A tizenharmadik és a tizenhatodik század közötti Angliában divatos ún. monumental vagy memorial brass (amire talán nincs is megfelelő magyar kifejezés, és sajnos mi sem tudtunk semmi szellemeset kitalálni azon kívül, hogy réz emléktábla) egy igen praktikus és kevés helyet foglaló síremléktípus; gyakorlatilag egy rézlap, amelybe bele van faragva vagy metszve az elhunyt portréja, és többnyire a templomok padlóját díszíti. Az ilyesfajta síremlék lehet egészen apró vagy életnagyságú, idealizált, szimbolikus vagy valósághű, mesterien kidolgozott vagy akár kissé elnagyolt is, de bárhogy is néz ki, elhelyezkedésének köszönhetően általában teljesen észrevehetetlen, és az idő könyörtelen múlása mellett a cipőtalpak is meglehetős rendszerességgel koptatják, akárcsak a brass rubbingnak (kb: dörzsrajzok, frottázsok készítése a rézbe faragott minták alapján) keresztelt, azóta egyébként már betiltott népi hóbort.
Síremlék 1378-ból (Fotó: Wikipedia)
A szigetországban jelenleg kb. 4000 darab ilyen memorial brass van (a legtöbb Suffolk és Norfolk megyékben), de a nagy részük elsőre alighanem fel sem tűnik a templomba betérőknek. Pedig néha érdemes a lábunk elé nézni (mondjuk, egyébként is), pláne, ha véletlenül Etchinghambe, ebbe a kis, békés dél-angliai falucskába látogatunk, ami egyébként pont olyan helynek tűnik, ahol a férfiak nyilván egész álló nap kriketteznek, a nők meg hímzőkörbe járnak. Ugyanis a helyi templom mellékhajójában található minden idők egyik legkülönösebb és legrejtélyesebb memorial brass-e, amely Agnes Oxenbridge és Elizabeth Etchingham emlékét őrzi, nem messze az Etchingham család több jeles tagjának síremlékeitől.
A valamikor a tizenötödik század vége felé készült kis rézmű két, egymással szembeforduló, tökéletesen egyformán felöltözött nőalakot ábrázol félprofilból. A baloldalon látható alacsonyabb hölgy Elizabeth, aki lovagregényekbe illően hullámzó, hosszú hajat visel, a jobboldali, jóval fölébe tornyosuló pedig Agnes, aki szigorú, ám divatos kontyba szorítja loknijait. Hogy pontosan kik is ők, arról a táblán olvasható latin nyelvű felirat tájékoztat szűkszavúan: eszerint Elizabeth Thomas és Margaret Etchingham elsőszülött gyermeke, és 1452. december 3-án hunyt el, míg Agnest, Robert Oxenbridge lányát huszonnyolc évvel később, 1480. augusztus 4-én érte a halál.
Agnes Oxenbridge és Elizabeth Etchingham memorial brasse (Fotó: Wikipedia)
A két nőről ezenkívül nem sok információnk van, és részben ez teszi az etchinghami réz emléktáblát olyan titokzatossá. Nagyjából egyidősek voltak, és gyaníthatóan már gyerekkorukban is ismerték egymást. Elizabeth körülbelül a húszas évei közepén járhatott, mikor meghalt, Agnes talán ötven körül lehetett, és az biztos, hogy egyikük sem házasodott meg soha, hisz egyrészt hajadonfőtt lettek megörökítve, másrészt a szöveg sem említ holmi férjeket. Azt is tudjuk, hogy mindketten jó házból való hajadonok voltak; az Oxenbridge család tekintélyes birtokok felett rendelkezett Sussexben és Kentben, Elizabeth anyai nagyapja pedig Reginald West volt, De La Warr hatodik bárója. Viszont minden más csupán spekuláció.
Az Etchinghami templom (Fotó: Wikipedia)
Judith M. Bennett, a Lesbian Premodern című könyv szerzője szerint abban természetesen még semmi szokatlan nincs, hogy Elizabeth a többi néhai Etchingham közelében nyugszik, az viszont már annál meglepőbb (tulajdonképpen példa nélkül való), hogy majdnem három évtizeddel később Agnes is mellé került, és nem Oxenbridge-ék családi mauzóleumba, ahogy illene, hiszen a két hölgy között semmilyen rokoni kapcsolat nem volt. A rendhagyó memorial brassre természetesen mindkét família rangidős férfitagjának (azaz Elizabeth és Agnes fivéreinek) rá kellett bólintania, de az teljesen kizárt, hogy az ötlet is az ő fejükből pattant volna ki; sokkal valószínűbb, hogy Agnes rendelkezett erről a végakaratában. Amit persze II. Thomas Etchingham és III. Robert Oxenbridge akár meg is tagadhattak volna, valamiért azonban mégis fontosnak, helyénvalónak, de legalábbis elfogadhatónak érezték, hogy közös síremléket emeljenek (illetve: fektessenek) a két nemes hajadonnak, akik minden bizonnyal rendkívül bizalmas és közeli barátnők voltak, és ezt valószínűleg különösebben nem is titkolták.
Mivel az esetek többségében az ilyen kétalakos kompozíciók leginkább házaspárokat örökítettek meg, Agnes óhajából akár botrány is lehetett volna, de mind az elhunytak családtagjai, mind pedig a kivitelezést végző londoni műhely olyan bámulatos nyitottsággal és érzékenységgel állt ehhez a kényes témához, mintha nem is a középkori vidéki Angliában, hanem egy berlini technofesztiválon lettek volna, így végül egy kissé szabálytalan, de nagyon különleges műalkotás született.
Frank Cadogan Cowper Velencei hölgyek című festménye (Forrás: Wikipedia)
A házaspárokat rendszerint szemből, merev, szertartásos pozícióban formázták meg, Elizabeth és Agnes rézműve viszont finom, meghitt és nagy érzelmekkel teli kapcsolatról árulkodik: a két nő egymást nézi, a tekintetük szinte összekapcsolódik, és a ruháik esése alapján mintha sietve haladnának a másik felé. Ahogy Judith M. Bennett írja: „Noha Agnes Oxenbridge és Elizabeth Etchingham viszonyának pontos mibenlétét nem ismerjük, sokatmondó, hogy családjaik egy intimitást, ragaszkodást és szeretetet kifejező síremlékkel adóztak kettejük emléke előtt.”
Ez a faragvány már csak azért is valódi kuriózum, mert a leszbikus szerelem – ahogy arról már mi is írtunk korábban – a tizennyolcadik-tizenkilencedik század előtt szinte teljesen láthatatlan volt a nyugati keresztény világban; persze ezt akkor nem leszbikus szerelemnek hívták, hanem szodómiának, már ha egyáltalán hívták valahogy, és ha nagy ritkán fény derült is egy-egy ilyen afférra (vagyis konkrét szexuális kapcsolatra, amely természetesen nem feltétele, csak kellemes velejárója a leszbikus vagy bármilyen szerelemnek), annak többnyire komoly büntetés lett a vége. A legismertebb eset talán a szüntelen látomásoktól gyötört misztikus apácáé, Benedetta Carlini nővéré, akit a vádak szerint egy Splenditello nevű hím démon kerített hatalmába, hogy aztán az ágyába csábítsa a fiatal Bartolomea nővért, a botrány kirobbanása után pedig Carlini börtönbe került, és ott is maradt élete végéig, azaz még harmincöt teljes évig. Ez ráadásul nem is a szűken vett középkorban történt, hanem már az ezerhatszázas évek elején.
Így pusztán az a tény, hogy két nő gyengéd barátsága és sírig tartó hűsége a tizenötödik században ilyen szép, ihletett és legfőképpen roppant stílusos emlékművet kaphatott, több mint figyelemreméltó; ha más nem is, legalább az kiderül belőle, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – még a sötét középkorban sem csupán az inkvizíció máglyáinak fénye nyújtott némi világosságot.
