Anya nyílt levele a fiához: „Tükörnek tartottalak, amiben magamat mint rossz anyát láttam”

Kedves Fiam!

Gyakran mondom Neked, hogy nagyon szeretlek. Nem tudod, de magamban időnként hozzáteszem, hogy ne haragudj, bocsáss meg, rosszul csináltam. Van, amikor belém hasít egy olyan gondolat, hogy talán okod lenne azt mondani: semmire nem mész a szeretetemmel. Annyi mindent elrontottam, annyi mindent nem értettem meg… de remélem, képes vagyok mindezt ellensúlyozni a szeretetemmel és azzal, hogy rengeteget változtam. Még kicsi vagy ahhoz, hogy megértsed, de remélem, felnőttként majd felfogod: nem várható el tőlem sem a tökéletesség. Anyaként mindig a legjobbat kellene nyújtani, hogy te boldog, kiegyensúlyozott emberré legyél, de nem biztos, hogy képes voltam erre.

Pedig a születésed előtt azt hittem, hogy nekem menni fog, hogy tökéletes anya leszek. Az én anyám nagyon sok mindent elrontott. Nyilvánvaló, hogy tanultam a hibáiból. És annyi könyvet átolvastam a témában! Annyira evidensnek tűnt, hogy én aztán soha semmi olyat nem fogok tenni, ami a gyerekemnek rombolná az önbizalmát vagy lelki sérülést okozna neki. Meg amúgy is: a szülői hivatás olyan egyszerű! Szeretni kell, és minden sima ügy. Megkérdőjelezhetetlen volt számomra a jövőkép: kiegyensúlyozott és boldog embert fogok nevelni.

(Profimedia)

Aztán megszülettél. Annyira új volt a helyzet, és annyira nem tudtam mit kezdeni vele…  Életed első hónapjai úgy raktározódtak el az emlékezetemben, hogy folyamatosan sírtál, én pedig tehetetlen voltam. Mindenki nagyon okosnak mutatkozott, az ismerősöknek, családtagoknak mindenkinek megvolt a tuti tippje, amivel egy síró csecsemőt meg lehet nyugtatni. Köménymagos teától kezdve a friss levegőn altatásig mindent kipróbáltam. Nem jött be semmi. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam. Úgy tűnt, rajtam kívül az egész világ megtalálta a megoldást, kivéve én. Ismerősök, élükön az anyósommal és az anyámmal csodálkozva húzták fel a szemöldöküket, és megrökönyödve tették fel a kérdést, hogy miként lehet, hogy ez a gyerek annyit sír. Hiszen az ő kisbabájuk – emlékeik szerint – nem sírt.

Ma már tudom, hogy egész egyszerűen fel kellett volna vennem és magamhoz szorítani téged a végtelenségig. Neked lehetett a legnehezebb, hiszen minden új volt, minden félelmetes lehetett számodra. Rám lett volna szükséged, és én ezt nem adtam meg. Ha elkezdek magyarázkodni magamnak, akkor találok felmentést. Minden tekintély, mindenki akit magam felett állónak láttam, gyerekorvostól kezdve a védőnőig azt a harsogta a fülembe, hogy nem szabad elkényeztetni a gyereket, a legrosszabbat teszem neked azzal, ha nem nevellek önállóságra.

Aztán megszületett a húgod. Kétéves voltál, bőgtél és kapaszkodtál belém, amikor a kórházba indultam. Gyűlölted az első perctől, képtelen voltál elfogadni őt. Teljesen megváltoztál, kifordultál magadból. Verekedni kezdtél, hisztiztél, képtelenség volt bírni veled. Én mint felvilágosult szülő elvileg tudtam: ez érthető. Elolvastam a vonatkozó szakirodalmat, amit egytől-egyig nagyon okos pszichológusok írtak. Tisztában voltam azzal, hogy a viselkedésed teljesen természetes. Józanabb perceimben nagyon intelligens és szofisztikált módon le is tudtam vezetni, hogy a húgod születése miért és milyen módon hatott a pszichédre. De legbelül képtelen voltam azonosulni ezzel. Én mindig szoros kapcsolatban voltam testvéreimmel. Ha magamba nézek, akkor tudom, hogy azt vártam volna tőled: az első perctől kezdve szeresd őt. A felszín alatt soha nem voltam képes elfogadni azt, hogy amikor csak módodban áll, megütöd őt. Sokszor panaszkodtam emiatt. Volt, hogy a jelenlétedben. Kicsi voltál, nem mondtál semmit, de tudom, hogy értetted a helyzetet. És mindig akadtak nagyon okos és nagyon tapasztalt anyukák, akik szörnyülködtek ezen. Elmondták, hogy az ő gyerekeik szerető testvérek, a nagyobbik az első pillanattól kezdve imádja a kicsit. Értetlenkedve, néha elítélően csóválták a fejüket, én pedig nem szóltam egy szót sem. Akkor sem védtelek meg, nem mondtam ellent, amikor agresszívnak és rossznak tituláltak a játszótéri verekedéseid miatt. Szégyelltem magamat, úgy éreztem, hogy minden bizonnyal én neveltelek rosszul, miattam vagy ilyen. Sokszor nem bírtam, és ordítottam Veled. Ma már nagyon szégyellem magamat emiatt.

Évekig úgy éreztem, hogy mindenkinek tökéletes gyereke van, aki soha nem sírt, három hónaposan átfordult, egyévesen már járt, és beszélt. Mindig szót fogadott, és soha nem volt „rossz”. Te viszont sokat sírtál, lassabban fejlődtél az átlagnál, és nagyon önfejű voltál. Nyilvánvalónak tűnt, hogy rosszul csinálok mindent. Valahol egy tükörnek tartottalak, amiben magamat, mint rossz anyát láttam. Azt hiszem, sokan ráérezhettek a bizonytalanságomra, a játszótéren mindig voltak olyanok, akik elláttak kéretlen tanácsokkal, akik folyton-folyvást előadták, hogy a gyerekük mennyire szuper, ami csak és kizárólag az ő bámulatos nevelési elveiknek köszönhető. Amiket most megosztanak velem, hiszen nekem van miből okulnom. Nem volt lelkierőm megvédeni téged és magamat. Ma már tudom, hogy el kellett volna hallgattatni őket. Érezned kellett volna rajtam, hogy az én szememben te vagy a tökéletes.

Aztán jött az óvoda. Nem kellett volna beadni téged. A húgod egyéves volt, te három. Folyton-folyvást azt hallgattam, nem helyénvaló, hogy te még nem jársz közösségbe. Hiszen az illető már másfél évesen beadta a gyerekét bölcsődébe, és az imádta. Ráadásul rengeteget fejlődött ott. A nagyszülők is elmondták, hogy én vagyok a majomanya, aki képtelen leválni a gyerekéről. Utáltad az óvodát, nem akartál odamenni. Én pedig bebeszéltem magamnak, hogy igazából ez a te javadat szolgálja. Hiszen a nagykönyvben is meg van írva, hogy ilyen idősen közösségbe kell menned. Az óvónőid közül az egyiket nem szeretted. Megértem, én sem kedveltem. Azért ment óvónőnek, mert nem lehetett őrmester. De én meg akartam felelni neki. Hiszen ő az óvónő. Biztos ő tudja jól a dolgokat, és különben is: a gyerek érdekében az óvónőnek mindig bólogatni kell. Emlékszem egy esetre. Kézműves délután volt, amin a szülők is ott lehettek. Egy kis házat kellett csinálni papírból. Pontosan elő volt írva, milyen módon. Te máshogy csináltad. Más színűre színezted, máshova ragasztottad az ablakot, mint ahogy elő volt írta. Az óvónő szétszedte, és újra elkészíttette veled. Én hallgattam, és tűrtem. Nem lett volna szabad. El kellett volna magyarázni neki, hogy szép az a kerítés zölden is, nem csak pirosan. Azt hiszem, szégyellted magad, és fájt neked, hogy semmibe veszik a munkádat és ez elképzelésedet. Nekem kellett volna megerősítem téged. Nem tettem, és ez a mai napig sokszor eszembe jut.

(Profimedia)

Melletted állandón gondolkoznom és fejlődnöm kellett. Egy dolgot nem lehetett vitatni tőlem: mindig meg akartalak érteni. Tudni akartam, miért sírsz, miért verekszel, miért nem akarod elfogadni a húgodat. Olvastam, gondolkodtam, kerestem azoknak az embereknek a társaságát, akik elfogadóan viszonyultak hozzád és hozzám. Soha nem írtalak le magamban. Nagyon sokat tanultam ezen az úton. Megértőbb, türelmesebb és talán bölcsebb ember lettem melletted. El kellett sajátítanom, hogy miként védjem meg magamat. Meg kellett értenem, hogy mindenkinek a maga útját kell járnia. Ami más gyerekének jó, nem biztos, hogy neked is az. És nekem csak és kizárólag rád kell figyelnem. Rengeteget köszönhetek neked, rengeteg mindenre tanítottál meg. Ha „könnyű” gyerek vagy, ha mindig szót fogadsz, ha gyorsan fejlődsz, akkor én most kevesebb volnék. Hálás vagyok neked, te vagy az az ember, akitől a legtöbbet kaptam az életben.

Szeretettel ölel: Édesanyád