Talán borzalmas szülő vagyok. Annyira utálom ugyanis a születésnapi zsúrokat, hogy még a saját gyerekemét is kihagynám. És nem azért, mert nem szeretem a gyerekem, hanem azért, mert ezek a szülinapi zsúrok nem felnőtteknek valók.
Mondom az alternatívát, amit esetleg – hangsúlyozom, esetleg – el tudnék viselni.
Otthon is lehet olyan jó a zsúr, mint a játszóházban?
Hatalmas játszóház, tele mindenféle csúszdával, trambulinnal, ugrálóvárral, kézműves kuckóval, animátorokkal, akik a falmászásban, plüsskiscica-készítésben és hasonló dolgokban segítenek a gyerekeknek. Csupa olyan dolog, ami miatt a kicsik kikövetelik a játszóházat. A gyerekeken olyan ruha, ami tíz perc őrült ugrálás után se izzad rájuk, a földön gumiszőnyeg, és különben is minden szuper biztonságos, ugyanis a szülők egy extra hangszigetelő üveg mögött ülnek egy másik teremben, ahol halk zene szól, miközben a világ legjobb kávéját szolgálják fel, majd következhet a pezsgő. Tehát a szülők nincsenek ott. Nem zavarják a bulit, nem szólnak bele a játékba, nem rendezkednek.
A gyerekek ugyanakkor nincsenek teljesen elzárva tőlük, egy kis hívógombbal háromszor berendelhetik a szülőket raportra. A negyedik alkalommal viszont sajnos vége a bulinak.
Ezzel szemben a valóság a következő.
Az egyik esős napon én magam ajánlom fel a lányomnak és a barátnőjének, hogy kimozdulás gyanánt menjünk el a közeli játszóházba, ahol ebédelni tudunk majd játék közben. Szerencsénk van, valamiért rajtunk kívül alig lézengenek – a gyerekek persze remekül érzik magukat, és mi, szülők is jót beszélgethetünk végre úgy, hogy közben kávézgatunk, de folyamatosan rálátunk a lányokra. A Halász Judit-dalok kicsit zavarnak persze, mert képtelen vagyok felfogni, hogy miért kell még ugyanazt hallgatni az én gyerekeimnek is, amit nekem kellett negyven éve, de tényleg legyen ez a legnagyobb problémám!
Délben pizzát és hamburgert rendelünk ebédre, ami húsz perc alatt el is készül, és annak ellenére, hogy nem egy nápolyi pizzatészta, amin bivaly mozzarella olvadozik, igazán egy szavam se lehet rá. Csakhogy sajnos kiváló megfigyelőként a kislányom észreveszi, hogy az egyik különteremben szülinapot tartanak tortával, gitározó showmannel, ajándékokkal. Közeleg a hetedik szülinapja, és ő is pont ilyet szeretne. Most kellene erősnek lennem, és azt mondani, hogy legyen inkább idén is Katalinpusztán, mint pár éve, de látom a lelkesedést, és igent mondok. Kifizetem az előleget, megrendelem az uzsonnát és a tortát. Otthon megírom a meghívókat, és összecsődítem a csapatot.
Sejtem, hogy nem olyan lesz, mint a pár évvel ezelőtti kirándulós szülinap, amikor szeptember ellenére harminc fok volt, úgyhogy plédeket terítettünk a fűbe, hatalmas pikniket rendeztünk, kisvonatoztunk, labdáztunk és sárkányt eregettünk. Akkor olyan szerencsém volt az idővel, hogy azt azóta se merem megkockáztatni.
A gyerekek boldogok, az kétségtelen (Fotó: Pixabay.com)
És milyen igazam lett, tényleg nem olyan volt.
A gyerekeket két órára hívtuk. Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy messze nemcsak mi ünneplünk ott születésnapot, hanem hat másik gyerek is. Ráadásul egy játszóházban nem kizárólag azok játszanak, akik éppen zsúrra hivatalosak, hanem több tucat másik gyerek is, és akkor valamiért még ők is nagyon sokan voltak. Annyian, hogy a csúszdáért sorba kellett állni, a trambulinon meg, ahol legfeljebb ketten ugrálhattak volna, mindig legalább tíz gyerek pattogott fel és alá. A mászóvárban szó szerint tömeg volt, és minden gyerek azt tette, ami ilyenkor a dolga: torkaszakadtából ordított.
Próbáltam negyedóránként megnézni, hogy mi van a gyerekeinkkel, de egészen egyszerűen fel se ismertem őket a sikító tömegben. Pár próbálkozás után feladtam, és abban bíztam, hogy ha valami kell nekik, ők úgy is tudják, hogy találnak meg minket. Tudták is, ha megszomjaztak.
Egy recsegő hang a hangszóróból tízpercenként felolvasott egy monológot arról, hogyan kell viselkedni a játszóházban. A gyerekek nyilván meg se hallották, de mi, szülők egy életre megtanultuk, hogy nem mászunk mezítláb a csúszdán menetiránnyal szemben, illetve hogy figyelünk a társaink testi épségére.
Közben meg még mindig szóltak a Halász Judit-számok.
Igaz, nem túlzok, olyan nagy volt a zaj, hogy még szegény énekesnőt se hallottuk igazán, és egymással is csak szájról olvasással kommunikáltunk. Amikor viszont a személyzet rájött, hogy nem halljuk a Sehallselát Dömötört, akkor lemezt cserélt, és extrán felhangosította a Republictól a Repül a bálnát. A gyerekek nem ismerték, a szülők unták, de sikerült mindent túlharsognia a zenének.
Próbáltam jó házigazda lenni, és beszélgetést kezdeményezni, de mindenki csak értetlenül mosolygott rám, amikor feltettem a kérdést, hogy kérnek-e valamit. Olyan volt, mint egy koncerten. A gyerekek boldogok voltak, néha megjelent valamelyikük az asztalunknál, és kért valamit, például egy palacsintát. Csakhogy a hely nem volt ennyi gyerekre felkészülve, és az egy darab kakaós palacsintára másfél órát kellett várni úgy, hogy közben háromszor is megreklamáltam.
Nem maradhatunk tovább, így is egy vagyon volt! (Fotó: Pixabay.com)
Szerencsére két óra múlva „elfoglalhattuk” a számunkra kijelölt különtermet (egy pici szobát), ahol végre hallottuk egymás szavát is. Felszolgálták a tortát, megtörtént az ajándékozás, a gyerekek rohantak tovább, de minket, szülőket a jól megérdemelt csendből már senki ki nem küldhetett. Tíz percig egymáshoz se szóltunk, csak élveztük a halk morajlást az ajtó túloldaláról.
Összesen négy óra járt nekünk, és azt hiszem, minden szülő nagyon boldog volt, hogy vége lett. A gyerekek kevésbé voltak lelkesek, még egy kis sírás volt egy újabb félóra megváltásáért, de a sarkunkra álltunk, és befejeztük a partit – bár én még persze kifizettem a számlát, ami az előleggel együtt nyolcvanezer forintba került. Este zúgott a fejem, alig hallottam valamit a filmből, amit néztem. Másnapra viszont visszatért a hallásom, így megtudtam a lányomtól, hogy nagyon jó volt a buli, de legközelebb legyek szíves arcfestőt is hívni.
Jövőre ugyanakkor mégis inkább kirándulni megyünk. Legfeljebb ha esik az eső, akkor elázunk, és elfolyik az arcfestésünk.
