„El kellett engednem Bogit, hogy újra anya lehessek” – ikrei születtek Zsuzsinak, aki elvesztette kislányát

„Nem kérdés, hogy belehalok-e minden egyes nap a lányunk elvesztésébe. A kérdés inkább az, erőt tudok-e venni magamon, hogy talpra álljak” – mondta egy korábbi találkozás alkalmával Balogh Zsuzsi, akinek agydaganat vette el a hatéves kislányát. Csodálatra méltó, ahogy nem adta fel, sőt létrehozta férjével a Bátor Kicsi Lélek Alapítványt, hogy más, daganatos beteg gyerekeknek segítsenek. Azt gondoltam, milyen jó szülők lehettek. Aztán idén áprilisban érkezett az örömhír, hogy újra azok lesznek, ráadásul két kisbaba is érkezik hozzájuk. Nem kérdés, hogy bekéredzkedtünk egy látogatásra – még karácsony előtt.

Igazi adventi hangulat fogad minket a babák, Boróka és Boldizsár otthonában. A kisfiú éppen ébredezik, testvére még a kiságyban szunyókál. Nyugalom és béke a házban: körös-körül ünnepi díszek, jóleső melegség. A falakon képek: egy mosolygó kislány boldog pillanatai.

Zsuzsi kihasznál minden szabad percet, amíg Boldizsár kicsit eljátszik: gyorsan kikaparja a héjából a sütőtököt. Közben megpróbáljuk felidézni az utolsó találkozásunkat, vajon akkor már foglalkoztatta-e őt az anyává válás gondolata. A válasz határozott nem. De én úgy emlékszem, akkor, nagyjából két éve nem zárta ki, hogy talán lesz még gyerekük férjével, Attilával.   

„Orvosi értelemben meddő párnak számítottunk”

„Márciusban lesz öt éve, hogy Bogi elment. Akkor még hallani sem akartam róla, hogy másik gyereket vállaljunk – vallja be Zsuzsi. – Három év kellett, hogy talpra álljunk, hogy legyen erőnk egyáltalán azon gondolkodni, hogyan tovább. Arra jutottunk, hogy új teljes a családunk, az életünk, ha gyerekek is vannak körülöttünk, ezért elhatároztuk, hogy belevágunk. Ahogy telik az idő, az ember átértékeli a dolgokat, és tudtuk, hogy a 24. órában vagyunk. De kényszert sosem éreztem, hiszen ez mindkettőnk döntése volt.”

Azt viszont tudták, hogy az elhatározás valószínűleg kevés lesz, hiszen korábban sem védekeztek, Zsuzsi mégsem esett teherbe. „Én negyvenhárom voltam, Attila negyvennyolc, és más kritériumok alapján orvosi értelemben meddő párnak számítottunk. Én viszolyogtam mindenféle beavatkozástól, de aztán persze beláttam, hogy természetes úton nagyon kicsi az esélyünk. Megkerestünk egy specialistát egy meddőségi centrumban, aki aztán meggyőzött. Pedig nagyon sok ellenérzésem volt. Egyetlen mondata hasított belém, amit sosem fogok elfelejteni. Arra kért, hogy mielőtt teljesen elvetem a lombikprogramot, gondoljam át, hogy ha úgy nyolc év múlva ott állok gyerek nélkül, akkor is azt mondom-e majd, hogy így kellett döntenem.”

Elkezdték a kivizsgálásokat, első körben hormonszintet mértek. „Sajnos nagyon rossz eredményeket kaptunk.

Jó fél évbe telt, sokszor nagyon kemény volt. Tudod, azt gondoltam, hogy az évek alatt azért helyre kerültek bennem a Bogival kapcsolatos érzések, de kiderült, hogy a lelkem mélyén még mindig bűntudatom van. Egy lélekterapeutához jártam, neki köszönhetem, hogy talpra álltam. Döntést kellett hoznom, hogy minden egyes nap rágom magam azon, hogy mi lett volna ha, hogy mit nem tettem meg, hogy hogyan lehettem volna jobb anyukája. Vagy nem ostorozom magam tovább, hanem megértem, elfogadom, hogy így történt és őt a Jóistenre bízom.”

„Tudtam, hogy ketten vannak”

A kemény önismereti munka eredményeit a következő hormonszint-vizsgálat is bizonyította: annyit javultak a számok, hogy az orvosa azt mondta, Zsuzsi tíz évet fiatalodott biológiailag. „Azt gondoltam, próbáljunk meg először egy inszeminációt, amiről ő le akart beszélni, mondván, olyan még nem volt, hogy elsőre sikerült volna. És nem akarja, hogy csalódjunk. De én nagyon bíztam benne, a lombikkal kapcsolatban pedig erős fenntartásaim voltak. Úgy voltunk vele, még ha kicsi is az esély, szeretnénk megpróbálni. És sikerült. Az orvosom azt mondta, a húszéves praxisában nem tapasztalt még hasonlót.”

Zsuzsi azt mondja, hogy már mikor a babák megfogantak, valahogy tudta, hogy ketten vannak. Amikor az ultrahangon az orvos ezt megerősítette, egyáltalán nem lepődött meg, talán inkább az orvost érte meglepetésként az ő reakciója. „Szerettem volna kislányt, bíztam benne, hogy legalább egyikük az lesz.” A korára való tekintettel genetikai vizsgálatot is kellett végezni, egyúttal az Y-kromoszóma tesztet is megcsináltatták, amiből ennyi derült ki: „Y-kromoszóma jelenléte igazolt”. Vagyis egy fiú biztosan van… „Persze akkor sem voltam csalódott, és ha két fiút szültem volna, akkor is ugyanúgy szerettem volna mindkettőt. De fantasztikus, hogy végül lett egy lányom is.”

„Nekem sosem voltak kételyeim, hogy képes leszek-e szeretni ezeket a babákat. Attilának voltak ugyan kétségei néha, saját magában, de aztán az ikrek ezt hamar eloszlatták. Neki is be kellett járnia a saját küzdelmes útját, megtalálnia a saját nyugalmát, és ebben Matyi atya, a katolikus papunk segített sokat.

„Hirtelen azt hittem, belepusztulok Bogi hiányába”

Zsuzsi a kora és az ikerterhesség miatt is veszélyeztetett terhes lett. „A 24. héttől még felkelhettem napi kétszer fél órára, az utolsó másfél hónapot viszont végig fekve kellett töltenem. Ez nagyon nehéz volt sokszor, de nem akartam kockáztatni, mindent úgy csináltam, ahogy az orvos előírta.” Az ikrek végül a 33. héten születtek meg, szerencsére jó fejlettségi állapotban, mindketten két kiló fölötti súllyal.

„Ahogy így utólag visszagondolok, és összerakom a kockákat, valószínűleg még akkor is elnyomtam magamban a Bogival kapcsolatos érzéseimet, amikor kiderült, hogy jönnek a kicsik. De ez utólag tudatosult bennem: még a kórházban voltunk a babákkal, amikor olyan erősen tört rám a hiánya, hogy azt hittem, belepusztulok. Miközben ott volt a karjaimban a két csodababa, a hihetetlen öröm, boldogság. És én nem tudtam megélni, mert újra elhatalmasodtak rajtam a Bogihoz fűződő, mély fájdalmaim. Az akkor teljesen felkészületlenül, váratlanul ért. Gondolom az egész helyzet, a szülés közben felszabaduló hormonok mind hozzájárultak. De persze azt is tudom, hogy nem szabad megjátszanom, hogy mennyire boldog vagyok, ha közben legbelül szenvedek, hiszen mindig is lesznek nehezebb időszakok.”

Ilyenek például a mostani hetek is. Minden novemberben Bogi születésnapja, a karácsony… és sok más alkalom. „Ez így van rendjén. El kell fogadnunk, hogy az érzések jönnek, akkor is, ha nem akarjuk, a legváratlanabbul. Fontos és felszabadító felismerés volt ez is.”

„Akkor még nem voltam felkészülve az anyaságra”

Zsuzsi most nagyon boldog anyuka, de őszintén bevallja azt is, hogy iszonyú fáradt és kimerült. Miközben már másodszor vonul félre a nyűgösködő Boldizsárral, hogy megszoptassa, csak annyit mond, hogy „majd kialusszuk magunkat öt év múlva. Most ennek örülünk.” Két kisbabát lát el, a nap legnagyobb részében egyedül, de úgy érzi, régen sokkal inkább elfáradt, sokkal megterhelőbbnek élte meg az egészet. „Teljesen más most anyának lenni. Bogi nem volt ilyen nyugodt. Mindig sírt valamiért, egyfolytában mellette kellett lenni, vele kellett foglalkozni. Boróka és Boldizsár sokkal kiegyensúlyozottabb babák. Másrészt azzal is tisztában vagyok mostanra, hogy az én saját viszonyulásom is hat rájuk: az, ahogy én megélem az anyaságot. Biztos vagyok benne, hogy Boginál még nem voltam felkészülve rá, ezért aztán nem is tudtam jól megélni. Persze, mások a körülmények is, a gyerekek sem egyformák.

Ma Boróka éppen nyugodtabb, sírni nem is halljuk, békésen gügyörészik. Boldizsár az, aki nem hagyja egy percre sem nyugodni az anyukáját. „Van, hogy Boróka nyugodtabb, van, hogy Boldizsár. Két különböző jellem, de azért van, amiben hasonlítanak.” Nem lehet figyelmen kívül hagyni a hasonlóságot a két kislány, Bogi és Boróka között sem. Bogica babakori fotójáról mintha Boróka mosolyogna vissza. „Épp tegnap este beszélgettünk arról Attilával, hogy oda kell majd figyelnem, hogy véletlenül se hasonlítgassam a nővéréhez. Nem szabad, hogy vele azonosítsa magát, nem szabad, hogy olyan terhet tegyek rá, ami nem az övé. De azért elég megdöbbentő, hogy Borókának hátul a fején pont ott van egy kis piros folt, ahol Bogi műtétje volt. Fogalmam sincs, mi az. Miért neki és miért pont ott? De félelem szerencsére egyáltalán nincs bennem, soha fel sem merült, hogy betegek lehetnek. Tudom, hogy ők más feladattal jöttek, hiszem, hogy más a sorsuk. A terápiámon ezzel is foglalkoztunk, hogy ezt a félelmet el tudjam engedni. Úgy nem szabad nekimenni semminek, hogy mi lesz, ha baj lesz.”

Halkan szól az „Ember, ember december…” kezdetű dal, és közben egy kis ember, Boldizsár olyan erővel húzza-vonja magát az anyja karjában, mint egy buldózer. Zsuzsi szelíd hangon csitítgatja, öleli. Közben a testvére, mintha már elfogadná, hogy ilyenkor hiába is követelné az anyai törődést: békésen babrál tovább a játékaival a babaszőnyegen. „Azért az »vicces«, amikor egyszerre akarnak enni vagy aludni. Anyukám a legnagyobb segítségem, de ők kétszáz kilométerre laknak. Úgy kéthetente eljönnek, főznek, telepakolják a fagyasztót. Próbálnak támogatni, ahogy tudnak, és nagyon örültek, amikor elhatároztuk, hogy megpróbáljuk.”

Hihetetlen, de Zsuzsinak az ikrek mellett arra is van energiája, hogy az alapítványi feladatokkal foglalkozzon: most az összes támogatott családdal felvették a kapcsolatot, mert minden kis betegnek szeretnének a karácsonyához egy kis meglepetéssel hozzájárulni. „Sajnos most nem tudok annyit foglalkozni a munkával, amennyit szeretnék, de az új megkereséseknek, kéréseknek mindenképp igyekszünk eleget tenni. Tudod, egyre több beteg gyerek van, mindenféle korosztályban, fél évestől tizennyolc évesig. Elsősorban anyagilag igyekszünk a nehéz helyzetben lévő családokon segíteni. Vannak, akiknek háztartási eszközt, élelmiszert vásárolunk. Nemrég rehabilitációs eszközt béreltünk egy csontdaganatos kislánynak. Sok gyereket is elveszítettünk azok közül, akiket támogattunk. Az ő szüleiknek lelkileg is próbálunk segíteni, de ez nagyon nehéz, mert erős bizalom kell hozzá. Mindenesetre én örömmel segítek, ha tudok. Szerencsére jövőre már az egy százalékra is jogosultak leszünk, remélem, azzal még több betegnek lesz kicsit könnyebb.”

„Bogica most is a mindennapjaink része”

Zsuzsi korábban azt mondta, méltó akar lenni arra, hogy Bogi anyukája lehetett. De az Alapítvány létrehozására nem az hajtotta, hogy azzal kárpótolja magát. „Rájöttem, hogy nekünk ez a küldetésünk, hogy segítsünk ott, ahol tudunk. Bogi pedig azért jött, hogy megmutassa nekünk ezt az utat. Szeretnénk, ha büszke lenne ránk.” Közben már az ebédeltetéshez készíti Zsuzsi az ikreket, ülteti is be őket az etetőszékbe. Boldizsár is elégedett, vidáman nyitja a száját a kiskanál előtt. Bogi is rájuk mosolyog az egyik képről, jelen van mindenhol, mint egy kis angyalka. „Gondolkodtam sokat, hogy mikor és mit mesélek majd nekik róla. Érdekes, de már most is megérzem, ha válaszolnom kell ki nem mondott kérdésekre. Az éjjeliszekrényemen van egy fotónk, Bogiról és rólam. Amikor Boldizsárt szoptattam egyik este, azt vettem észre, hogy a képet nézi. Ránézett, aztán rám. Aztán újra rá és rám. Én meg elkezdtem mondani neki, hogy igen, az ott Bogica. Tudod, ő a nagy testvéred, aki a mennyországban vigyáz rátok. Nagyon hiányzik, de hálás vagyok, hogy ti itt vagytok nekem.”

Fotó: Hernád Géza

Fotó: Hernád Géza

Fotó: Hernád Géza

Fotó: Hernád Géza

Fotó: Hernád Géza

Fotó: Hernád Géza

Fotó: Hernád Géza

Fotó: Hernád Géza

Fotó: Hernád Géza

Egy nővérük, aki ott van a szívünkben, akit mindannyian szeretünk, aki a családunk része. És ha majd később megkérdezik, milyen kislány volt, ugyanolyan természetességgel válaszolunk is nekik.”