Bár az én fiam kizárólag csak a Margarita pizzát hajlandó megenni, ehhez az elképesztő számhoz ő is hozzájárult. Pedig nem innen indultunk, soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz megenni a mirelit pizzát, amikor kóstolta már a valódi nápolyi pizzát, és a hétvégi házunk is közel van az Anyukám mondtához. Mégis szereti, méghozzá annyira, hogy sokszor sms-ben kér meg arra, hogy vegyek neki, és ha lehet, dobjak még be egy extra mozarella sajtot is a kosaramba.
Tökéletes hátraarc, legalábbis, ami a gyerekem táplálásával kapcsolatban történt az utóbbi tizenöt évben.
Tíz hónapig szopott, amit saját elhatározásból egyik napról a másikra hagyott abba. Komoly terveim voltak azzal kapcsolatban, hogy az én gyerekem milyen nagyon egészségesen étkezik majd, és mennyire nem fog válogatni. Hahaha. Több könyvet is elolvastam a témában, szakszerűen tápláltam, a lehető legtöbb zöldséget és gyümölcsöt kapta, mellé mindenféle jó minőségű húst és viszonylag kevés tejterméket.
Mikor bölcsibe kezdett járni, egye válogatósabb lett, és én tényleg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Azt az elvet mindenesetre én is osztottam, hogy éhen nem halhat egy teli hűtő mellett. Volt pár hónap, amikor itthon csak olívaolajos spagettit evett, de annyira nem izgultam, mert a legjobb olívaolajat öntöttem rá, és különben is, a bölcsiben biztosan eszik a többiekkel.
Nagyobbat nem is tévedhettem volna, de eltelt pár hét, mire kiderült a turpisság.
Forrás: Thinkstock
Nagyon finomakat főztek a konyhás nénik a bölcsőde konyháján, péntekenként például rendszeresen volt gulyásleves lekváros palacsintával. Ezen bukott le a fiam. A konyhás néni ugyanis utánam szólt, hogy becsomagolt nekem négy palacsintát, ha már úgysem eszik semmit ez a gyerek az olívaolajos spagettin kívül. Hogy micsoda? Honnan kapna olívaolajos spagettit egy bölcsődében? Hát onnan, hogy nagyon szépen tudott nézni a nagy bociszemeivel az összes konyhás nénire, és komolyan állította, hogy márpedig ő semmi mást meg nem eszik, akkor inkább éhen hal. És elég hihetően adta elő a szöveget, mert két hétig külön főztek rá. Azóta korszakok váltják egymást, mikor mit hajlandó vagy éppen nem hajlandó megenni. Megtanult pár dolgot főzni, egész jó elképzelései vannak az ételeket illetően, tízéves kora óta önállóan rendel az étlapról, mert sejti, hogy mit takarnak az ételnevek.
Fél éve viszont beköszöntött nálunk a kizárólag junkfood korszaka.
Képesek lennének napi háromszor gyorsétteremben enni, méghozzá pontosan ugyanazt. Hamburger, kóla, sült krumpli. Három gyorsétteremlánc, mindenhol megvan a kedvenc, amit a barátokkal hajlandóak magukhoz venni. Mivel ezt a hobbit nem vagyok hajlandó heti egynél többször finanszírozni, ezért az összes zsebpénzét erre költi. Boldogan ülnek be a sarki gyorsétterembe, és tolják magukba ugyanazt az unalmas ételt. Hiába ajánlom fel, hogy a kedvencüket főzöm, most ez a kedvencük.
Annyira, hogy amikor három hét után hazaérkeztek a táborból, és thai csirkével vártam őket, olyan érzésem volt, mintha csak illendőségből ették volna meg, de titkon a fővárosi civilizációt a műanyag tálcán felszolgált hamburger jelenti nekik. Azt, hogy nem híztak még el, és nem szenvednek hiánybetegségekben, kizárólag a zsebpénzük végességének köszönhetik, és nem a józan eszüknek.
Nem tudom, meddig mehet még ez így, mikor unják meg.
De nagyon várom már a nyelvi év alatt kötelező életmódórákat, ahol a tanárnő komolyan készül az egészséges étkezéssel kapcsolatos anyag átadására. Na nem mintha itthon nem hallotta volna még ezerszer, nem mintha nem látná, ahogy mi egészséges, itthon készült, tápláló ételeket eszünk, és mégis. Mérsékelten aggódom csak, én vagyok az, akit a Super size me! című, elrettentőnek szánt film egyáltalán nem győzött meg arról, hogy a gyorséttermi kajálásba bele lehet halni.
Morgan Spurlock 2003 elején izgalmas kísérletbe kezdett, egy hónapig csak gyorséttermi ételt evett és csak ott kapható üdítőt ivott. Végig orvosi felügyelet alatt állt a harminc nap alatt, és nem meglepő módon elég ramaty állapotban volt, mire vége lett az önkéntes „diétájának”. A mája begyulladt és megkeményedett, vesefunkciói leromlottak, koleszterinje nagyon magas lett, folyamatosan fájt a feje, nyomást érzett a mellkasában, depressziósnak érezte magát, és az ágyban is rosszul teljesített. Mondjuk ez utóbbival egészen biztosan el tudnám venni a srácok kedvét a gyorsétteremtől, de ott még nem tartunk.
Undorítónak találtam a kísérletet, soha nem próbálnám ki, de úgy tűnt, hogy túlélhető. Megnézettem a gyerekekkel is, szerintük vicces, és a fickó bolond, túlzásba vitte, ennyi az egész. Végül is van benne valami, húszévesen mi is rendszeresen kötöttünk ki vasárnap hajnalban egy gyorsétteremben farkaséhesen az áttáncolt éjszaka után. És persze a filmbeli mennyiségtől még nagyon messze van a fiam, egyelőre inkább csak szörnyülködöm, amikor szombaton is és vasárnap is az teszi őket boldoggá, ha gyorsétteremben vacsorázhatnak. De azért az a boldog arc, amit vágnak, amikor kicsomagolják a csoffadt hamburgert, az bizony zavar. Pár év, és biztos vagyok benne, hogy újra eljön az én főztöm ideje!
