Egyházi gimnázium: „Amikor a fiam megkérdezte, hogy miért tanulnak fizikát, megkapta az első intőjét”

Bevallom, soha nem éltem még vidéken és egészen idillikus elképzeléseim voltak róla. Nem annyira, hogy azt képzeljem, mindenki állatot tart és majd az utcában vásárlom a jobbnál-jobb minőségű, szerintem ökológia tartásból származó tyúkokat, de azért hittem abban, hogy falun jobb minőségű alapanyagokhoz jutunk majd legalább. Úgy terveztük, hogy négy évig élünk majd ott, amíg az akkor még csak a hasamban rugdosó kisfiú óvodás nem lesz, a nagyobbik gyerekünk pedig ott járja majd az alsótagozatot.

Minden szempontból hatalmasat tévedtünk, és mire jövőre visszaköltözünk Budapestre, már tíz évet elhúztunk vidéken.

Egy magyar nő, aki 7 éve tanul otthon gyerekeivel

A férjem kapott egy még jobb ajánlatot és legnagyobb meglepetésemre az én nyelvtudásomat és diplomáimat is kelendőnek találták, így egy igazán izgalmas, és budapesti szemmel is jólfizető állást kaptam, miután kisebbik gyerekünk óvodás lett.

Kezdeném a legnagyobb csalódással, az élelmiszerrel. Hamar kiderült, amikor mint valami bolond pesti nőszemélyt megmosolyogtak, hogy az ezerhétszáz fős falunkban mindössze hárman tartanak tyúkot, ők is csak annyit, amennyi a nekik szükséges tojást megtojja, így abból nekünk nem lesz rántotta. Ugyanez igaz a veteményesre is. Kiskert alig akadt, leginkább csak idős nénik kapálják a veteményesüket, de eladni ők sem tudnak belőle semmit, ami megterem, az mind megy a gyerekeknek vagy az unokáknak. Hatvan alatt senki nem művel kertet, mindet befüvesítettek, vagy leginkább lebetonoztak, azzal van a legkevesebb probléma és a sarat is letudták vele mindörökre.

Disznóvágásról, disznótorosról hallani se akartak és tulajdonképpen engem is meggyőztek, örültem, hogy az én szomszédomban nem tartanak 2-3 disznót, amit szagolhatnék forró nyári napokon. Egy kecskés akadt egyedül a falunkban, de pechemre a kecsketejet pont nem szeretem, és a gyerekek se voltak hajlandóak meginni, így csak állatot simogatni jártunk oda.

A gyerekekkel barátkozás működött, de egyáltalán nem úgy, mint ahogy az én fantáziámban élt a dolog.

Én réteken szaladgálást képzeltem fáramászással, focizással, sőt sárkányeregetéssel, este hazaeső piszkos de boldog gyerekekkel. Ehhez képest azt tapasztaltam, hogy a falusi gyerekek még szinte kevesebbet vannak a levegőn, mint pesti társaik. Iskola után siettek haza, ahol tévéztek, vagy számítógépes játékot játszottak. Ha egymáshoz mentek, akkor soha nem fociztak, mindig csak gépeztek, de pár év alatt a gépeket is rendszerbe kötötték a fiaink, majd minden család Xbox-ot vásárolt, és azzal játszottak online, így nem is jártak már hozzánk és az én fiam se hozzájuk. Tulajdonképpen a Holdon is élhettünk volna, ha a délutánjainkat, estéinket nézzük.

Az általános iskola a faluban volt, egy gyönyörű kastélyban, ami legalábbis valaha gyönyörű volt, mostanra csak kívülről hasonlított a hetven évvel ezelőtti képeslapokra. A nagyon tehetséges, vagy a nagyon ambiciózus szülők gyerekei már a felsőtagozatot is a tizenöt kilométer távolságra lévő kisvárosban kezdték, de mi maradtunk a faluban, a fiam szerette is az iskolát, de legfőképp nem akart minden reggel korábban kelni, bebuszozni, majd délután ugyanezt a kört megcsinálni, én pedig a munkám miatt nem tudtam volna autóval hordani.

Maradtunk a kisváros gimnáziumainál. (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)

De gimnáziumba már mindenképp oda kellett mennie, vagy kollégiumba költöznie a megyeszékhelyre. A kollégiumot hamar kizártuk, igaz, a megyeszékhelyi ingázáson elég sokat gondolkodtunk. Ha azt választjuk, hétköznap öt harminckor kellett volna kelnie, hogy beérjen nyolcra. Már negyed nyolckor ott lett volna minden nap, de a legnagyobb gond a délutáni hazaút volt. Öt előtt soha nem ért volna haza, és napi összesen két óra vonatozás annyira soknak tűnt, hogy maradtunk a kisváros gimnáziumainál.

Kettő van ugyanis, mindkettő egyházi fenntartású, egy református és egy katolikus.

Mi ateisták vagyunk, méghozzá annyira, hogy a gyerekeink nincsenek megkeresztelve. Ez már a falusi iskolában is okozott némi fennakadást, amikor a karácsonyi műsorra készültek elsőben, és a gyerekem nem csak azt nem tudta megmondani, hogy katolikus vagy református, de váltig állította, hogy soha egyik templomba se szoktunk menni. Még karácsonykor sem. Végül nekem is meg kellett ezt erősítenem, hogy elhiggyék, de még hetekig próbálkoztak mindenféle keresztkérdéssel, például azzal, hogy hogy hívják a fiam kereszt anyját, mire végre elhitték, hogy mi valóban ateisták vagyunk.

Nem mondom, hogy vetették a keresztet ha elmentünk mellettük, de csodálkoztak, és sajnálták a gyereket, az biztos. A gimik közül végül a katolikust választottuk, nyilatkoznunk is kellett arról, hogy mi a falunk templomjába járunk majd vasárnaponként, és nem utazunk be a kisvárosba családostul. Bevallom, már ez se tetszett, nem akartam hazudni, álszenteskedni, főleg nem a gyerekkel, de egyszerűen nem adtak más lehetőséget. Még szerencse, hogy a keresztlevelet nem kellett bemutatni.

Az oktatás egyébként meglehetősen alacsony színvonalúnak gondolom.

Az angol, ami miatt odamentünk csak fél évig volt erős, utána megpattant az angoltanár Korzikára, és a mostani tanárnő alig beszél jobban a gyerekeknél. A legnagyobb meglepetés fizikaórán érte a fiamat, amikor a tanár egy órán át mesélt arról, hogy most már a legnagyobb tudósok is belátták, hogy nem csupán a fizika törvényei működtetik a világot, hanem van valami emberfeletti, valami isteni erő is. Amikor a fiam megkérdezte, hogy akkor mégis miért tanulnak fizikát, megkapta az első intőjét.

Az év egyébként közös családi istentisztelettel kezdődik, ahova minden vasárnap járnunk kéne, de szerencsére máshol lakunk, azt pedig nem ellenőrzik. Év közben kéthetente tájékoztat az iskola arról, hogy mi történik éppen a templomban, sőt, néha maga a pap is ír a szülőknek körlevelet. Kedvencem mégis az, amin harsányan nevetünk immár második éve: évnyitó és évzáró után az atya megáldja a gyerekek biciklijeit. És erre az ördögűzésre mindig van legalább tizenöt jelentkező, köztük jópár szülő is.

Nem szép dolog kinevetni más vallását. Csakhogy mi nem akartuk egyházi iskolába adni a gyerekünket. Állami gimnáziumban szerettük volna taníttatni, olyan helyen, ahol a fizikatanár komolyan veszi a fizikát és nem kérdőjelezi meg annak törvényeit. De nincs állami gimnázium a környéken. Akit ez zavart, azok a kollégiumot választották, mi pedig azt gondoltuk, hogy nem lesz annyira durva. Hát az lett, és ateistaként elmondani se tudom, hogy mennyire. Már csak az vígasztal, hogy nyáron visszaköltözünk Budapestre, elsősorban az oktatás miatt, és már csak egyszer kell végig néznünk fapofával a kerékpárok megáldását.