Hazudós, lusta, szemtelen – ilyen lenne a kamasz? Ha ilyen, akkor nagyon nehezen lehet szeretni. Akkor, ahogy Vekerdy is állítja, a kamaszkor igazi, szeretetpróbáló időszak. A kamasz hazajön, ledobja a táskáját, kivágja a hűtőajtót, aztán becsapja maga után a szobaajtót, miközben köszönés helyett motyog valamit. Arra, hogy mi volt a suliban, kelletlenül nyafog, aztán órákig nem látni, legfeljebb hallani. Persze leginkább valami ordenáré zajt (amit ő zenének nevez) a szobájából.
Ugye, hogy egész helyesek?! (Profimedia)
Ha ilyen egy tipikus kamasz, akkor nálunk (legalábbis egyelőre) nem élnek kamaszok. Élnek viszont nagyon mély érzésű és azonnal reagáló, erőteljes igazságérzetű gyerekek, akik figyelmeztetnek minden olyan apróságra, amit én elvárnék tőlük, miközben saját magam teljesen máshogy viselkedem. Például átgázolok cipőben a nappalin, mert ott felejtettem valamit. És mivel ők a tabletjükön futó játékba merülnek éppen, azt gondolom, hogy úgysem vesznek észre. És mivel nem szólnak, továbbra is azt hiszem, hogy eljátszhatom a feddhetetlen felnőttet. De csak két hét telik el naiv ártatlanságban. Akkor viszont szembetalálom magam saját, bűnös tükörképemmel.
Nem könnyű tükörbe nézni
Vegyünk egy egyszerű, hétköznapi példát. Gyerek berohan a szobájába cipőben valamiért. „Kisfiam, miért gondolod, hogy nekem a hobbim a takarítás?!” – kiabálok utána (amúgy épp nincs túl jó kedvem). Ő csak ennyit szól vissza: „Oké, de a szabályok rád nem vonatkoznak?” És akkor választhatok. Hogy vagy utánanyúlok, amikor rohan ki mellettem az udvarra, és ijesztő, tekintélyt parancsoló hangon tolom az arcába, hogy „Mit képzelsz, kivel beszélsz?!” Vagy jól csendben maradok, és magamba szállok, hiszen igaza van: ha azt papolom, hogy ne járjunk be cipőben, és amúgy mindenkitől elvárom, hogy tisztelje a munkámat, akkor miért csinálok… hm… segget a számból?
Nem könnyű a tükörbe nézni, ám legkésőbb a gyerekek kiskamaszkorba lépésekor jó eséllyel muszáj lesz megtenni.
Amikor a nagyobbik osztja az észt a kisebbnek, és pöccre ugyanazokat a fordulatokat használja, amiket én szoktam, de még a hangsúly, a hanglejtés is mintha én volnék. És először, mikor még nem esik le, hogy tőlem tanulta, azt gondolom, hogy fú, ez gáz, miért beszél így ez a gyerek. Sőt, van, hogy rá is szólok (habár mostanában csak ritkán), hogy ne affektáljon már. Hogy miért nem lehet normálisan megkérni az öccsét, hogy a saját szobájában focizza szét a szekrényt? És még csodálkozom, hogy duzzog, és rám is mérges, nem csak a testvérére. Aztán rájövök, hogy tulajdonképpen én szóltam belőle, és amikor meghallom a saját hangom, égek, mint a Reichstag.
Csak be kéne látni a hibákat
Amikor eljutunk a felismerésig, amelyet jó esetben beismerés követ, akkor célszerű önkritikát gyakorolni. Már csak azért is, mert a kamasz előbb-utóbb úgyis megteszi helyettünk is, és akkor legalább nem ér felkészületlenül a véleménye. Akkor talán nem lesz belőle felháborodás, egymás fejéhez vagdosás, ajtócsapkodás, duzzogás, majd (mivel az ember azért nem akar véglegesen összeveszni) engesztelő kérlelés, megalázkodás, térdelve esdeklés. Ezt mind megelőzhetjük egy sima bocsánatkéréssel. Egy őszinte beismeréssel, aztán egy baráti beszélgetéssel. Nem azzal a felülről lebeszélős jellegűvel, hanem azzal a fajtával, amikor meghallgatjuk, komolyan vesszük, és akár meg is fontoljuk a másik véleményét. Ha nem vagyunk belátók, hamar konfliktusba kerülünk a kamasszal.
Aki erre úgy reagál – mármint az erőszakos, kényszerítő tekintélyre, amelyik képtelen leszállni a magas lóról –, hogy elkezd hazudozni, becsapja az ajtót az orrunk előtt, és azt, hogy szerelmes a szomszéd lányba/fiúba, nem tőle tudjuk majd meg, hanem a gondnok Jutka nénitől a földszintről. És ez csak a kezdet.
Mert mi továbbra sem ismerjük be, hogy gyarlóság a nevünk – ami egyébként természetes, emberi tulajdonság, és mint ilyen, még egy kamasz is megbocsátja –, a viszony pedig egyre csak mérgesedik.
Ha már korábban is komolyan vettük a gyereket, ha már kisgyermekkorában sem önkényuralmi eszközökkel fegyelmeztünk, hanem inkább igyekeztünk jó példát mutatni neki, akkor a gyerek talán kamaszként sem fog az arcunkba röhögni. Akkor azok az ijesztő, lázadó megnyilvánulásai, amelyeket igazságtalannak érzünk, felháborító tettei (ellógta pénteken az utolsó órát, vagy lenyúlt egy ötezrest, hogy a mekiben kajáljon a haverokkal), amelyeket élből tiltunk, és amelyek ellen nincs más eszközünk, csak a fenyegetőzés, talán nem lesznek mindennaposak. Vagy ha eszünkbe jut ilyenkor, hogy talán nem volt jó napja (ami bárkivel előfordulhat), és mivel a tanárnak mégsem akart beszólni, mert amúgy nem akar ám szégyent hozni ránk, tudja, hogy kell viselkedni. Szóval próbáljuk meg nem felkapni a vizet, ha inkább hazahozza a feszkót, és pont rajtunk akarja kitölteni.
Hiszen csak arra vágyik, hogy megértsük, hogy csak szeressük. Hogy fogadjuk el olyannak, amilyen. Mert ő most épp képtelen szeretni magát, mert túl kicsi, túl nagy, túl pattanásos, nem érti a fizikát, nem meri bevallani, hogy tetszik neki valaki az osztályból. De nem pont ilyenek voltunk mi is?
