Így öltöztesd az óvodásodat!

A tinik mellett az óvodás gyerekeket a legnehezebb jól felöltöztetni. Az előbbibe most nem mennék bele, a lényeg röviden csak annyi, hogy a ruhák száma mindig elégtelen, a minőségük pedig kizárólag silány lehet (nyilván nem a szülők szerint). Az ovisoknál egészen más a probléma.

Nézzünk egy átlagos novemberi hétfő reggelt. Az óvoda tíz perc sétára van a lakástól, ami egy négyévessel pont a duplája, mert ha ragaszkodunk a gyors sétához, a gyerek végigsírja az utat.

Fotó: Pixabay.com

Bárcsak mindig húsz fok lenne, és napsütés!

Ha nem rohantam volna óvoda után rögtön dolgozni, akkor ráértem volna pocsolyákban ugrálni, faleveleket gyűjteni, kukásautót bámulni, de a legtöbbször sietnem kellett. Kelthettem volna tíz perccel hamarabb is a gyereket, és akkor mindenre jutott volna idő, de nem volt szívem sötétben felébreszteni, úgyse volt biztos a találkozás a kukásautóval, simán elmehetett, mire odaértünk.

Így néz ki az ország legmenőbb óvodája

Ha mégis beértünk volna tíz perc alatt, reggel nem kellett volna harisnyanadrágot adnom rá a farmer alá, nem kellett volna rétegesen öltöztetni, de mivel csak húsz perc alatt sikerült, nem kockáztathattam meg a megfázást, mert így is minden hónapban otthon voltam vele egy hetet táppénzen. Inkább kellett az a harisnya. A cérnaharisnya pedig egy olyan ruhadarab, amit a gyerekek egészen addig nem tudnak jól és gyorsan önállóan felvenni, amíg hajlandóak magukon elviselni. Mire olyan ügyesek lesznek az öltözésben, hogy ez egyedül is megy nekik, addigra leáldozik a harisnyás időszaknak.

Aki pedig próbált már nagykabátban harisnyanadrágot feladni a gyerekére akkor, amikor másik húsz ember próbálja ugyanezt tenni egy apró öltözőben, ahol negyven fok van, a gyerekek pedig bugyiban próbálnak menekülni, az tudja, hogy a pelenkázás és a rugdalózóba öltöztetés csak bemelegítés volt a jövőre.

Apropó, harisnyanadrág!

Tíz darabból nyolc nem emberre, hanem próbababára készül. Ami jó derékban és a lábfejen, az legalább húsz centivel hosszabb a lábszáron. Ez a többlet hurkákban áll a gyerek lábán, jól elosztani képtelenség. Mire beértünk az oviba, lecsúszott az egész, és a harisnyanadrág fele a gyerek cipőjében nyomta a lábát. Még szerencse, hogy ott mindent le kellett vennem róla, amit húsz perccel korábban nagy nehezen rászenvedtem, és át kellett öltöztetnem olyan ruhába, ami az óvónőnek kényelmes. Nem leszek igazságtalan, létezik másik fajta harisnyanadrág is, ez olyan, hogy amikor felveszi a gyerek, még tökéletes: se nem hosszú, se nem rövid, se szűk, se bő, mintha ráöntötték volna. Még el is gondolkodtam rajta, hogy hol vettem, mert gyorsan be kéne tárazni belőle párat, hogy legyen elég következő tavaszig.

Csakhogy este beraktam a mosógépbe – éppen csak negyven fokra, ezerkettőn centrifugálva, nehogy összemenjen a melegtől, vagy megnyúljon a nagy fordulatszámtól –, és soha többet nem volt jó. Általában összement, de bármi más is történhetett vele. Jó ötletnek tűnhet persze már eleve egy számmal nagyobbat vásárolni, és azt mosni kisebbre, csakhogy ez nem kívánságműsor. Soha nem tudhatjuk előre, hogy mi kerül ki a mosógép dobjából.

Sínadrág és garbó?

Előrelátó voltam, megrendeltem télire a sínadrágot is, az jó lesz az udvarra, könnyű belebújni egyedül is, hétvégére meg majd mindig hazahozzuk, abban aztán mindent lehet csinálni, még sárban csúszkálni is. Csakhogy a sínadrág egy hét után eltűnt az oviból. Mivel abban biztos voltam, hogy senki nem lopta el, kiírtam a faliújságra, hogy rózsaszín 128-as sínadrágot keresek, valaki talán véletlenül hazavitte. Nem jelentkezett senki, viszont egy fekete sínadrág hetek óta ott árválkodott a talált tárgyak dobozában, és amikor megnéztem, mi van még a dobozban, döbbentem olvastam a címkéjén a monogramot: HZ. Ez pedig az én lányom neve. Kiderült, hogy nem rózsaszín volt a sínadrágunk, hanem fekete, csak nekem valahogy még az előző évi rémlett.

Tavaly imádta a lányom a magas nyakú pulóvereit, idén is vettem hát neki hármat (kettőt fizet, hármat kap akcióban), de kiderült, hogy most már nem tudja elviselni, ha valami állandóan hozzáér a nyakához. Azt hittem, majd megszokja, és csak egy szokásos hisztivel állunk szemben az új ruhadarabok kapcsán, de tévedtem. Tényleg zavarja, állandóan piszkálja. Milyen boldog lesz a szomszéd kislány anyukája, amikor becsengetek a pulcsikkal.

Fotó: Pixabay.com

A hátizsákban túlélő-felszerelés

A gyereken harisnya, rajta farmer, fölül egy rövid ujjú póló, mert megőrül a hosszú ujjútól, rajta egy cipzáras kapucnis felső, azt ugyanis imádom, sokkal könnyebb le és felvenni, amikor copfban van a lányok haja, mint egy pulóvert, amibe minden csat, minden lófarok beleakad. Mennyivel könnyebb dolga van a tüsire nyírt hajú kisfiúk anyukáinak.

Legfelül egy vékony kiskabát, olyan, ami átengedi a levegőt, de nem véd meg az esőtől. Az udvaron rohangálnak, megizzadnak, nem jó ötlet a vízálló kabát ebben az időben. Viszek egy hátizsákot is, mert délutánra esőt mondanak, viszont mi nem egyenesen haza megyünk, muszáj bevásárolnunk vacsorára. A hátizsákban gumicsizma és esőkabát van arra az esetre, ha igazat mondott a meteorológus.

Ha nem néznének csúnyán rám az óvónők, akkor pont ötre, zárásra érkeznék, és előtte pár perc alatt lerendezném egyedül a bevásárlást, nekem is jobb lenne, a gyereknek is – de nekik nem az. Már többször késtem öt percet, a gyerek felöltözve ült az ideges óvónővel az öltözőben, és nem szóltak egymáshoz. Megértem, hogy lejár a munkaidő ötkor, nem akarok vele külön kitolni, inkább ovi utánra halasztom a bevásárlást.

Persze ilyenkor mindig szakad, úgyhogy leveszem a gyerekről a harisnyát, amit a dadus rángatott rá, amikor eső előtt kint voltak az udvaron, majd rajtuk is hagyta, mert úgyis mindjárt mennek haza. Visszaadom a farmert, jöhet a gumicsizma, a kabát és az esőkabát. A felesleges ruhák mennek vissza a hátizsákba, amit én cipelek hazáig a kezemben, mert közben a lányom hátára feltétlenül fel kellett aggatnom a tündérszárnyakat, amiket pont most tudott visszahozni a kis barátnő. Az ovis hátizsák pántja pont akkora, hogy az én vállamra nem megy fel, így tényleg kézben hozom a ridikülöm, a bevásárlótáska mellett, a másik kezemben egy esernyőt tartva.

Fotó: Pixabay.com

Tündérszárnyban mindenhova!

A boltban mozdulni se lehet, mindenki ideges, főleg a gyerekek, akik esőkabátban próbálnak túlélni a harminc fokban. Nem érdekel, hogy feltartom a sort a zöldségek mellett, leszedem a kabátot a lányomról akkor is, ha elszakad a tündérszárny!

Fizetés után vissza az esőkabát, rá a kissé megtépázott tündérszárny, majd rövid vita a kapucniról, és irány haza. Otthon egy pillanatnyi öröm jut nekem is, amikor konstatálom, hogy mekkora zseni vagyok, hogy levettem a harisnyanadrágot még az oviban, így most elég kibújni a csizmából és a kabátból, és már főzhetem is a vacsorát. És akkor megszólal a tündérkém: „Anya, egyébként a cipő nagyon nyomja lábamat, és a Kati néni üzeni, hogy vegyél nekem másikat, de benti cipőt is, mert azt is kinőttem!”

Megnézem a lábát, valóban kinőtte, még a körmét is megnyomta a cipő. Márpedig cipőt venni novemberben és decemberben, az valóban a poklok pokla – szerintem ilyenkor az is bemegy a cipőboltokba egy-egy próbára, aki csak kenyeret akart venni a hipermarketben. Ami tetszik a gyereknek, azt én tartom kizártnak, és fordítva. Ami konszenzusos, abból nincs méret, vagy ha mégis akadna, akkor az utolsó dobozból hiányzik a pár egyik fele, és soha nem kerül elő többet. Márpedig cipő kell, úgyhogy vacsora helyett irány a pláza. Mindenki fáradt, nyűgös és éhes, de így legalább gyorsétteremben ehetünk, ami a gyerekeknél felér egy lottóötössel. Utána a cipővel kapcsolatban is elnézőbbek.