Ha hosszú a lába, akkor táncoljon, mert a tánc nagyon jó sport, és nyilván a családom minden nőtagja titkon táncosnő szeretett volna lenni. A férfiak általában örömmel látnák, ha a kisfiú szuper focista lenne hobbiszinten, mert később mérnöknek kell lennie, nincs idő a focizásra. Aztán vannak a sportszülők, akik tényleg legkésőbb négyévesen leviszik a gyereket az uszodába, beíratják valamilyen sportklubba, és onnantól kezdve a család „úszik”.
A férjem atletizált általános iskolás korában, de bevallom, én soha nem sportoltam. Ez bizony meg is látszik rajtam, ezért nagyon szerettem volna, ha fiam elsős korában elkezd valamit. Mindegy, mit, amit szeretne, egyáltalán nem voltak elvárásaim. Szerencsére mi tényleg nem azok a szülők vagyunk, akik azért vinnék le a gyereket egy egyesületbe, mert nekik volt valaha egy álmuk, vagy akik olyat is beleképzelnek a gyerekbe, amihez köze sincs. Egyik hétvégén Egerben pihentünk, és amikor az uszoda mellett eljöttünk, figyelmesek lettünk egy kisfiúra, akivel az apja kiabált. Az volt a probléma, hogy a gyerek nem úszott elég jól. Legalábbis az apa szerint. A kisfiú sírt, de ez még nem volt elég az apának, sorolta a gyerek vélt bűneit. Nem is akar, hazudott az anyjának, hogy megnyeri, lusta, egyáltalán nem kellene úsznia, nem érdemli meg.
Igaz, hogy a szavak talán még jobban fájnak, mint a fizikális bántalmazás.
Egy nő kiszaladt az uszodából, és megfenyegette az apát, hogy ha azonnal nem hagyja abba, akkor hívja a rendőrséget. A férfi visszament a gyerekkel, de nyilván folytatta a saját fia megalázását. Hónapokig járt a fejemben a kisfiú zokogó arca, annyira sajnáltam, és a fiamat is nagyon megviselte. Ezzel az esettel az ő úszókarrierje úgy fejeződött be, hogy el se indult. Már akkor megmondta, hogy nem szeretne uszodába járni. Uszoda kilőve, de annyi jó sport van még, ahova hetente kétszer lejárhat majd, gondoltam. Sorra vettünk mindent, küzdősporttól kezdve a néptáncig, és el is mentünk egy pár helyre ismerkedni.
Mindenhol nagyon kedvesek voltak, elmondták, hogy első évben hetente kétszer lesz edzés, utána háromszor vagy négyszer, és elkezdődik a versenyzés. Én heti két alkalomra gondoltam, bármi legyen is a sport, ez az a mennyiség, ami belefér az időmbe, vagyis hetente kétszer tudtam volna körülbelül három órát azzal tölteni, hogy egy padon, vagy egy széken ücsörgök, miután elfuvaroztam a gyereket valahova. Természetesen abban az egy órában, amikor valóban az edzésen van, bevásárolhattam volna, rájöhettem volna, hogy a posták többsége négykor zár, megpróbálhattam volna az ölembe tett számítógépen haladni valamit a munkámmal, vagy csak egyszerűen olvashattam volna. És erre boldogan lettem volna hajlandó, de csakis hetente kétszer. A férjem nem tudott öt előtt eljönni a munkahelyéről, nagymama vidéken, úgyhogy ennyi fért volna bele.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Hamar kiderült, hogy igazából mindenhol versenysportolókat, utánpótlást keresnek.
Még a néptáncegyesületben is a nyolcévesek már hetente háromszor jártak és hétvégén rendszeresen felléptek. Márpedig a heti három alkalom részünkről kizárva. A családban nem csak a fiam van, közösen csinálunk programokat, a legtöbb hétvégén elmegyünk valahova. Szívesebben kirándulunk négyesben a Bükkben, mint hogy szurkoljunk egy lelátón. Ettől sokkal önzőbbek vagyunk. Így is vannak olyan hétvégék rendszeresen, amibe beleszól az iskola vagy más, nem családi program.
Állítólag amikor már nagyobb a gyerek, akkor sokkal könnyebb, hiszen egyedül eljár edzésre, nem kell fuvarozni. Persze a hétvégi utazás akkor is ugrik, mert egy általános iskolás még nem aludhat egyedül otthon, legkésőbb este mindenhonnan haza kellene érnünk. A fiam iskolába egyedül járt már harmadikban, de télen nem lettem volna boldog, amikor este hétkor az üres, sötét utcán kóborol mondjuk tízévesen. Úgyhogy a remek ötletem az volt, hogy majd minden évben elkezd valamilyen sportot, eljárunk hetente kétszer, majd amikor bedurvulna a program, akkor váltunk. Úgy is egy csomó minden tetszik neki, ki tudja, miben tehetséges, miben leli majd a legnagyobb örömét.
Hát, ez nem éppen egy sportszülői hozzáállás, hiányzik belőle a kitartás.
Úgy láttam, a szülőknek legalább annyira akarniuk kell ezt az egészet, mint a gyereknek. Úgyhogy nálunk ez meg is bukott hamar. Azért elkezdtük, bízva a remek taktikánkban, de már az első hónapban kiderült, mégis lesz itt szombati program. Amikor először nem mentünk el, akkor még sajnálták, hogy épp halaszthatatlan és kihagyhatatlan dolgunk volt, de amikor másodszor se voltunk ott, akkor kerek-perec megmondta az edző, hogy itt csapatjátékosnak kell lenni. Nem tehetjük meg másokkal, nem vehetjük el a helyet másoktól, ott kell lennünk.
Vagy ha nem, akkor inkább ne járjunk, mindenkinek jobb lesz. Így morzsolódtunk le a negyedik hónap után. Barátnőm kisfia abban az időben szeretett volna focizni. Hamar kiderült róla, hogy nem éppen egy ifjú Ronaldo, úgyhogy amikor nem edzésnap volt, hanem végre játszhattak volna, ő leginkább a kispadon szomorkodott, mert a csapatnak nyernie kellett. Valahol érthető, minden csapat nyerni akar, de az, hogy egy kevésbé tehetséges srác ne kapjon lehetőséget az örömfocira ötödikben, az mégis nagyon szomorú.
Legyél jobb, és akkor játszhatsz, mondta neki az edző.
Nálunk hetedikben merült fel újra a sportolás kérdése, amikor már a fiam szeretett volna valamit csinálni. Találtunk is neki egy felnőtt sportklubot, ami már nem a versenyről, hanem az örömsportról szólt, valóban csak hetente kétszer. Szomorú, hogy erre felnőttkorig kell várni. Elvileg tizennégy éves kortól mehetett volna, de magassága alapján picit hamarabb is beiratkozhatott.
Sajnálom, hogy a gyerekeknek kevés lehetőségük van hobbiból, örömből sportolni, hogy a kevésbé tehetségesek hamar kirostálódnak egy egyesületből, még akkor is, ha a szülő megfizetné a lehetőséget. Úgy tűnik, ezzel a legtöbbjüknek középiskoláig várnia kell.
