„Egy hétig a 80-as évek stílusában neveltem a gyerekeimet”

Az apuka azért vágott bele ebbe a kísérletbe, mert mindenhol azt olvasta, hogy bezzeg a 80-as években nevelkedett gyerekeknek mennyivel jobbak voltak az eredményeik, sokkal gyorsabban fejlődtek, és tudni akarta, hogy ez csak egy újabb retrodivat, vagy tényleg lehet mögötte valami. Nem volt könnyű dolga, de sikeresen végigvitte a kísérletet, és értékes tapasztalatokkal gazdagodott közben.

„Amikor annyi idős voltam a 80-as években, mint a fiam most, a szüleim alig törődtek velem. Hagyták, hogy bármivel és mindennel játsszak, amit a házban találok. Hogy őszinte legyek, elég borzasztó ötletnek tűnt, hogy én is ezt a nevelési stílust kövessem a gyerekeimmel. Mégis az motoszkált bennem, hogy amióta apa vagyok, csak egyféle, intenzív nevelési stílust ismerek, ami sok pánikhelyzettel jár – ebből a helyzetből szinte nyaralásnak nézett ki a 80-as évek stílusa.

Anyám és a mostohaapám csak abból a szempontból volt helikopter szülő, hogy simán felengedtek volna egy vadidegennel egy helikopterre. A fontossági sorrendjükben nem én álltam az első helyen, úgy kezeltek, mint egy lakótársat, akit ugráltathatnak, mert nem fizet lakbért. Nem mintha ez akkoriban egyedülálló jelenség lett volna, a legtöbb gyerek ezt tapasztalta otthon, mi vagyunk a kulcsos gyerekek generációja.

Hogy még hitelesebbé tegyem a kísérletet, eltettem minden kütyüt a házban a fiók mélyére. Ha szórakozásra vágytunk, akkor egymást kellett szórakoztatunk, lehetőleg úgy, hogy a gyerekek nem zavarják a felnőtteket. A gyerekeknek pedig megmondtam, hogy miután hazaérnek a suliból, 17:30-ig magukra vannak utalva – csak hogy erősítsem bennük a kulcsosgyerek-érzést.

Képünk illusztráció – Forrás: Fortepan/Varga János

Először ez a másfél órányi felügyelet nélküli idő zavarta őket, mert mi lesz, ha éhen vagy szomjan halnak ez idő alatt, de kemény voltam, és közöltem velük, hogy oldják meg, majd felmentem a dolgozószobámba.

Az első nap még nem bírták ki, és odajöttek hozzám minden gondjuk-bajukkal, de a harmadik napra már belejöttek, és élvezni kezdték a szabadságot. Boldogan tévéztek, építettek párnákból bunkert, beborítottak mindent ropival, és nem törődtek semmivel. Mintha magamat láttam volna az ő korukban.

17:30-kor aztán a feleségemmel átvettük az uralmat, mi néztük a tévét, és ettünk a gyerekeink nélkül. Nagyon odafigyeltünk arra, hogy ne figyeljünk a gyerekeinkre. Komoly erőfeszítésünkbe telt nemtörődöm szülőt játszani.

Lenyűgöző volt látni az egy hét alatt, hogy milyen fantasztikusan tudnak alkalmazkodni a körülményekhez a gyerekeink.

Nem akartak ugráltatni minket folyton, mint előtte, és önállóan elkezdték tenni a dolgukat, amikor szükségük volt rá. Nem nyafogtak nekem, hogy öntsek még tejet a pelyhükre, csak elintézték maguknak csendben. Kicsit kiömlött? Persze. De nekem kellett megcsinálni? Nem.

A hét végére azért már örültem, hogy vége van a kísérletnek, mert az a helyzet, hogy én szeretek olyan szülő lenni, aki részt vesz a gyerekei életében. Szeretek velük lenni. De azt hiszem, minden szülőnek ki kellene próbálnia néha, milyen a 80-as évek nevelési stílusa, mert nagyon tanulságos látni, hogy a gyerekeink nincsenek annyira elveszve nélkülünk, és nem kell folyton a sarkukban loholni ahhoz, hogy boldog gyerekkoruk legyen.”