„Az anyagozás jó, mármint jó érzés az anyaghasználónak. Ha nem lenne az, akkor nem csinálnák”

Családi nap van a ráckeresztúri KIMM-ben (Kallódó Ifjúságot Mentő Misszó): szülők, gyerekek érkeznek a bent lakókhoz – piknik, beszélgetések, jókedv mindenfelé. Nem is kérdés, hogy mi és hogyan gyógyítja az otthonban élő fiatalokat. De vajon hogyan érik el az intézet dolgozói, hogy jókedvvel, sőt szeretettel segítsék a gyógyulást? Kozák Balázs mentor öt éve dolgozik terápiás munkatársként az otthonban – mosolygósan fogad, a körbevezetésemet pedig a KIMM egyik „első fázisban” lévő lakójára, Áronra bízza, aki kitűnő idegenvezető lévén az egyes helyiségek ismertetése mellett a hely szellemiségét is tökéletesen átadja.

Sétánk során az ebédlő falát díszítő egyedi címereknél sokat időzünk, közben Áronnal beszélgetek. Látszik, hogy mindegyik nagy gondossággal készült – az első fázis végén készítik maguknak ezeket a címereket az otthon lakói, egyfajta megerősítésként és kinyilatkoztatásként is, amely később irányt tud mutatni nekik. 

Mennyire volt nehéz a címerhez a pozitív tulajdonságokat előhozni magadból?

Áron: Eleinte nagyon. A címerhez talán nem is annyira, de az, hogy beszéljek a tulajdonságaimról, az érzelmeimről, az nehéz, azt tanulni kell. Van is egy komplett érzelemtáblánk hozzá, ami segít a gyakorlatok alatt, hogy ne csak annyit tudjunk mondani, hogy jó vagy rossz valami, hanem hogy nyugtalan lettem ettől, vagy szorongó attól, vagy éppen hogy felvillanyozott vagy vidámsággal töltött el valami.

Ahogy körbejárunk, megtudom, hogy az otthonban az orvosi szoba, az ebédlő, az udvar és a hálótermek mellett saját kis kápolna is található, hiszen a központ programjának alapjaihoz a vallásos szemlélet szervesen hozzátartozik. Áron láthatóan kissé feszengve beszél erről a témáról.

Ha jól érzékelem, te nem vagy vallásos. Nehéz azonosulni az otthon napirendjével, értékrendjével?

Áron: Így van, én nem vagyok hívő. Nyilván, aki ide jön, az tudja, hogy mire számíthat. Én csak meghallgatom, nem vagyok destruktív. Elvagyok a vallásos szövegekkel, és kész. Vagyis… azért ez változott mostanában. Eleinte csak elengedtem őket a fülem mellett. De közben rájöttem, hogy egy csomó szövegből elég kivenni, hogy Isten, és akkor simán lehet egy olyan általános érvényű tanítás, ami sokunk számára hasznos. Most sem szólok hozzá ezekhez a témákhoz, de sokkal figyelmesebben hallgatom őket, és ha elcsípek egy-egy nekem szóló mondatot, az jó. Nem öntöm most már ki a gyereket is a fürdővízzel.

Áron és Balázs

Buta kérdés talán, de érteni fogod, mire gondolok: szeretsz itt lenni? Jó helyen vagy?

Áron: Teljesen értem, mire gondolsz. Nyilván az ember ezt így nem nagyon mondja ki, hogy szeret itt lenni, vagy jó neki itt, mert ami miatt idekerültünk, az alapvetően nem egy pozitív dolog. Mégis azt érzem, hogy nagyon sok helyen lehetnék, ami ennél mind csak rosszabb lehetne. Igen, itt jó lenni, mert itt kapok… talán irányt. A kilátástalanság helyett iránymutatást.

Tudod, a függőség arra az egyre jó, hogy ha valamit nagyon nem akarsz meglátni, akkor azt elfedi, tompítja, de csak egy ideig. Mikor az első kimenőmön visszaestem, az nekem egy tudatos visszaesés volt, de tudtam már pár napra rá, hogy nemsokára ismét itt leszek, és akkor képes leszek végigcsinálni, mert éreztem, hogy már olyan mélyen vagyok, hogy a függőségem sem elég, hogy elfedje, amit nem akarok látni.

Miután Áronnal a körséta végéhez értünk, Balázzsal ülünk le egy tartalmas, sok újdonsággal szolgáló beszélgetésre. Bár egy ideje ismerjük már egymást, Balázs gyerekkoráról igen keveset tudtam. Azt gondoltam, az elhivatottság terelte őt erre az útra, ám kiderült, hogy erről szó sem volt.

Hogyan kezdtél itt dolgozni?

Balázs: Érdekes volt az utam, ami idáig vezetett, mert egyrészt gyerekkorom óta kötődöm a függőségekhez és a segítségnyújtáshoz is – ugyanakkor tény, hogy ezt a munkát egyáltalán nem akartam elvállalni.

Két irányból indult a dolog. Az egyik a szüleim oldala, a másik a magamé. A szüleim oldala, hogy édesapám nagyon súlyos alkoholfüggő volt, 12 éves koromig alig láttam őt józanul. Az, hogy nem ment ebben tönkre, annak köszönhető, hogy csak bort ivott, abból is jó minőségűt, de szinte folyamatosan. A végére persze édesanyám megunta, beadta a válókeresetet. Akkor vett részt apám egy kéthetes elvonuláson, ami után úgy jött haza, hogy valóban azt éreztük, most valami megváltozott. Sokáig tartott, mire el is hittük, hogy ez a változás tartós.

Mikortól számítod, hogy valóban el is hitted neki?

Balázs: Talán akkortól, mikor meg tudta fogalmazni, hogy számára ez nem leszokás volt, hanem szabadulás. Szabadulás annak a kényszere alól, hogy igyon. Korábban azt mondta: „Ki mondja meg nekem, hogy nem ihatok? Iszom is!” Ezután viszont azt mondta: „Megtehetném, hogy iszom, és megtehetem azt is, hogy nem iszom, a döntés az enyém.” A másik fontos pont az ifiház létrehozása volt. Ugyanis a szüleim felhagytak a jól menő vállalkozásukkal, és létrehoztak egy prevenciós központot Szolnokon, amely a mai napig működik, és hátrányos helyzetű fiataloknak szervez programokat. Így én már 13 éves koromtól úgy nőttem fel, hogy ezt láttam, belém ivódott, ugyanakkor egyfajta minta is lettem a gyerekek számára. Aztán én is megjártam a magam poklát.

Hogy történt?

Balázs: Azt tudod talán, hogy zenéltem. Mindig is, mióta az eszemet tudom, csak a zene volt. Nagyon hamar nagyon jól alakultak a dolgaim. Tehetséges voltam, Pestre kerültem, Babos Gyuszi bácsi személyesen felkarolt – zenészek között ez óriási elismerés. Megasztárosokkal zenéltem, éltem a magam életét kellően nagy arccal. Istennek hittem magam – teremtőnek és tévedhetetlennek. Aztán jött a depresszió. És mire észbe kaptam, már a közepén voltam az egésznek.

Emlékszel rá, hogy mi volt a kiindulópont, az első csíra?

Gyermekotthonban nőtt fel, heroinfüggő volt, de ma már példás családapa Dietmár

Balázs: Így, hogy már tudatosan foglalkozom vele, vissza tudtam követni a dolgot. Egy ifiházas színdarab előadása közben éreztem egyszer csak azt, hogy ez nem én vagyok, hogy borzasztóan hiteltelen vagyok a szerepemben, a magam életében. Annyira megrázó élmény volt, hogy kimentem, és egyszerűen sírva fakadtam. Onnantól kezdve pedig elindultam a lejtőn lefelé. Iszonyú csalódás volt nekem maga Pest is. Azt hittem, itt a zenészek a zenével foglalkoznak – szörnyű volt ráébredni, hogy sokkal többet számít, hogy simulékony legyen az ember, és megalázkodó. Én nem voltam hajlandó ezt felvállalni.

Elkezdtem visszamondogatni a munkákat, kiléptem a Kőbányai Zenei Stúdióból, közben mindenkinek hazudoztam, hogy miket csinálok napközben. Zene és fellépések helyett ültem egy lesötétített szobában, és játszottam. Ezt úgy képzeld el, ahogy mondom: az ágyam mellett a számítógép, ebben a kettőben éltem. Az ágyban meg a gépben. Körülöttem pedig mindenütt pizzás dobozok hevertek.

Ha filmen lát hasonlót, azt gondolná az ember, hogy ezek csak rendezői túlzások…

Balázs: Nem, komolyan mondom. Utáltam az egészet. Azért is lett ez egy ördögi kör. Nem mozogtam, szemét kajákat ettem, rövid idő alatt nagyon meghíztam. Szó szerint undorodtam attól, akivé váltam, így egyre kevésbé volt erőm és kedvem emberek közé menni. Beindult a gépezet. A zenész, a művész hiú, én is az vagyok. Nagyon próbálunk megfelelni a minket körülvevő úgynevezett rajongóknak és az általuk elvárt képnek, és ha nem jönnek a dolgok, a sikerek, akkor az baj. Ha pedig jönnek, az még nagyobb baj, mert előbb-utóbb torzul a személyiség. Nálam is ez történt. De tudod, én abban hiszek, és ez is segített átlendülnöm a dolgokon, hogy én nem egy puszta gondolat vagyok. Nem az vagyok, amit egy másik ember gondol rólam, hanem ennél valami sokkal több.

A feleségem, aki akkor még csak a párom volt, végig kitartott mellettem, és sikerült is elindulnom, bár még nem vagyok az út végén. Ez a munka egy fontos állomás ebben. Édesanyám javasolta, hogy jelentkezzek erre az állásra, de képzelheted, hogy sikerült, mikor emberek közé sem akartam menni. Nem is vettek fel elsőre. Eszter (Erdős Eszter, az intézmény alapítója és vezetője – a szerk.) meglátta bennem az akkori gyengeségeimet. Ő jól látott, valósan, és elutasított.

A gyógyulás a közösség erejében van – Balázs gitárral a kezében

Végül te jelentkeztél újra?

Balázs: Nem, az otthon keresett meg, mert ismét mentor nélkül maradtak. De még mindig nagy volt az arcom, két hónap gondolkodási időt kértem. Akartam még egy jó nyarat, hogy játszhassak.

Nem volt nehéz emberekkel foglalkozni így, hogy te is nehéz helyzetben voltál saját magaddal kapcsolatban?

Balázs: De, rettentően. Nem is tudtak hová tenni eleinte, és én sem magamat, de időközben jól belerázódtam. A srácok számára sokat jelent, hogy én is megjártam azt, amit ők most. A kollégák között pedig nemcsak jó munkaviszony, de barátságok is kialakultak. Ez nagy szó.

Mit ad neked ez a munka?

Balázs: Úgy érzem, a felnőtté válásomat nagyrészt ennek a munkakörnek, a srácoknak, az itt végzett munkának köszönhetem. Nagyon nagyfokú alázatot tanulunk és mutatunk. A mentor itt csak segítő, csak kereteket ad. A terápia ereje elsősorban a közösség erejében van. A mentor, ha kell, vállfa, ha kell, mankó, de leginkább szolga, ahogy maguk a srácok is azok lesznek, ahogyan egymásnak segítenek, és bizonyos módon egymást és a segítő helyzetet szolgálják. Nagyon komoly tanulási folyamat ez. Fontos megérteni, hogy nincs varázsszőnyeg, ami egycsapásra kivisz a függőségből. Csak a saját akaratod, lépésről lépésre.

Milyen megoldásokat képes adni az otthon, ami segíti őket abban, hogy tartósan megszabaduljanak a függőségüktől?

Balázs: Eleinte azt, hogy mindent meg lehet oldani, hogy van más választás is, mint a drog vagy a pia. Fontos, hogy feltárjuk, hogy mi miatt nyúltak hozzá. A drog maga egy anyag. Mindig is volt, mindig is lesz. Önmagában persze rossz, de ha elveszem tőle, és az eredeti ok megmarad, akkor nem tettem semmit. Akkor talál majd mást, amivel helyettesíti. Azon igyekszünk, hogy az eredeti okot feltárjuk és feloldjuk. De utána is van még sok munka. Például megmutatni, hogy ezt követően is van olyan, hogy hibázik az ember. Vannak következmények nálunk is, de nincs például büntetés. Majd megtanulnak felelősséget vállalni, először kisebb lépésekben, magukért, aztán a munkájukért, a pénzükért, a kimenőjükért. Utána, ami szerintem a legfontosabb, megtanulnak megküzdeni a kudarcokkal. Tudatossá teszik, hogy igenis van olyan, hogy egy nagy pofon padlóra küld, de onnan fel lehet állni, van kiút, van megoldás. Nem hagyjuk őket a padlón, és utána már ők sem hagyják magukat a padlón. És ami lényeges: minderre megkapják a számukra elegendő időt. Annyit, amennyi csak kell ahhoz, hogy mindezt stabilan meg tudják teremteni magukban.

A te munkád a kiútról szól, ha már függővé vált valaki. De meg lehet ezt előzni hatékonyan? A frontális beszélgetés mintha kevés lenne. 

Balázs: Ez így van, ebben egyetértek. Kevés már a beszéd, nem érdekli őket, ha egy főorvos elmondja egy osztály előtt a drog veszélyeit. A dohányosokat mennyire érdekli a cigis dobozra nyomtatott sok ronda kép? Semennyire. Ugyanúgy szívják tovább. Így vannak a drogosok is. Félre ne értsd, amit mondani fogok, de az anyagozás jó, mármint jó érzés az anyaghasználónak. Ha nem lenne az, akkor nem csinálnák. Ugyanígy a cigi, az alkohol, a számítógép is függőség. Ha ehhez hozzáveszed, hogy a világ elég szar egy hely lett, akkor gyakorlatilag nagyon is meg lehet érteni azokat, akik a droghoz vagy más cucchoz nyúlnak, mert az legalább kínál valamilyen megoldást. Nem jót, de legalább valamit. Ehhez képest annyit mondani, hogy ne drogozz, mert rossz, az igen silány érv egy olyan fiatalnak, akinek semmi kilátása nincs az életben.

„Zene és fellépések helyett ültem egy lesötétített szobában, és játszottam. Aztán jött a depresszió.”

Mi lenne akkor a megoldás?

Balázs: Prevencióként elsősorban és leginkább a kapcsolatokban hiszek. Az egyéni, személyes, szoros kapcsolatokban. Hogy fontos legyek valakinek. Hogy számítsak neki. Én ezt végigéltem, mert nekem is így sikerült kimásznom. Felállítottam a prioritásokat, és fontosabb lett a családom, a feleségem, a fiam. A fiatalok számára is csak ez működik, hogy legyenek élő, megfogható, szoros kapcsolatok, ahol ők fontosak, és amik nekik is fontosak. Ha bármikor meghallasz egy függőt beszélni a leszokásáról, 99 százalékban valakiért vagy valamilyen kapcsolati motiváció révén tudnak kimászni. És természetesen ezen belül is az elsődleges a családok szerepe. A legszűkebb kör. Döbbenet látni, hogy milyen szakadékok vannak. Ami neked vagy nekem természetesnek tűnik, másnak külön feladat.

Tanulni kell a családoknak is?

Balázs: Igen, rengeteget! Volt olyan bentlakónk, akinél az iszonyú gazdag vállalkozó szülők nem értették, hogy miért függő a gyerek. Aztán elindultunk a múltfeltárással, és kiderül, hogy elment úgy az élet, hogy a gyereknek gyakorlatilag nem volt családja, nem számított, nem érdekelte őket, hogy mi van a gyerekkel.

Ezt így kimondani azért nagyon durva szembesülés.

Az ám. De nemcsak ez került kimondásra, hanem többé-kevésbé az is, hogy most sem érdekli őket a gyerek, csak kínos, hogy drogozik, és gondot okoz. Na, erre nem elég a „beszéljünk róla” módszer. Egy ilyennél komolyan nem csodálkozom, hogy belecsúszik a srác. Ezért ha valamit támogatnék kifejezetten prevencióként, akkor a családokra és a kapcsolatokra, a kapcsolatok kialakítására és szorosabbá tételére alkalmas programokra esne a választásom.