Erika a férje minden szavát és tettét túlgondolta megszállottan: miért tette, amit tett? Mit gondolt, amikor azt mondta? Mi lehet az igazi szándéka?
Képes volt annyira belegabalyodni a saját gondolataiba, hogy a végén már olyanokért is leteremtette a férjét, amiket nem is mondott soha.
„Nagyon profi vagyok agyalásban, majdnem tönkretettem vele a házasságomat. Mindig ilyen voltam, hátsó szándékot feltételeztem mindenkiről. Amikor pedig a férjemmel egymásra találtunk, tetőzött nálam az állandó kombinálás. Ha sokat mondta, hogy szeret, akkor az volt a baj, mert biztos valami disznóságot csinált, és ezzel akarja leplezni. Ha nem mondta eleget, hogy szeret, akkor az volt a baj, mert már biztos kiszeretett belőlem, vagy van valakije. Általában oda lukadtam ki, hogy szeretője van, bármit csinált. Nem hívott fel, nem küldött üzenetet, máshogy vitte le a szemetet, mint eddig, vagy csak úgy jött haza a munkából, hogy túl jó kedve volt… minden jel volt számomra arra, hogy megcsal.
Pedig amúgy ritka jó ember a férjem, esze ágában sem volt soha mást keresni helyettem, mindig mondogatja, hogy bőven elég neki egy nővel megküzdeni, minek akarna még egyet, hogy nehezítse az életét.”
Erika megszállott agyalása akkor uralkodott el rajta teljesen, amikor gyesen volt a kisfiukkal.
Abban az időszakban a férje minden szavába és tettébe belekötött, aminek majdnem válás lett a vége.
„Rettenetesen nehezen viseltem a bezártságot a fiunkkal. Nem tesz jót az ilyen túlgondolkodós embereknek, mint én. Amíg bejártam a munkahelyemre, addig legalább abban a nyolc órában, amit ott töltöttem, kevésbé hatalmasodtak el rajtam a gondolataim, de így, hogy ott voltam egyedül a gyermekünkkel, semmi sem terelte el a figyelmemet annyira, hogy ne jusson időm az agyalásra.
Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia
Árgus szemekkel figyeltem a férjem minden lépését, a szavait analizáltam naphosszat. Miért úgy köszönt el reggel? Alig adott csak egy röpke puszit, hova rohant ennyire, miért jött haza fél órával később, miért csak egy okét válaszolt az üzenetemre, miért nem ölel meg gyakrabban, miért ül annyit a számítógépe előtt… Állandó sértődésben éltem úgy, hogy a férjem tulajdonképpen nem is csinált semmit. Az agyamban lezajlott forgatókönyvekre sértődtem meg, miközben neki sejtése sem volt róla, hogy szerintem milyen elvetemült dolgokat művelhet. Én meg jól letámadtam szinte naponta, hogy már megint kivel volt, mit csinált, miért tartott olyan sokáig, hogy elment a boltba, és különben is, a reggeli röpke puszija is egy nagy felkiáltójel nekem.”
A férfi egy idő után már nem hárította a vádaskodásokat, csak legyintett a feleségére, hogy már megint kitalált valami elképesztő történetet róla a fejében.
Odáig jutottak, hogy már nem is igen szóltak egymáshoz a kötelező „mi legyen vacsorára” beszélgetéseken kívül, mert mindketten belefáradtak Erika agyalásába.
„Láttam a férjemen, hogy kezdi borzalmasan unni a támadásaimat olyan dolgokért, amiket nem is követett el. Kétségbeestem, hogy ennyire őrült nem lehetek, hogy elvesztem ezt az embert azért, mert nem bírom leállítani az agyamat, hogy különböző rémséges forgatókönyveket kreáljon gondolatban.
Nekem végül egy pszichológus segített, fél év alatt jutottam el odáig a terápiában, hogy felismertem, milyen minimális önbizalmam van, és hogy minden belső bizonytalanságomat kivetítettem a férjemre. Nem mondom, hogy megszűnt volna az agyalás, csak most már tudom, hogy mitől van, és amikor elkezdem túlgondolni az adott szituációt, akkor már nem merülök el benne, hanem tudom azt mondani magamnak, hogy ez nem a valóság.”
Erika és a férje együtt maradtak, de azért még van dolguk azzal, hogy újra közelebb kerüljenek egymáshoz. Az asszony bizalmatlansága, állandó gyanúsítgatása nem múlt el nyomtalanul, a férje még óvatos vele, de Erika bízik abban, hogy az idő megoldja a problémáikat, és be tudja bizonyítani a férjének, hogy képes leszokni a kombinálásról.
