika jogával, és ez bizony bosszantó tud lenni, úgyhogy kiélték magukat a jegyeken.
Részlet az Életem legrosszabb éve című filmből – Forrás: iMDb
Ugyanezt látom a saját gyerekeim néhány tanárán is. Nem ad egyest, mert azt pofára mégsem lehet, de mondjuk épp annak a gyereknek, akit nem kedvel, már nem ad lehetőséget a javításra év végén. Puff, máris ott van a hármas a bizonyítványban. Vagy amire az egyiknek pontot ad, arra a másiknak nem, így év közben szépen le lehet húzni a jegyeket. A jegyek jelentik a hatalmat a tanárok kezében, amivel sajnos olykor visszaélnek.
Ezért nem jelentenek nekem túl sokat a saját gyerekeim jegyei a bizonyítványban.
Persze szükség van jó jegyekre ahhoz, hogy majd gimnáziumba felvegyék, de az nem fog elúszni azon, hogy van két hármas a bizonyítványban. Nem azt kell megtanítani a gyerekeknek, hogy teljesítménykényszerben vergődve teperjenek az ötösért, aminek érdekében a szülők a nyakukban lihegve lökdösik őket előre az iskolában.
- Azt kellene megtanítani nekik, hogy maguktól, noszogatás nélkül, saját magukért hogyan tudnak tanulni.
- Azt kellene megtanítani, hogyan kezeljék a kudarcaikat, hogy ne roppanjanak össze lelkileg, hanem a megoldást keressék akkor is, ha egyest kapnak.
- Azt kellene megtanítani, hogy önmagukhoz képest hogyan tudnak fejlődni, és hogy az sokkal értékesebb, mint egy ötös a bizonyítványban.
- Azt kellene megtanítani, hogy nem a jegyek és a tanulás határozza meg azt, hogy kivé válnak, mi lesz belőlük. Hogy szerethető és teljes értékű emberek akkor is, ha rosszak a jegyeik.
Mert a végén, amikor felnőttként kell helytállniuk a világban, a kutyát sem fogja érdekelni, hogy Margit néni kettest adott fizikából hatodik év végén.
