Amikor gyerek voltam, a mi iskolánkban nem volt fogadóóra. Az volt a borzalmas szokás, hogy ha valakivel valamilyen gond volt, akkor a szülői értekezleten az osztályfőnök minden szülő előtt elmesélte ezt a szülőknek, akik megsemmisülve ültek, miközben azon gondolkodtak, hogy fogják ezt a gyerekeken leverni.
A levernit komolyan mondom, több osztálytársam is komolyan kikapott egy-egy ilyen alkalom után.
Egyszer éppen a szokásos félórás esti telefonmegbeszélést tartottam a legjobb barátnőmmel, amikor azt vettem észre, hogy az apám, akinek a szülői értekezleten lett volna a helye, elviharzik az ablak alatt, majd belép a lakásba, kitépi a kezemből a kagylót és bontja a vonalat. Olyan ideges volt, hogy én is azt hittem, megkapom életem első atyai pofonját, de csak pár hangos szó lett a büntetésem, telefonmegvonás és szobafogság. Mindez azért, mert az osztályfőnököm arról mesélt a szülőin, hogy egyesek – ez voltam én – kötögetnek a pad alatt, mint valami anyókák, ahelyett, hogy a magyartanárra figyelnének. Megjegyzem, azóta sem tanultam meg rendesen kötni, amiért még mindig az alkoholista osztályfőnökömet okolom, és kénytelen vagyok ezt a projektet nyugdíjas napjaimra halasztani. Pedig azóta micsoda pulóverjeim lehetnének!
Gimiben aztán szokás lett a fogadóóra, ahova első alkalommal be is jelentkeztek a szüleim, szerencsémre csupa jót mondtak rólam a tanáraim, bár kicsit értetlenkedtek, hogy mégis minek vannak ott anyámék, amikor az égvilágon semmi probléma nincs velem. Úgyhogy ezzel be is fejeződött a fogadóórára járás, nem sok vizet zavartam érettségiig.
Amikor a gyerekem bekerült az oviba, első döbbenetem az volt, hogy már ott is van fogadóóra.
Nagyon örültem neki, arra számítottam, hogy az óvónéni majd arról áradozik, hogy mennyire önálló, jól nevelt, tüneményes kis angyal az én kisfiam, aki mindent megeszik, végigalussza a pihenőidőt, később pedig segít az uzsonnaosztásban. Még arra is felkészültem, hogy esetleg verekszik a homokozóban, vagy néha csúnyán beszél.
Ehhez képest az addig nagyon szimpatikus óvónő megkérdezte, hogy nem vagyunk-e elmaradva a csoportpénzzel, tisztában vagyunk-e azzal, hogy a következő héten mi vagyunk a sorosak a gyümölccsel. Próbáltam számomra hasznos mederbe terelni a beszélgetést, de az óvónő nem engedett.
Egyetlen téma, amiben úgy éreztem, hogy sikerült a sarkamra állni, a falvédő és a függönymosás volt. Én nem akartam megérteni, hogy az óvónő ezt a feladatot a nyakamba akarja varrni, ő pedig ezt már mégiscsak kínosnak tartotta kimondani, így mielőtt eljöttem volna, még mosolyogva meghallgattam, hogy két éve porosodnak a textíliák, fú mi lehet azokban, majd bezártam magam után az ajtót.
Részlet a Rossz tanár című filmből – Forrás: iMDb
Büntetésem az lett, hogy a fiamnak egyszer sem gyűlt össze a tíz jutalomkártyája a három év alatt, pedig azért meglepetés tojás járt volna, de az volt a praktikám a gyerek önbecsülése megtartásának érdekében, hogy otthon is bevezettük a jutalomkártya-rendszert, és szórtam a kártyákat amikor csak lehetett. Elsőben és másodikban olyan cuki tanító nénit találtunk, hogy havonta e-mailben, hosszú levélben tájékoztatott minden szülőt a gyereke okosságáról, ügyességéről, vicces és szellemes megszólalásairól, és a piros pontok garmadájáról.
Imádtam, azóta is őrzöm az összeset kinyomtatva.
Harmadikban másfél órát vártunk az új osztályfőnökre, aki vészhelyzetre hivatkozva lemondta a fogadóórát, amiről a titkárság elfelejtett minket tájékoztatni. Negyedikben egyszer lett volna alkalom, de pont nem értünk rá, viszont a gyerek éppen mindenből kitűnő volt, és egy kisebb stiklin kívül az égvilágon semmi gond nem volt vele, így tulajdonképpen büszkén adtam át a lehetőséget a többi szülőtársnak. A gondok ötödiktől kezdődtek, és három évig az ellenőrzőbe beírt, „kérem, keressen meg fogadóórán!” felszólításra vettem részt ezeken a szervezett alkalmakon.
Felspanolva érkeztem, védekező panelmondatokkal a fejemben. Aztán kivétel nélkül mindig kiderült, hogy tulajdonképpen minden rendben, van egy kis szemtelenség vagy leckehiány, esetleg az óra zavarása néha túlmegy egy bizonyos – pontosan nem rögzített határon, de a védekező mondataimat soha nem kellett elmondani, mert a dicséretek száma felülmúlta a letolásokét.
Örültem, hogy legalább a koszos falvédőről nem kell szót váltanunk, de sok értelmét nem láttam a találkozóknak. Két mondatnál soha nem kaptam több hasznos információt a gyerekem fejlődéséről, viszont napokig szorongtam, hogy mit is fogok hallani. Kételkedtem a saját gyerekemben, és ez tényleg elszomorított.
Mióta gimnazista, szerencsére apró-cseprő dolgok miatt nem hívnak, és persze az is igaz, hogy a gyerek is sokat komolyodott. Múlt héten lelkes hangú meghívót kaptam az iskolától, negyedéves fogadóórára. Állítólag remek alkalom, hogy eszmét cserélhessünk a gyermekünkről az őt tanító pedagógusokkal. Én viszont úgy döntöttem, hogy tudom, hogy a gyerekem egy zseni, akiből majd pontosan az lesz, ami lenni szeretne, úgyhogy kihagyom a fogadóórákat, és csak akkor megyek be az iskolába, ha kifejezetten hívnak, mert tényleg gond van. Különben próbálok a gimnáziumra mint a fiam önálló életterére tekinteni, és nem zavarok.
