Mara egy állami fenntartású általános iskolában osztálytanító. Alig tudja meggyőzni a szülőket arról, hogy elsőben ne legyen lecke.
„Érdekes, mert amikor jönnek a szülők az Iskolanyitogató foglalkozásra, még csillog a szemük, ahogy arról mesélek, hogy első félévben nálunk nincs sem házi feladat, sem otthoni tanulnivaló, sőt azt kérjük a gyerekektől, hogy ne is vigyék haza a táskájukat, csak a tolltartót. Aztán majd a második félévben esetleg, de tényleg csak ritkán, adunk valamilyen feladatot hétvégére vagy a hosszabb szünetekre. Ezért választanak engem, és az iskolát.
Aztán október elején már látom, hogy a legtöbb anyuka mobiltelefonnal fényképezi a gyerek füzetét délután. Amikor kedvesen megjegyzem, hogy erre igazán semmi szükség nincs, mert tényleg nem kell otthon gyakorolni, épp elég, amit az iskolában csinálunk, általában azt válaszolják, hogy csak az apukának vagy a nagymamának szeretnék megmutatni, hol tart a gyerek. Csakhogy az elsős gyerekek még nem tudnak titkot tartani, azonnal elmesélik nekem hétfőn, hogy az anyukájuk vett egy gyakorlófüzetet, és otthon gyakoroltak szombaton és vasárnap is.
Ezek ugyanazok a szülők, akik pár hónappal azelőtt még azzal is egyetértettek, hogy napi négy óránál többet egyik iskola se legyen nyitva, és különben is töröljék el a tantárgyakat, minden gyerek tanuljon azt, amihez éppen kedve van.
Második félévben már szülői értekezleten és fogadóórán is előkerül, hogy a szülők bizony nem hiszik el, hogy úgy is meg lehet tanulni az elsős tananyagot, ha nincs rendszeres házi feladat, és igenis elég, amit mi délután négyig gyakorlunk a gyerekekkel.
Csak olvasni szeretik a szülők Vekerdyt, a tanácsait megfogadni már nem (Fotó: Pexels.com)
Én tartom magam az elveimhez, elsőben nincs kötelező házi feladat. Amikor már túl nagy a nyomás rajtam, és néhány szülő az igazgatónak is ír, mert aggódik a gyereke előmenetele miatt, akkor szoktam szorgalmi feladatot feladni, hogy a kedves anyuka és apuka is megnyugodhasson.”
Karcsi bá egy alapítványi iskolában alsós tanító, aki még meredekebb történeteket mesélt.
„Hozzánk olyan szülők jönnek, akik nem szeretnék, ha az állami „darálóba” járna a gyerekük. A felvételi beszélgetésen szinte mindig elhangzik, hogy azt várják az iskolától, hogy a gyerek gyerek maradhasson, boldog legyen, jusson ideje játszani, sportolni, és ne legyen neki stressz az iskola. Ez szuper, mert mi pont ilyen családokat várunk az iskolánkba.
Mi is a nemzeti alaptanterv szerint tanítunk, de van egy kicsi mozgásterünk, és igyekszünk a legjobbat adni a gyerekeknek, főleg abban az átmeneti időszakban, amikor még épphogy elhagyták az óvodát, de már iskolások.
Nagyon hamar előkerül a szülői levelezőlistákon az összehasonlítás más iskolákkal, és beindul az aggodalom, jó döntés volt-e hozzánk íratni a gyereket. Nem marad-e le már most végérvényesen, és felveszik-e majd tizenkét év múlva az egyetemre? Megéri-e ezért a nagy semmiért fizetni, hiszen még házi feladat sincs, és még olvasni se tudnak a gyerekek, bezzeg a másik iskolában…
Ilyenkor mindig megnyugtatom őket, hogy higgyék el, második osztály végére ugyanolyan jól ír, olvas és számol majd a gyerek, mint a „konkurencia” iskoláiban, csak addig kevesebb könny és több nevetés lesz a jutalmuk. Általában elhiszik, amit mondok, és kicsit megnyugszanak, de azért mindig van olyan gyerekem, aki nyári vakációról egy teleírt gyakorlófüzettel érkezik szeptemberben, amit állítólag önszántából csinált a Balaton-parton, és akad olyan is, aki elmeséli, hogy mindennap hangosan kellett olvasnia húsz percet, mert a szülei attól féltek, hogy nyáron elfelejt majd olvasni.
Pedig az évzáró szülőin mindig elmondom, hogy bár úgy tűnhet, mintha páran elfelejtenének olvasni a hosszúra nyúlt vakáció alatt, ez nem igaz, másodikban két nap alatt újra eszükbe jut a gyerekeknek minden. Kérem a szülőket, hogy hagyják pihenni a gyerekeket, nagyon elfáradnak év végére, szükségük van a teljes kikapcsolódásra, ezért ne is foglalkozzanak az iskolával az évnyitóig, de süket fülekre találok. Olyan szülővel is találkoztam, aki elvárta volna, hogy első osztály végén legyen kötelező olvasmány, természetesen olvasónaplóval együtt.
És ezek a szülők ugyanazok, akik mindig megosztják Vekerdy Tamás remek cikkeit arról, hogy milyen kegyetlen a magyar oktatási rendszer, mennyire leterheltek a gyerekek, és milyen értelmetlen is ez az egész.
Megtehetik, hogy kimenekítik abból a közegből a gyerekeiket, de mégis azt szeretnék, ha nálunk is ugyanazt és ugyanannyit kellene tanulni, legfeljebb mosolyogjunk kedvesebben, mint a körzeti iskolában.
Az a legnagyobb baj, hogy a szülők sem hisznek igazán abban, hogy teljesen feleslegesen tanítunk meg elavult dolgokat, vagy ha a szívük mélyén elhiszik is, mégis attól tartanak, hogy ebben a rendszerben nem lehet majd boldogulni akkor, ha nincs annyi lexikális tudás a tanulók fejében.
Néha reménytelennek érzem az egészet.”
