A szüleim négyéves koromban elváltak. Mivel mindketten nagyon gyorsan újra párra találtak, nem is vagyok biztos benne, hogy minden gyerekkori emlékem úgy történt, ahogy emlékszem rá. Azt, hogy egy jó kiránduláson tényleg még apámmal, vagy anyám új férjével voltam-e, csak fotók alapján tudnám biztosan eldönteni, de akkoriban elég kevés fotó készült.
Nem állítom, hogy anyu új férjével apa-lánya viszony alakult volna ki, de mindig nagyon jóban voltunk, sőt még kamaszkoromban sem ellene lázadtam, csak anyám ellen, és felnőttként büszkén jelenthetem ki, hogy egyszer sem mondtam nevelőapámnak azt, hogy szálljon le rólam, mert nem ő az apám. Erre egyszerűen nem volt szükség, mert mindig nagyon jó fej volt, és érezte, hogy hol a határ.
Soha nem kérte, hogy apunak hívjam, de miután megszületett az anyuval közös gyerekük, külön figyelt arra, hogy mi anyuval tudjunk kettesben is programot csinálni, illetve mindent elkövetett, hogy ne legyek féltékeny a kis tesómra. Utólag is köszönöm ezt neki, és a mai napig minden családi összejövetelen elmondom, hogy nála jobb pótapát nem is kívánhattam volna, úgyhogy igazán boldog vagyok, amiért hat nagyszülője van a gyerekemnek: az én oldalamról négy, a férjem oldaláról kettő.
Az igazi ajándék az élettől mégis apám felesége lett. Tíz évvel később viszont vele is elváltak, amit én nagyon nehezen viseltem.
Apu feleségével lassan indult a kapcsolatunk, mert nem náluk laktam. Nem tartották szigorúan a hétvégi láthatás intézményét a szüleim, de mivel mind a ketten elég sokat dolgoztak, legtöbbször mégiscsak kéthetente mentem apámékhoz, illetve az ünnepek felét töltöttem náluk, és nyaraltam is velük minden vakáció alatt. Már iskolás voltam, amikor apu csak egy hét szabadságot kapott nyáron a közös vakációzásra, de Andi, a felesége szerzett valahonnan egy kéthetes beutalót, ahova szívesen elvitt engem is. Szerintem a szerencsének is köszönhetem, hogy egy gyerek se volt abban a két hétben az üdülőben, sőt Andi volt messze a legfiatalabb a sok nyugdíjas között, így gyerektársaság híján kénytelen voltam apám feleségével elütni az időt.
Andinak nem volt gyereke, úgyhogy egy kicsit tartott attól, hogy nem tudja majd, mit kell egy másodikos kislánnyal kezdeni, ezért minden este részletes tervet írtunk össze arról, hogy másnap mivel foglalkozunk majd. És Andi nem olyan volt, mint a szülők általában, hanem becsületesen betartotta azt, amit előző este kitaláltunk. Hajlandó volt korán reggel kelni velem, amikor a gyíkok még lassúak, és segített összefogdosni tízet, majd miután lerajzoltuk mindet, biztonságos helyen szabadon engedni őket. Vele lehetett kizárólag csokis palacsintát ebédelni a parton, és addig a vízben ázni, amíg reszketni nem kezdett a hidegtől az ellilult szám.
Életem egyik legjobb nyaralása volt, kicsit olyan, mintha a kedvenc tanárnőmmel töltöttem volna el két hetet. Nem akart sem anyám helyett anyám lenni, sem apám klassz és laza feleségének a szerepében tündökölni, egyszerűen csak nagyon kedves volt velem, és benne volt mindenben, amit kértem tőle – ha pedig nem szóltam hozzá, akkor két órát napozott a nyugágyban.
Onnantól fogva évről évre mindig egy picit jobban kedveltem.
Emlékszem, hogy a nyaralás után annyiban változott a kapcsolatunk, hogy nem szorult már össze a gyomrom, mielőtt beléptem a lakásukba, illetve teljesen természetesen tudtam viselkedni vele, nem volt szükség arra, hogy megjátsszam, erőltessem a kedvességet. Eléggé megfeleléskényszeres gyerek voltam, azokra is órákon át tudtam mosolyogni, akiket a hátam közepére sem kívántam.
Nem akart sem anyám helyett anyám lenni, sem apám klassz és laza feleségének a szerepében tündökölni, egyszerűen csak nagyon kedves volt velem (fotó: istock)
Amikor terhes lett, én olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Teljesen más érzéseim voltak ezzel a terhességgel kapcsolatban, mint anyámék esetében, ahol egyáltalán nem örültem, és csak akkor tudtam őszintén mosolyogni, amikor a kezembe adták a kis testvérem.
Apu és Andi gyerekét mindennél jobban vártam. Egész nap arról fantáziáltam, hogy én leszek a nagy és vagány nővére, aki mindenhova magával viszi majd, akivel mindent meg lehet majd beszélni, akivel dicsekedni fog a barátai előtt. Amikor Andi négy hónapos terhesen elvetélt, én két napig vele zokogtam a kórházban. Annyira kiborultam, hogy Andi felhívta anyámat, és megkérte, hadd aludhassak náluk egy pár napig, amíg megnyugszom.
Közösen gyászoltuk el a meg nem született kis tesómat, és pár nappal később úgy mentem tőlük haza, hogy majdnem megszakadt a szívem, amiért haza kellett mennem.
Anyu és Andi egyébként csak párszor találkoztak egymással. Annak ellenére, hogy a szüleim viszonylagos békében váltak el, és később is teljesen kulturáltan szót tudtak érteni egymással, nyaralni például nyilván soha nem mentek együtt. Azt hiszem, egy ilyen közös nyaralás engem jobban zavart volna, mint őket. Mindkét szülőmnél teljesen más életem és más felvett stílusom volt. Egyszerűen máshogy viselkedtem egyikükkel, mint a másikukkal, és megőrültem volna, ha ezen változtatni kényszerülök, vagy uralkodnom kell magamon.
Egyszer, amikor nyolcadikban rettenetesen összevesztem anyámmal, felhívta titokban Andit, és arra kérte, hogy most egy pár napig szeretgessen engem ő, mert biztos benne, hogy magamra zárom az ajtót, és senkihez nem szólok majd egy szót sem, de belül érzi, hogy most ölelésre és szeretetre lenne a legnagyobb szükségem.
Meg is kaptam Anditól, amit anyu kért, bár erről csak évekkel később szereztem tudomást. Akkoriban alakult ki az, hogy ha otthon túl feszült volt a helyzet, akkor egy-két napra átcuccoltam apuékhoz, ahol lenyugodtam, és teljesen kicserélődve térhettem haza. Mindenki jól járt, de legfőképp én, mert elmondhatom: olyan kamaszkorom volt, hogy alig csaptam be magam mögött az ajtót. Egyszerűen nem volt miért.
Gimnazista voltam, amikor apu felhívott, hogy van egy kis ideje, menjünk el fagyizni. Mivel előtte soha nem csinált ilyet, azonnal összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy Andival van valami, azt gondoltam, hogy beteg. Sírtam, mire odaértem.
Kiderült, hogy válnak.
Nem jött össze nekik a gyerek, és ez felőrölte a kapcsolatukat. Az volt az első kérdésem, hogy mi lesz Andival és velem. Tudom, ez önzés, de abban biztos voltam, hogy apám mindig az apám marad, Andi viszont onnantól nem volt már senkim hivatalosan.
Persze később kiderült az is, hogy apámnak lett egy szeretője, de ragaszkodott hozzá, hogy nem miatta válnak. Én mindenesetre úgy viselkedtem pár évig, mintha engem csaltak volna meg és hagytak volna el.
Andi sem tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel. Nagyon szeretett engem, de nem mert ő hívni, mindig megvárta, amíg én jelentkezem. Az is nehéz volt, hogy megkért, soha ne szidjam előtte apámat, sőt ha lehet, inkább ne is beszéljünk róla, mert abba nem lehet belekötni. Olyan is előfordult, hogy még ő utasított, hogy találkozzak apuval. A szalagavatómra nem is akartam aput meghívni, csak Andit. Végül persze kénytelen voltam, de kijelentettem, hogy az első tánc anyu férjéé, és csak utána következik apám.
Aztán ahogy én is felnőtt lettem, minden a helyére került, apunak is megbocsátottam. Az esküvőmön természetesen ott volt mind a négy szülőm, a kisfiamnak pedig három nagyanyja van, a nagyi, a mama és az Andi mama. Ugyanez a helyzet a nagypapákkal.
Tavaly újra együtt nyaraltunk Andival, megint segített gyíkokat fogni az unokájának. Sajnos nem ment férjhez azóta sem, pedig direkt neki dobtam a csokromat az esküvőmön. Apám is egyedülálló, szerintem újra lehetnének egy pár, de egyelőre kéretik magukat. A leginkább magától értetődő érvet már felhoztam mellettük: sokkal több időt tudnánk együtt tölteni, mint külön-külön.
