Az én fiam ugyanis nem egyszerűen rendetlen, hanem képtelen a rendrakásra. A helyzet picit javul az évek múlásával, de messze nem tökéletes. Arra szerencsére már nagyon hosszú időn keresztül képes, hogy a más által megteremtett rendet megtartsa a szobában, de ha egyszer rendetlenség lesz belőle, akkor képtelen rendet tenni, legalábbis értelmes időn belül. És nem ám egy hatalmas szobáról, hanem csak egy egészen picike kuckóról beszélünk.
A rendtartást úgy oldja meg, hogy tulajdonképpen alig nyúl hozzá valamihez, a szennyesét a fürdőszobában hagyja, az ágyát pedig nem veti be, mivel galériaágyon alszik, ez lentről nem látható, tekinthetjük akár bevetettnek is. De ha egyszer beindul a rendetlenség, akkor mint a kisgömböc, egyre nagyobb és nagyobb lesz, maga alá gyűrve mindent, ami a szobaajtón belülre került.
Előbb csak egy pár zokni landol a földön, majd az íróasztalon marad egy joghurtos pohár, benne a kiskanállal. Két nap múlva a zokni már nem látszik ki a rádobott rövidnadrág, póló, törölköző, hátizsák és földrajzi atlasz alól. Az íróasztalon pedig üres vizespoharak, félig megevett kakaós csiga, használt papír zsebkendők hegye sorakozik.
Pár napig hiába kérem, nem történik semmi, majd kisebb veszekedés után duzzogva beindul a rendrakás.
Nem érti, miért neki kell ezt csinálnia, de legalább abban megegyezünk, hogy ez nem az én dolgom, cselédünk pedig nincs. Hiába mutatom, mondom, vagy csinálom meg helyette a gyors rendrakást, egyszerűen képtelen a logikus munkára. Egyesével hordja ki a szemetesbe a zsebkendőket, felborítja a félig tele vizespoharat mikor megfog egy másikat, hogy kivigye a mosogatóba. Elindul a szennyes zoknival a szennyestartó felé, de félúton visszafordul, felkapja még a rövidnadrágot is, miközben kiejti a kezéből a zokni párját, amit berúg a konyhaszekrény alá, és csak mosás után kerül ki onnan. Az a munka, amit bármelyikünk tíz perc alatt elvégez, az neki tényleg egy óráig tart, és közben kilométereket gyalogol a tízméteres távolságon.
Ugyanígy néz ki a porszívózás is. Hiba mondom el, hogy egy képzeletbeli vonal mentén haladjon, egymás mellett húzva a csíkokat – mintha színezne – így semmi nem marad ki, erre egyszerűen képtelen. Ő beáll a szoba közepére, és össze-vissza rángatja a porszívót. Ha észrevesz valahol egy porcicát, vagy egy hajszálat, akkor odamegy, ott felszívja a koszt egy tízcentis sugarú körben, majd valahol teljesen máshol folytatja a szobában. A végére majdnem tisztaság lesz, de elszöszmötöl vele egy délelőttöt, majd morog, hogy semmire nem jut ideje, és ha ennyi idő takarítani, akkor neki tökéletesen megfelel a koszos szoba is.
Részlet az Álmodj rózsaszínt című filmből – Forrás: iMDb
Lomtalanítani, szanálni teljeséggel képtelen, pedig nem gyűjtögető alkat.
Kiselejtez olyan nadrágot, ami egyszer volt még csak rajta, de megtartja azokat a pólókat, amiket három évvel ezelőtt hordott. Erre már meg se kérem, sokkal egyszerűbb, ha én döntök a ruhák szanálásáról. Nem szorosan a rendrakás témaköre, de ide tartozik az iskolatáska bepakolása. Általában két hét után jut el oda, hogy inkább minden cuccát cipeli magával, akkor is, ha nincs aznap olyan órája, mert egyszerűbb cipekedni, mint itthon kipakolni, majd az adott napra kiválogatni a könyveket. Hamar eljön minden évben a „vegyes” füzetek kora, amikor minden órán ugyanabba füzetbe jegyzetel, hol az elejébe, hol a közepébe, hol pedig a végébe. Rövid idő alatt az összes füzete mindenes füzetté válik.
A bepakolás problémára egyébként megtaláltam a megoldást, csak rohadt fárasztó mindennap ellenőrizni, hogy hajlandó-e a rendesen kipakolni. A kulcs ugyanis a kipakolás. Minden tantárgynak külön folyóirattartót vásároltam, fel is címkéztem, és elképzelésem szerint esténként a könyvek és a füzetek a helyükre kerülnek. Tulajdonképpen nem is azt kell ellenőriznem, hogy mindent elrakott-e, hanem azt, hogy amik a polcon vannak, azok valóban feleslegesek lennének-e aznap. És hát igen, tudom én, hogy nem nekem kell már ezzel foglalkoznom, és a maga kárán kell megtanulnia mivel jár az, ha nem képes alapvető dolgokat megcsinálni, de egy egész tanéven keresztül mégse nézhetem.
Ez van, ilyenek az anyák.
A füzet témát is hamar megoldottam, egy nagy, „mindent tudó” füzetet vásároltam, olyat, mintha sok vonalas, és négyzethálós füzet lenne összekötve. Így mindig mindegyik nála van.
Mondjuk ha azt az egyet elhagyja, akkor nagy bajban van, de eddig ez nem fordult elő. Mesélhetnék még a vécéből soha ki nem kerülő vécépapírgurigákról, vagy az üres fogkrémes tubusokról, amiből egyszer öt darab gyűlt össze, amikor azt próbáltam megtudni, hogy meddig bírom nézni a fiam fürdőszoba polcát, mielőtt rendbe teszem. Sokáig ment, de végül ő győzött, megcsináltam helyette.
Nem tudom meddig mehet ez így, lesz-e valaha változás. Mivel főzni tud, abban reménykedhetek, hogy a barátnője majd nem fog főzni, viszont szereti a rendet és így tökéletesen elosztják egymás között majd a házimunkát. De ha ő is tud majd főzni, akkor sajnos valaki másnak kell majd a rendrakás művészetét átadni a gyerekemnek, mert egyelőre totálisan vesztésre állok, és bevallom, esélyét se látom annak, hogy ez javulni fog. Érdekes emberkísérlet lenne, ha mondjuk egy teljes évig nem mennék be a szobájába, sőt az ajtót sem nyitnám ki, nehogy meglássam, mi van odabent, de inkább másnak hagyom ezt lehetőséget, én maradok továbbra is a kérés, figyelmeztetés, könyörgés és hegyi beszéd vonalon. Abban már rutinom van.
