Suzanne Hayes lánya 15 éves, és az anya bármennyire is szerette, amíg pici volt, ha lehet, kamaszként még jobban imádja a gyerekét. Elmagyarázta, mi olyan jó a kamaszkorban.
„Elismerem, hogy könnyek szöknek a szemembe, ha visszagondolok, milyen volt a lányom tíz évvel ezelőtt, amikor bemászott mellém az ágyba éjjel, mert nem tudott nélkülem aludni. Ha elutazhatnék a múltba, sokkal többet gyönyörködnék benne. De hiába voltak tényleg csodálatos évek, a kamaszkort még jobban szeretem.
Akkor döbbentem erre rá, amikor a lányom a közös edzésünk alatt közölte velem, hogy mennyire tisztel. Hirtelen majdnem elsírtam magam örömömben. Egyrészt örültem annak, hogy már olyan nagy, hogy együtt járhatunk edzésre, másrészt pedig, hogy ilyen gondolatok felmerülnek benne.
Képünk illusztráció (Forrás: iStock)
Senki sem készít fel arra, hogy milyen váratlanul válnak bölcs emberré a gyerekeink, és hogy mennyire szívmelengető látni, hogy már képesek bepakolni a mosogatógépet. Vagy hogy olyan üzenetekkel tudnak bombázni, amitől harsányan kell nevetned. Ezek a kamaszévek nemcsak a sok szemtelenségről, nemtörődömségről, lustaságról szólnak, amivel ijesztget minket a környezetünk, hanem arról a nyiladozó értelemről is, ami a félig felnőtt gyerekek különlegessége.
A kamaszkor igazából csodálatos, csak szülőként alkalmazkodnunk kell ahhoz, hogy a gyerekünk már nem pici baba, és tisztelni kell benne a kis felnőttet, aki képes önálló döntéseket hozni, remek humora van, és elképesztő mély gondolatokat is meg tud fogalmazni.
Mindennap tanulok valami újat a lányomról, hogy ki ő valójában, milyen szeretne lenni, és mivé válik közben. Imádom az egészet, eddig a kamaszkor a kedvencem. A kislány nővé válik a szemem előtt, fiúja lesz, szakít, és életre szóló barátságokat köt.
A lányomnak, aki egykor mindenben tőlem függött, már nincs szüksége rám. Legalábbis olyan nagyon nincs. Persze azért még fizethetem a ruháit, és szeret is. Cserébe viszont lehet vele beszélgetni politikáról, szerelemről, spiritualitásról – olyan széles a repertoár, hogy csak kapkodom a fejemet. Tudom, hogy már másképp néz rám, mint kiskorában. Látja a hibáimat, látja, hogy ember vagyok, és nem egy képregényből szalajtott hősnő. De ezzel együtt szeret, és értékeli mindazt, amit érte teszek. És néha mindezt egy mondatban el is mondja edzés közben.”
