„Jelenleg romokban hever az életem, egy elég csúnya szakításon vagyok túl. 20 éves koromtól éltem az exemmel, három évet töltöttünk együtt. Azt hittem, velünk minden rendben, hogy ő életem szerelme, és együtt fogunk megöregedni. Beszélgettünk is sokszor házasságról, gyerekekről, terveztük a jövőnket. Úgyhogy számomra derült égből villámcsapás volt, amikor az egyik este leültetett, és közölte, hogy szakítani akar.
Másnap pedig már össze is csomagolt, és elköltözött.
A sokk hatása alatt nem tudtam gondolkodni sem. Nem adott semmilyen értelmes magyarázatot, csak annyival indokolta a szakítást, hogy nem érzi már jól magát velem. Megsemmisültem. Összeomlott a jövőm. Úgy éreztem, nem vagyok egész ember nélküle. Hetekig vergődtem, sírtam, ittam, és mérhetetlenül haragudtam rá, amiért ilyen kegyetlenül elbánt velem.
Végighívogattam a barátnőimet, panaszkodtam, zokogtam nekik, hogy milyen ember az ilyen, hát két hete még azt mondta, világ körüli utat tervez velem, meg arról dumáltunk, hogy kettő vagy három gyereket szeretnénk, erre tessék, csak így szakít a semmiből. Az egyik este átjött hozzám a gyerekkori barátnőm, hogy támogasson, de amikor belekezdtem az exem szapulásába, akkor megállított és azt mondta:
„Biztos, hogy csak az ő hibája? Átgondoltad, hogy vajon miért nem érezhette jól magát a kapcsolatban?”
Természetesen vérig sértődtem. Nem is barátnő az, aki nem a vállát kínálja fel, hogy sírhassak rajta, hanem még beletipor az amúgy is sérült lelkembe. De aztán megráztam magam, és elgondolkodtam. Majd persze rájöttem, hogy vastagon hibás vagyok én is a kapcsolatunk halálában.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
A hibás nem is jó szó, inkább mondjuk azt, hogy felelős vagyok én is. Nem direkt csináltam, ösztönből cselekedtem, de már tudom, hogy sokkal tudatosabbnak kellett volna lennem és hagyni, hogy az exem nélkülem is létezzen. Az én felelősségem ugyanis az a történetben, hogy lógtam a nyakán folyton, csüngtem rajta, mint egy pióca. Nem mehetett nélkülem sehova, ha mégis külön programot szervezett, napokig büntettem érte szexmegvonással, csenddel, sértődöttséggel, olykor nagyjelenetekkel és kiborulásokkal. Ha csak egyedül akart megnézni egy filmet otthon a gépén, már akkor is vérig sértődtem, és a fejéhez vágtam, hogy biztos nem is szeret. Nem lehetett hobbija, ha túlóráznia kellett a munkahelyén, akkor hisztiztem, és veszekedtem, hogy tuti szeretőt tart.
Visszanézve szörnyen viselkedtem, nem csodálom, hogy elhagyott, inkább az a csoda, hogy ilyen sokáig bírta mellettem.
A furcsa az egészben számomra az, hogy mennyire nem vettem észre magam, hogy ez nem normális, amennyire őt magamhoz láncolom. Amikor benne voltam a helyzetben, meg voltam róla győződve, hogy nálunk boldogabb pár nincs is a világon. Hogy lehettem ennyire vak? Azt hiszem, erre maximum egy pszichológus tudna válaszolni. Lehet, hogy szükségem is lenne egy alapos terápiára, mert a párkapcsolati viselkedésem azt mutatja, hogy minimális önbizalmam van, ami számomra is meglepő. Az biztos, hogy egy darabig nem kezdek új párkapcsolatba, addig nem, amíg ezt a problémát meg nem oldom magamban.”
