Ahogy Adrienn kiejtette a száján, hogy „autista”, elutasításba ütköztek

Az óvodai vagy iskolai évkezdésre a felkészülés finoman szólva sem fenékig tejfel, még akkor sem, amikor a kitaposottabb ösvények egyikén kell végigmenniük a szülőknek. Vannak azonban családok, amelyeknek sokkal nehezebb az útjuk, például azért, mert egy sajátos nevelési igényű gyerek óvodai vagy iskolai beiratkozását kell elintézniük.

Franciaországig ment, de nem adja fel

Kovács Adrienn történetét hét éve ismerhette meg a nyilvánosság. A kétgyermekes édesanya egy multinacionális cégnél dolgozott környezetmérnökként, ám komoly fordulat állt be a család életében: egyik fiánál, az akkor ötéves Attilánál autizmust diagnosztizáltak, később pedig másik fiánál, Vincénél is megállapították a spektrumzavart. Rengeteg utánajárás után óvodából végül találtak két megfelelő intézményt, de később így is költözniük kellett. 

Amikor nagyobbak lettek a fiúk, Atit hosszas keresgélés után felvették egy iskolába. A többi helyen azonban, ahogy Adrienn kiejtette a száján, hogy „autista”, elutasításba ütköztek. „Abban az iskolában Atinak remek tanítónője volt, de aztán egy tollvonással megszüntették az intézményben az integráló programot, így oda csak negyedik osztályig tudott járni” – emlékszik vissza Adrienn.

Férjével együtt két út közül választhattak: elmennek külföldre, ahol a fiaik minőségi ellátást kapnak, vagy ha már itthon nincs iskola, ők alapítanak egyet.

Adrienn úgy döntött, belevág: feladta korábbi munkáját, és beiratkozott a gyógypedagógiai főiskolára, hogy saját iskolát hozzon létre. Először Érden és Solymáron is elindított egy autista és Down-kóros gyermekeket befogadó napközit Vaslabán Krisztina óvónővel (utóbbi a mai napig működik), majd elkezdett dolgozni azon, hogy letehesse a XII. kerületbe tervezett iskola alapjait is – de ez az álma nem valósulhatott meg.

A gyógypedagógus ekkor sem adta fel, és újabb érdi projektbe kezdett. Létrehozta és vezette a Más-Forma Egyesületet, és rengeteg stressz, munka és küzdelem után 2014 szeptemberében megnyithatta kapuit az Ófalusi Waldorf Tanoda, ahol autista és nem autista gyerekek együtt tanulhattak. A kétgyermekes anyuka azonban elfogyott a sok küzdelemben: nem vette észre, hogy túl sokat vállalt, és erre ráment az egészsége. Átadta az egyesület és az intézmény vezetését, egy ideig tovább is vitték kezdeményezését.

Ezt követően Adrienn osztálytanító és gyógypedagógus lett egy vidéki Waldorf-iskolában, a gyerekei is oda jártak innentől.

– mondja Adrienn, aki azóta már Franciaországba költözött családjával együtt, de a fiúk a mai napig Magyarországra jönnek haza vizsgázni. Mondhatjuk, hogy kint integrált iskolába járnak, de ott ez nem azt jelenti, hogy az autistákat integrálják.

„Ez itt nem gond, sőt természetes, nem is nagyon hívják integrációnak. Itt azért kell őket úgymond integrálni, mert nem tudnak franciául. Ezért egy nyelvi felkészítő osztályba jártak tavaly. Vince, akinek nehezebb a francia, járhat még egy évig oda, és csak franciaórái lesznek idén is. Atinak már több tárgya is van a francián kívül: történelem, fizika, kémia, matek, torna. A többi gyerek is sokat segít nekik” – mesélte Adrienn.

A kétgyermekes gyógypedagógus az elmúlt évek csalódásait és szélmalomharcát kipihenve új terveket dédelget. Egy Waldorf-kezdeményezést támogat tavasz óta, az egyik volt kolléganőjével dolgoznak a projekten. Emellett az elmúlt két évben a Farm-Alapú Nevelésért Egyesület segítő-fejlesztő tanári képzésre is hazajárt Magyarországra. A szervezet tavaly egy tanulócsoportot is indított.

„A farmpedagógiával foglalkozó Rügyek Tanulócsoportban hajdani tanáraim, mestereim dolgoznak. Velük gondolkozunk egy rövid, de tartalmas autizmustanfolyamon Waldorf-pedagógusok számára, remélem megvalósul, mert ez nagy álmom” – beszélt terveiről Adrienn.

A történtek ellenére ők még a szerencsésebbek közé tartoznak

Másik történetünk főszereplője Eszter, akinek vegyes tapasztalatai vannak, esetükben az óvodai elhelyezéshez fűződnek kellemetlen és még most is dühöt ébresztő emlékek. A Budapesten élő nő egyedül neveli nyolcéves lányát és kilencéves fiát.

A kisfiúról két és fél éves korában derült ki, hogy enyhe autizmusa van. A háziorvos javasolta, hogy vigyék el egy vizsgálatra, mert akkor még nem beszélt, de ezen és a visszahúzódóbb személyiségén kívül nem találtak rendhagyót a viselkedésében.

„Miután diagnosztizálták kisfiamnál az autizmust, két évig fejlesztésre jártunk vele egy fővárosi kórházba, majd integráló óvodába került, ami maga volt a rémálom” – mesélte Eszter. Elmondása szerint nem bántak jól a kisfiúval. Sem az óvónőket, sem pedig a fejlesztő pedagógust nem tartotta szakmailag megfelelőnek. Többször türelmetlenül és durván viselkedtek a fiával, ezért úgy döntött, hogy köszönik szépen, de ebből nem kérnek, és kivette gyermekét az intézményből.

A történtek ellenére úgy tartja, hogy ők még szerencsésebbek.

Eszter arról is beszélt, hogy valóban eleve kevés olyan intézmény létezik, amely tudja fogadni a speciális nevelési igényű gyerekeket, és ezekben a férőhely is kevés. Nekik szerencsére nem kell sokat utazniuk, mert otthonukhoz közel van egy speciális iskola.

„A napi rutinban annyi csak a csavar, hogy két külön helyre kell vinnem reggel a gyerekeket, de így is szerencsések vagyunk, mert sokan vannak olyanok, akiknek komoly távolságot kell megtenniük, hogy megfelelő iskolába tudják vinni a gyereküket.”

Kiemelt kép: illusztráció, Freepik