„Nem akarom, mama! Nagyon félek!” – jelentette ki hatéves lányom, amikor a kezdő úszócsoportból áttették a középhaladóba, és már görbült is lefelé a szája, ugyanúgy vakargatta körmeit, ahogyan én tettem a nyolcas szorzótábla felmondásakor. Pedig semmi oka nem volt az aggodalomra, hiszen tehetséges úszó, azért került igen hamar egy másik csoportba, mert kifejezetten ügyes. Félt az újtól, tartott a váratlantól, szorongott a megmérettetéstől.
Az első középhaladó órán nem ment be a vízbe, elbújt, így edzés helyett hazajöttek az apukájával. Megrettentem én is a váratlantól, hiszen bármikor abbahagyhatja az úszást, ha nincs kedve hozzá, ám mindezt ne azért tegye, mert le kell küzdenie egy akadályt!
Tudtam, hogy imád úszni, csak hiányzik a magabiztossága. Tudtam, hogy az ismeretlentől fél, és azt is, hogy ezt a szorongást most le kell győznünk, nincs mese!
Napokig mantrázta, hogy „nem, nem akarom, nagyon félek”, én pedig egyre csak biztattam az apukájával együtt, sokat meséltünk arról, mi hogyan birkóztunk meg a különböző feladatokkal gyerekként és mostanság, felnőtt fejjel. Elővettem a bennem lakozó Shane Tusupot, és nem hagytam annyiban a dolgot. Nehezen, de azonnal megértettem félelmét, és három napon keresztül szajkóztam, hogy „igenis, meg tudod csinálni, képes vagy rá, ügyesen úszol, menni fog, bízz magadban!”.
A következő alkalommal én vittem edzésre, de már ovi után hányingere volt, még az óra előtti percekben is a sírás kerülgette, kétszer is visszaszaladt megölelni, úgy ült a medence szélén, hogy végig engem nézett a lelátón, én pedig nem győztem feltartott hüvelykujjal felé kalimpálni.
Vízválasztó – és már nekem is gombóc volt a torkomban. Végül Csipi beugrott a vízbe, tökéletesen csinálta, amire új edzője kérte, és az első öt perc után messziről is láttam, hogy leküzdöttük. Leküzdötte! Széles mosollyal szaladt hozzám az edzés végén, és határtalan megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy ő bizony nem is félt, csak viccelt, és tök jó ez az új csapat. Nagy kő esett le anyai szívemről. Leküzdöttük. Leküzdöttem!
Minden gyerek szorong. Ez elkerülhetetlen.
Hét hónaposan anya és apa távollététől, háromévesen a sötétségtől, aztán az elmúlástól. Az óvodai beszoktatástól, az új közegtől, a pókoktól, az évzáró versmondástól, az iskolai megmérettetéstől, az utazástól, az orvostól, bármitől.
És szülőként velük együtt szorongunk mi is, hogy mégis hogy a fenébe kezeljük helyesen ezeket a félelmeket. Mert ösztönösen érzem, hogy minden ilyen jellegű megnyilvánulást komolyan kell venni, és a legtöbb helyzetben kizárt, hogy megfutamodjunk.
Fel kell ismernünk a problémát, komolyan kell venni, és kötelességünk megtalálni a személyre szabott megoldást egész pici kortól (Fotó: iStock)
Anyaként határozott feladatom, hogy ilyen esetekben megszorítsam gyerekeim kezét, és közösen legyőzzük a legyőzhetőt. De mégis hogyan, milyen itiner mentén? Mikor kell csak lazán legyintenünk egyet, mikor érdemes Shane Tusupot játszani, és milyen esetekben forduljunk szakemberhez? Erről kérdeztem Deliága Éva gyermekpszichológust, akinek a napokban jelent meg Mit kezdjünk a szorongással? című könyve, melynek szakmai részét ő, a gyerekekhez szóló meséket pedig Lovász Hajnalka mesepedagógus írta.
„Szorongásnak azt az elhúzódó félelmet nevezzük, aminek nehezen megnevezhető a konkrét témája. Általában nemcsak akkor ijed meg vagy mutat félelemreakciót a gyerek, amikor konkrétan találkozik a számára veszélyesnek tűnő, félelmet kiváltó ingerrel, hanem már jóval előtte is. Evolúciósan kódolva vannak ezek az érzések, vagyis normál állapotban is megjelennek, az életkor változásával mindig más formában” – határozza meg általánosságban a szorongás definícióját Deliága Éva.
Kerüljük az övön aluli válaszreakciókat!
„A szorongás sokféle lehet – folytatja a szakember. – Függ attól, hogy van-e tényleges, feldolgozatlan trauma a háttérben, de függ a gyerek alapkészletétől, habitusától is. Nem állítom, hogy létezik egyetlen, bevált módszer, ami minden esetben hatásos, hanem egyfajta eszközkészletet kínálok, amit részletesen kifejtve egy kötetbe szedtem. Ezek a jól működő technikák sok esetben megelőzik a szorongást: a gyerek napirendjével, érzelmi biztonságával kapcsolatosak, akár a környezetében lévő feszültségek kezeléséről szólnak, és találni olyan módszereket is, amelyek egy adott szituációban segítenek.
Sokszor tapasztalják szülők, hogy a sima biztatás, illetve a kicsit fél vállról vevés nem igazán válik be. Ha a szülő bátrabb, magabiztosabb típus, a gyereke pedig megfontoltabb, óvatosabb duhaj, akkor általában nehezebben érti meg ezeket a problémákat a szülő.
A gyerek függ attól, hogy milyen biztonságot, kiszámítható rutint teremt a család – ha ez nincs meg, akkor eleve ez a kiegyensúlyozatlanság még jobban kiélezi őt arra, hogy a váratlan helyzetekre, bármiféle változásra rosszul reagál. Ez lehet a táptalaja a szorongásnak.”
Tapasztalom, hogy néha a szülők azzal próbálnak segíteni, hogy inkább legyintenek a szorongásra, azt remélve, hogy akkor hamarabb megoldódik. Ám a szakember óva int bennünket: a szorongás sosem vész el, legfeljebb átalakul! Könyvükben azokat a helytelen válaszokat is összeszedték, amelyeket nem tanácsos alkalmazni még akkor sem, ha gyerekünk problémája nekünk értelmetlen, nehezen elfogadható.
Deliága Éva és Lovász Hajnalka, a könyv szerzői
„Ilyen például az elbagatellizálás. A könyv segít abban a szülőnek, hogyan tud empatikusan a gyereke felé fordulni, hiszen az jobban szorong, aki azt észleli, hogy nem értik a problémáját, illetve semmissé teszik azt.
Övön aluli lépés a megszégyenítés, kioktatás, bezzegezés, másokhoz való hasonlítás, gúnyolódás. Ezek a gyerekbe fagyasztják a szót, és úgy tűnhet: megoldódott a probléma, hiszen nem beszél már róla, de ettől a szorongás megmarad és el is mélyülhet, amellett, hogy azt érzi a gyerek, hogy nem értik meg.
Tudjuk csökkenteni a szorongást úgy, hogy minél több információt tárunk elé az új helyzettel kapcsolatban. Ezek tipikusan a védőnői, orvosi látogatások. Vizuálisan, szóban, képekkel, lerajzolva, részletesen elmesélhetjük neki, hogy mi várható. Ezáltal csökken a bizonytalansága, és könnyebben tud tájékozódni, nagymértékben visszatér az érzelmi biztonsága.
De van egy másik módszer is, ami meg arról szól, hogy a helyzetek közti váltást könnyítjük, hiszen alkatilag vannak gyerekek, akiket nem kell jóval előbb beavatni, mert akkor képesek napokig, hetekig görcsölni az új helyzettől.
Különösebb felkészülés nélkül csöppenünk bele egy új helyzetbe, és nem kell részletekbe bocsátkozni. Ezek a módszerek csupán támpontok, hiszen egy gyereknél is változó, milyen helyzetekre hogyan reagál. Épp ezért fontos, hogy a szülő ismerje saját gyerekét, és tudja, melyik fajta szorongásnál melyik módszert érdemes alkalmazni.”
A gyerek félelmei az egész családra hatnak
Manapság rengeteg inger éri a gyerekeket, sokszor ők is megkeverednek ebben. Néha még mi is. A szorongás, az ingerfeldolgozás és az ebben való megsegítésük minden családban jól jöhet – állítja a szakember. Ez a kreatív, segítő mesekönyv, pszichológiai útmutató fontos kellék, ahogyan a felkészítés, a mese, a rajz, a rengeteg beszélgetés is oldja a szorongást, aminek létezése egyébként teljesen természetes. De mi van akkor, ha ezek a sokszor (felnőtteknek) alaptalan félelmek a mindennapok részévé válnak, és szinte megmételyezik egy egész család életét?
A gyerek függ attól, hogy milyen biztonságot, kiszámítható rutint teremt a család (Fotó: iStock)
„A könyv főszereplőivel tudnak azonosulni a gyerekek. A négy főhős különböző habitussal bír, különböző helyzetekbe keveredik, mindegyik más dolgoktól tart. A mesék játékos módon felvetik ezeket a mindennapi élethelyzeteket, s a végén megoldást kínálnak, pozitív kicsengéssel, indirekt tanulságokkal.
A kóros szorongásnak nincs egyetlen felismerhető jele. Azt érdemes figyelni, ha a gyerek gyökeresen megváltozik. Jó alvóból rossz alvó lesz, kiegyensúlyozott, beszédes és mosolygós gyerekből levertté, kedvetlenné és szótlanná válik.
Általában jeleznek azzal, ha megváltozik a viselkedésük, de akár testi tünetek jelentkezésével is felhívhatják figyelmünket. Ha nincs organikus ok a háttérben, ha hetekig fennáll a megváltozott állapot, és már többféle módszert kipróbáltak otthon a szülők, akkor bizony érdemes felkeresni egy szakembert, aki segít megtalálni a szorongás valódi okát.”
Hazánkban köztudottan rengeteg a szorongó gyerek (és azt hiszem, a szorongó felnőtt is). Ezt bizonyítják a gyermekpszichológusok sűrűn betáblázott munkanapjai, az óvodában és iskolában munkálkodó szakemberek statisztikái és a különböző szakkönyvek eladási listái. Hogy ki a felelős? Van egyáltalán?
A felsorolás végeláthatatlan, viszont az biztos, hogy szülőként hatalmas a felelősségünk. Fel kell ismernünk a problémát, komolyan kell vennünk, és kötelességünk megtalálni a személyre szabott megoldást egész pici kortól. Az idő, a tapasztalás, a sikerélmények, a kudarcokból való táplálkozás mind-mind gyógyír, de ahogy átugrottunk egy akadályt, érkezik is a következő. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint gyerekeinkkel együtt menetelni előre, akár a pályán, egészen közelről támogatva versenyzőinket, akár a lelátón ülve, hüvelykujjunkkal felfelé kalimpálva.
