Mi lesz, ha nem vesznek fel az egyetemre? Benne van a pakliban

Jelenleg az érettségi és a továbbtanulás a legfontosabb a végzősöknek, minden más eltörpül mellette. Ez érthető is, hiszen a lelkiismeretesebb diákok négy éven át erre a pár napra készülnek, és még a leglazábbak is összekapják magukat az utolsó pár hónapban, hogy aztán feszülten várják a pillanatot, amikor kiderül, mire volt elég a befektetett munka.

Sikerült-e bejutni az álomegyetemre, vagy egy másikra kell menni, esetleg egy évet halasztani, és megpróbálni jövőre? És mit tehet az, aki még nem érett meg a felnőtt életre, akinek nincsenek ötletei a jövőt illetően? Öt most érettségiző diákot kérdeztünk, van-e tervük arra az esetre, ha most mégsem sikerül bejutni a felsőoktatásba.

Sári: „Szerintem húszévnyi mínuszom gyűlt össze alvásból”

„Én már tudom is, hogy nem vettek fel. Fél éve még azt gondoltam, hogy vége lesz a világnak, ha ez megtörténik, de azóta nagyon sok minden történt. Grafikusnak készülök, amióta az eszemet tudom. Az utóbbi három évben minden egyes szombaton különóráim voltak reggel nyolc és délután négy között, plusz egy hétköznap is este kilencig. A többi napon a szombati óráimra készültem, illetve próbáltam a gimis tananyaggal is haladni. Szerintem húszévnyi mínuszom gyűlt össze alvásból.

Majdnem minden osztálytársam járt valakivel évek óta, nekem viszont tényleg nem jutott időm még ismerkedni se. Sokat álmodoztam róla, hogy a tanfolyamra jön majd egy jóképű, okos fiú, aki csak engem akar, de sajnos egy ilyennel se találkoztam. Aztán fél éve, egy péntek este a vonaton megismerkedtem egy sráccal, és másnap már egyáltalán nem akartam rajzórára menni. Persze mentem, de csak ő járt a fejemben.

Tomi – így hívják a barátomat – már akkor tudta, hogy nem fog továbbtanulni egy évig, és be is adta a jelentkezését egy spanyolországi önkéntes programra, tengerpartot fog takarítani.

Elég optimista típus vagyok, bízom benne, hogy ennek így kellett történnie, és nem véletlen, hogy nem vettek fel, hanem a sorsnak van valami szándéka velem. Állok elébe! Bízom benne, hogy egy kis spanyolt is sikerül majd tanulni annak ellenére, hogy az angol a munkanyelv, mert egy hónapra beiratkoztam egy spanyol grafikai tanfolyamra is.”

A felsőoktatási ponthatárok bejelentése a Pont Ott Partin (Képünk illusztráció. Fotó: Mohai Balázs / MTI)

Gábor: „Ha nem vesznek fel, akkor kimegyek Svédországba”

„Biológusnak készülök, egyelőre Magyarországon, de a mesterképzést Svédországban szeretném megcsinálni. Már fel is vettem a kapcsolatot egy ottani tanszékkel, akik pont olyan kutatásokat végeznek, amikkel én is foglalkoztam az utóbbi évben a biológiatanárom segítségével.

Mindenesetre ha mégsem, akkor kimegyek Svédországba, és megtanulok egy év alatt svédül, hogy mire a mesterképzésre megyek, jól beszéljem a nyelvet. Kint a lehetőségek szerint szeretnék dolgozni, hogy minél kevesebbet éljek fel a nagyanyám által nekem félretett pénzből.

Észak-Svédországban élnek távoli rokonaim, már meg is beszéltem velük, hogy bizonyos házimunkákért cserébe lakhatok majd a házukban. Konkrétan heti kétszer takarítanom, mosnom és vasalnom kell, ezért kapok egy szobát. A nyelviskolai tandíjat, illetve az étkezéseket pedig a fizetésemből fogom majd fedezni.”

Lola: „Tulajdonképpen semmit nem tanultam”

Engem biztosan nem fognak felvenni, annak is örülök, ha egyáltalán elmondhatom, hogy sikerült leérettségiznem. Nem így terveztem, de így alakult. Az idei évben gyalázatos volt a teljesítményem, elismerem. Tulajdonképpen semmit nem tanultam, én már azt is értékelem, hogy egyáltalán bejártam az iskolába. Volt minden, szerelem, szakítás, depresszió, bulik, másnaposság, veszekedések anyámékkal, kibékülés.

Februárban éreztem újra azt, hogy képes lennék odatenni magam, de akkor már késő volt. Ráfeküdtem inkább arra, hogy két felsőfokú nyelvvizsgám legyen, a többit majd jövőre pótolom.

Tulajdonképpen ez ilyen mozgó recepciós munka. Állítólag olyan, hogy néha napokig szinte nincs semmi, aztán beesik pár olyan vendég, akit szinte pelenkázni és etetni kell. Majd meglátjuk. A jövedelmemből fizetem majd a tanárokat, akik a jövő évi érettségire készítenek fel. Közben eléggé kikristályosodott előttem, hogy mit is szeretnék tanulni, egy éve még ezt se tudtam.

Persze minden az eredményeimtől függ, de alighanem etológus leszek. Novemberben el is utazom majd egy hónapra önkénteskedni, azt már most nagyon várom, jó tapasztalatszerzés lesz, és kalandnak sem utolsó. Ez viszont sajnos csak egy nyolchetes program, utána várnak vissza a turistáim.

Zalán: „Egyáltalán nem izgat az érettségi”

Nem lesz rossz az érettségim, de a matek az tragédia volt, pedig nem vagyok rossz matekos. Majd kiderül, mire elég. Már kaptam egy ajánlatot érettségi előtt attól a dániai egyetemtől, ahova beadtam a jelentkezésemet, úgyhogy igazából sok tétje nincs a dolognak. Robotikával fogok foglalkozni.

Azt kell mondjam, két év dántanulás két hónap angoltanulásnak felel meg, még akkor is, ha online anyanyelvi oktatóm is van. Nagyon lassan haladok, egyszerűen nem megy a dolog. Pedig megvan az inspiráció, alig várom, hogy augusztusban kiköltözzek. Tavaly voltam is kint két hétig, abban bíztam, hogy kicsit felrázom magam nyelvileg, ha élőben hallom, de csak megijedtem, mennyire semmit nem ér, amit eddig csináltam.

Nem mindenki ilyen magabiztos a jövőjét illetően (Képünk illusztráció. Fotó: Sóki Tamás / MTI)

Úgyhogy őszintén megmondom: egyáltalán nem izgat az érettségi, annál jobban a dán nyelv. De majd csak lesz valahogy. Muszáj lennie, mert ha nem dolgozom, éhen fogok halni. Olyan drága kint minden, hogy többször azt hittem, nem jól látom az árakat. A dánok pedig dán nyelvismeret nélkül nem vesznek fel dolgozni, hiába beszél mindenki tökéletesen angolul. Csak azt sajnálom, hogy nem kezdtem el dánul tanulni már négy éve.

Liza: „Talán azt nevezik kiégésnek, amit én most érzek”

Valahova biztosan felvesznek majd, a kérdés inkább az, hogy ahova elég lesz az eredményem, oda szeretnék-e majd menni. Még mindig nem tudom, jó döntés-e diákhitelt felvenni, vagy inkább halasztani kellene pár évet, és dolgozni. Az a baj, hogy fogalmam sincs, mi érdekel igazán, de még csak az irányt se tudom meghatározni.

Talán azt nevezik kiégésnek, amit én most érzek. Nem vagyok egyáltalán lusta, de most úgy érzem, hogy ha valaki nem mondja meg, hogy mit tegyek, akkor csak bámulok majd ki a fejemből. A szüleim nem tudnak segíteni, az ugyanis nem segítség, hogy csináljak, amit akarok, ők majd támogatnak benne. Tudom, hogy sokan pont erre vágynak, de nekik nyilván vannak terveik.

Már ilyen közhelyes dolgok is eszembe jutottak, mint az El Camino végigjárása vagy önkéntes munka egy missziós telepen hajléktalanokkal, de ezekért sem tettem egy lépést sem. Szeptember egyig adtam határidőt magamnak ahhoz, hogy kitaláljam, merre tovább. Utána nem akarom már anyámék teljes anyagi támogatását élvezni. Vagy valami komoly dolgot kell tanulnom, vagy el kell mennem dolgozni.

Nincs bajom a munkával, évek óta melóval telnek a nyaraim. Az a problémám csupán, hogy nem tudom, hogy a munkát ideiglenesként fogjam fel, vagy tekintsek rá egy karrier kezdeteként, mert most úgysem tanulok tovább?

Volt a gimnáziumban pályaorientáció. Konkrétan semmit nem ért. A nő, aki tartotta, minden kérdésemre kérdéssel válaszolt, és az lett a vége, hogy közölte: a legfontosabb, hogy megismerjem önmagam. Hát, köszönöm a semmit!