Nekem is hihetetlen belegondolnom abba, hogy a szüleim hetvenévesek lettek. Megöregedtek volna? De hát tegnap még értem jött anyu az óvodába, nem én mentem az unokájáért! Valahogy nem olyanok, mint a nagyszüleim voltak ennyi idős korukban. Édesanyám például nem jár nejlonotthonkában, és nincs bedauerolva a haja. Rolling Stonest hallgatnak, és néha még táncolni is szoktak rá a konyhában, igaz, sokkal kevesebbet, mint negyven évvel ezelőtt.
De én sem vagyok már tizenéves kamasz, gyerekeim születtek, és ők vették át az unoka szerepét a családban, én pedig a középső generáció lettem, az, akinek a szüleimet mindig is láttam. Tizenöt éve van ez így, amióta az utolsó nagyszülőm is meghalt. Akkor a szüleim még dolgoztak, fiatalosak voltak, de azóta elég sok minden megváltozott.
Úgy tűnik, elkezdtek öregedni, igazi nénik és bácsik lettek.
Először fel sem tűnt a sok apróság, vagy csak együtt nevettünk rajta, mintha véletlen lenne, de később egyre gyakoribbá váltak a hasonló esetek.
Az öregedés szerintem a konyhában kezdődött.
Anyukám mindig is szeretett főzni, új dolgokat kipróbálni. Én is tőle tanultam mindent, ennek ellenére egyre gyakoribbak lettek a főzéssel kapcsolatos telefonok. Hogy kell sütni a kacsát, hogy jó legyen? Aztán elmondta, hogy szerinte hogyan kell, és én rábólintottam, valóban úgy a legjobb csinálni. Amikor a brassói miatt hívott fel, amit hatvan éve készít, méghozzá nagyon jól, és elmesélte, hogy arra gondolt, hogy felönti egy kis keményítős vízzel, hogy több szaftja legyen, akkor úgy éreztem, eljött az idő, hogy felolvassam neki Bächer Ivánnak az igazi brassóiról szóló novelláját.
Így aztán azonnal belátta, hogy újítani nem most, és nem így kellene a konyhában, a brassói pedig olyan maradt, amilyennek lennie kell.
Nem sokkal később anyuék rákaptak Jamie Oliver krémsajttal készült csirkéjére, legalábbis valami olyasmire.
A recept állandóan változik, de ez így helyes, ha valami a repertoár része lesz, a saját ízlésünkre kell formálni. Az eredeti egész csirkét lecserélték combra – ha csak kétfős a család, muszáj valamit kitalálni –, majd elkezdtek jönni a telefonok. Mikor kell beletenni a krémsajtot? Mi van akkor, ha tesznek hozzá egy kis csípős ketchupot?
Félek, egyszer felgyullad a konyha.
Nem gond, imádok anyuval telefonon főzni, én is fel szoktam hívni, amikor gyerekkorom ízeire vágyom, de néha szükséges a személyes revízió is. Egy ilyen alkalommal derült ki, hogy a krémsajtból valamiért tömlős ömlesztett sajt lett, és bár váltig állították, hogy ugyanolyan jó, mint az eredeti, de ha ezt nem hiszem el, akkor ők mindig is ilyenből készítették, és kész. Javítottuk a receptet, azóta újra az eredeti fut.
Ezek talán apróságok, de az apró jelekből egyre több lett. Észrevettem, hogy anyu sokszor elfelejti elzárni a lángot a gáztűzhelyen, és ami még ennél is veszélyesebb, hogy a konyharuhát a tűzhelyre dobja. Félek, hogy egyszer felgyullad az egész konyha.
Az a néni és bácsi az én szüleim lennének? (Fotó: istock)
Egész nap zsörtölődni, ez is lehet program néha!
Pár éve édesapám is nyugdíjas lett, ezért anyu elhatározta, hogy nem hagyja majd egész nap híradót nézni és káromkodni, hanem jól beosztja apám idejét. Az igazság az, hogy egyetértek anyámmal, apám hajlamos belefeledkezni a politikába, ez pedig határozottan rossz hatással van a vérnyomására és a kedvére is. Így aztán valami furcsa nyugdíjas szokás szerint minden nap hajnali ötkor kelnek, kutyát sétáltatnak, kertet művelnek vagy takarítanak, anyu vasal és főz, apám pedig megszereli a napi szerelnivalót.
Az egésznapos együttlét nem volt megszokott számukra, így elkezdtek zsörtölődni egymással. Amikor megérkezem hozzájuk, mindketten elpanaszolják a másik előző heti borzalmait. Apám egész nap csak a tévét nézné, ha anyám hagyná. Anyám nem hagyja pihenni apámat, mindent azonnal kell neki megcsinálni. Apám csak tötyög a kertben, nem halad a palántázás. Anyám kétszáz üveg lecsót akar eltenni télire. Anyám félig telt mosógéppel mos egész nap. Apám nem engedi, hogy anyám levágja a haját.
Az idegeneket azért mégis jó lenne kapun kívül tudni
Ez tulajdonképpen még szórakoztató is tud lenni, legalábbis hetente egyszer, amikor találkozunk.
Viszont pár hete azzal hívott fel apám, hogy azonnal csörögjek rá anyámra, aki a kapuban áll, és épp három egyetemistát készül beinvitálni a házba, akik parfümöket szagoltatnak vele. Ez tényleg nagyon rosszul hangzott, elképzeltem, ahogy anyu idegeneket enged be, akik kirabolják, rosszabb esetben bántják is őket.
Azonnal hívtam is anyut, aki persze tudta, hogy apám utasítására idegeskedek. Állítása szerint esze ágában sem volt beengedni a fiatalokat, sem parfümöt vásárolni tőlük, különben is csak a véleményére voltak kíváncsiak, hogy melyiknek van jobb illata. Vettem egy nagy levegőt, és elmeséltem anyunak a nyilvánvalót. Sajnos rajtam kívül nem valószínű, hogy bárkit őszintén érdekel a véleménye a parfümökről. Ha ezek a fiatalok nem is besurranó tolvajok voltak, akkor is minimum gagyi parfümöket akartak rásózni.
És akkor elmondtam neki azt, amit a hatéves lányomnak is szoktam: soha senkit nem engedünk be a lakásba.
Akkor sem, ha kedves, akkor sem, ha azt mondja, én küldtem, vagy velem történt valami. Mindig engem kell felhívni, ha nem veszem fel a telefont, akkor a férjemet.
Ki számít öregnek?
2012-ben indította útjára az Európai Unió az aktív idősödés és a nemzedékek közötti szolidaritás európai évét és az alkalomhoz kapcsolódóan készítettek egy kutatást is arról, ki számít idős embernek.
Svédországban, Máltán és Portugáliában meglepően csak a 37 év alattiakat tekintik fiatalnak, míg Magyarországon ez a szám 46, Cipruson és Görögországban pedig 50 éves korig még fiatalnak mondják az embert.
Az európaiak átlagosan úgy gondolják, hogy 64 éves korban mondható valaki idősnek, de hazánkban már az 58 éveseket is ide sorolják. A nők kicsit később érzik az időskor kezdetét magukon és a férfiakon is, 65 évesen, míg a férfiak már 62,7 évesen öregnek vallják magukat átlagosan.
Nincs tervem a jövőre.
Bevallom, megijedtem. Én negyvenöt vagyok, a kisebbik gyerekem hat, a nagyobbik tizenöt. Még rájuk is vigyáznom kell, de úgy tűnik, rohamosan közeleg az az idő, amikor egyszerre kell majd a szüleimről és a gyerekeimről is gondoskodnom. Nincs tervem a jövőre, pedig legalább a gondolkodást nem szabad halogatni. Pont anyám tanított arra, hogy csak olyan közel szabad egymáshoz laknunk, hogy papucsban már ne tudjunk átmenni egymáshoz, és akkor mindig szeretni fogjuk egymást. Azt hiszem, ezt a gondolatot lassan el kell majd engednünk, és talán újra meg kell tanulnunk együtt élni. Nem tudom, mit hoz majd a jövő, mert a nagyszüleim mind kitűnő szellemi és elég jó fizikai állapotban élték le az életüket, úgyhogy bízhatunk benne, hogy a szüleimmel is ugyanez történik majd, legfeljebb elfelejtenek főzni.
Legyen így!
Ha nekik mégsem így alakult volna, akkor is könnyebb dolguk lett volna, mert mire a szüleik idősek lettek, én már felnőttem. Anyu huszonnégy volt, amikor engem szült, én harmincnyolc, amikor a lányomat.
A generációk összecsúsztak, és itt állunk mi a közepén.
Mégsem bánom, hogy nem szültem fiatalon, harmincévesen az első gyerekemmel még úgy éreztem, várhattam volna öt évet.
Nem lesz könnyű dolgunk a jövőben. Ha a lányom is harmincnyolc évesen szül, én hetvenhat leszek, amikor megszületik az unokám. Attól tartok, az még nehezebb lesz majd mindannyiunknak.
