Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a család és a barátok a kételyeiknek hangot is adtak. Sokszor. Sokféleképpen.
- „Nem vagytok túl fiatalok még egy ilyen elkötelezettséghez?”
- „Nem is ismeritek egymást!”
- „Ugye, csak viccelsz? Két perc után el fogtok válni!”
- „Minek egyáltalán a házasság? Tök felesleges!”
Az ilyen és ehhez hasonló, ártatlannak beállított megjegyzéseknek aztán hamar meg is lett az eredménye: alig néhány hónappal az eljegyzés után Caitlin teljesen elbizonytalanodott. Olyannyira, hogy egy ponton zokogva kérdezte vőlegényétől, vajon tényleg „hülyeséget” készülnek-e csinálni. A most 23 éves Caitlin erről a BBC Three, brit hírcsatornának mesélt őszintén, az interjúban pedig kitért arra is, hogy a negatív hangok ellenére párjával végül kitartottak az elhatározásuk mellett, és még idén megesküsznek.
Habos-babos, hercegnős, fehér ruhás lagziról azonban szó sem lehet. Caitlin egyáltalán nem álmodik ilyen esküvőről. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy meg se engedhetnék maguknak. „Egy meghitt, polgári szertartásban gondolkodunk, utána pedig felpakoljuk a családot, irány Málta és a tengerpart.” A BBC Three cikke külön kitér arra, hogy nem Caitlinék az egyetlenek, akik mikroszkopikus esküvőben gondolkodnak. A kortársaik zömére illik ugyanez, elsősorban az anyagiak miatt: melyik 22-24 éves fiatal engedhetne meg magának egy több százezerbe, olykor több millióba kerülő álomlagzit?
Caitlin azt mondja, bár a negatív hangok mostanra megszűntek, sosem felejti el az utat, ami idáig vezetett. „Az eljegyzés után néhány hónappal már ott tartottunk, hogy hazudoztam azért, hogy elkerüljem a kínos kérdéseket: a koromról, arról, milyen régóta vagyunk együtt, hogy mióta járunk jegyben. Lényegében mindenről.” Hiába szerette volna, nem tudta lazán kezelni a kérdést, a hozzátartozói pedig a bőre alá másztak a kérdéseikkel.
És lássuk be, a családtagok aggodalmát azért valahol meg lehet érteni. Pláne egy olyan korban, mikor a párok nagy többsége átlagosan 35-38 éves, mikor meghozza azt a döntést, hogy összeházasodik valakivel. (Ez egyébként komoly változásnak számít az 1950-es évekhez képest, amikor ugyanez a szám még 25-29 volt.)
Amikor aznap este igent mondtam Cameronnak a kocsmában, egyesek joggal gondolhatták, hogy hirtelen felindulásból tettem így. Azt persze nem tudhatták, hogy több mint egy évtizede ismerjük már egymást, ahogy azt sem, hogy nagyjából pontosan ilyen régóta tudom, hogy vele akarom leélni az életemet. Lehet, hogy 22 évesen arra még nem jöttem rá, hogy ki vagyok, és mit akarok az élettől, de egy dologban teljesen biztos vagyok: életem legjobb döntése volt, hogy igent mondtam Cameronnak, és az is marad, teljesen mindegy, hány évesek vagyunk.
