Nem mostohaszülő, hanem mozaikcsalád! – Így lesz mindenki boldog

Nincs jogom az élete része lenni, pedig az vagyok

Gabriella nem szereti a ’mostoha’ szót, de egyelőre magát sem tudja máshogy nevezni. Nincs rá megfelelő kifejezés, hogy ki ő, sőt, sokszor azt sem tudja, párja kislányára mit mondjon, ha mesél róla valakinek. Nevelt kislánya, pótgyermeke, mostohalánya…? Szerelmével közel két éve vannak együtt, a kislányt négyéves kora óta ismeri. Párja válása nem volt zökkenőmentes, de végül mostanra úgy egyeztek meg, hogy az édesanya munkája miatt egy héten több napot is náluk tölt a kicsi, így egy idő után igazán jó kapcsolatuk lett. Sári (nevezzük így) azonban idén elkezdte az iskolát, a gondok pedig, amik már korábban is sejthetők voltak, ekkor kiteljesedtek.

„Mivel a férjem nincs fent a Viber nevű felületen, és nem is mindig tudja követni az iskolai külön feladatokat, elvárásokat, eseményeket, így én kértem a felvételemet Sári iskolai online csoportjába. Fel is vettek, de pár hét után azt tapasztaltam, hogy már nem látom a csoport levelezését. Azt hittem, valami technikai probléma, és újra bejelentkeztem. Ekkor mondta el kedvesen a tanítónő, hogy Sári édesanyjának nem tetszik, hogy én is a csoport tagja legyek, mert szerinte semmi jogom látni az ő kislánya iskolai „dolgait”. A tanár ugyan kifejezte sajnálatát, de azt mondta, jobb a békesség, lépjen be inkább az apa a csoportba, ne én. Addig is éreztem, hogy lesznek nehézségek – és nem velem vagy a kislánnyal –, de ez volt az első nyílt támadás ellenem. Azóta nagyon nehéz túllépnem azon az érzésen, hogy én mindig a megtűrt harmadik leszek, és elbizonytalanodtam, vajon való-e ez a szerep nekem, bírom-e majd…”

A 2017-ben történt válások mintegy 15,5 ezer közös kiskorú gyermek további sorsára gyakoroltak hatást, míg tíz évvel korábban mintegy 24,5 ezer gyermekére. 1999 és 2017 között jelentősen, 33 százalékról 24 százalékra csökkent a 0–6 évesek aránya, ezzel párhuzamosan 67-ről 76 százalékra nőtt a 7–17 éves gyermekek hányada az összes közös kiskorú gyermekek körében. (Forrás: KSH)

Pót? Harmadik? Mostoha? Nevelő?

Hajdu Judit családterapeuta, gyermekpszichológus és elvált szülő. Nagyon reméli, hogy már nem sokan hívják mostohának a különböző okok miatt a gyerek életébe lépő, gondoskodó új személyt, hiszen szerinte is egyértelműen a mesék kegyetlen és féltékeny banyájának személye társul hozzá gondolatban, akitől semmi jó nem várható. Hogy is tudna kötődni így egy gyerek? Pláne akkor, amikor épp hatalmas bizalmi és kötődési válságot él át a veszteségek miatt. Véleménye szerint a nevelőszülő sem sokkal jobb elnevezés: egyrészt azt egy meghatározott jogi helyzethez találták ki, másrészt a ’nevelés’ szó sem hangzik olyan jól.

„Ki kellene találni egy jó elnevezést – mondja. – A gond csak az, hogy ahány helyzet, annyiféle szó passzolna rá. Egyszer egy kisfiú az »új« barátnő elé állt, és azt kérdezte: „szóval te leszel a pluszanyukám?” Ebben az elnevezésben egyrészt az a nagyszerű, hogy ő találta ki, másrészt, hogy nem kell leváltani benne a régit. Nincs „új” anya, ami azt jelentené, hogy van egy régi, akit jobb hátrahagyni. A kötődés és a gyermeki lojalitás ugyanis még a legártóbb szülőt sem tudja, akarja lecserélni, és ez az egyik legnehezebb érzés ebben a helyzetben: nem elég, hogy felborul az életem, de – gyakran – a felnőttek érzelmi viharai között kell a kormányoznom és egymásnak ellentmondó érzelmi kapcsolatok közt boldogulnom. A pluszanyuka ráadásul valami olyat jelöl, ami ebben a nehéz helyzetnek a jó része lehet. Egy olyan kapcsolatot kaphat, ami nem valami másnak a helyére áll, hanem valamit, ami új, amivel több lehetek, ami lehet izgalmas is. Ha nem elvárás, hogy lecserélje a „régit”, akkor akár ki is alakíthat egy új és nagyszerű kapcsolatot azzal az emberrel, akivel – a felnőttek döntése okán! – akár a fél életét is együtt fogja tölteni. Ha ehhez időt kap a gyerek – és persze a felnőtt is – akkor van esély rá, hogy együtt kitalálják a viszonyuk formáját, jellegét és akár az elnevezését is.”

Fontos arra is gondolni, hogy ez nem csak az új, régi, plusz-, bónusz-anyákra, hanem az apákra is vonatkozik, akik szintén fontos szerepet játszanak, számukra is nagyon megterhelő lehet az új helyzet.

Az elmúlt tíz évben csökkenés vette kezdetét, amelynek eredményeként 2014-ben, ötven év után először ismét 20 ezer alá esett a felbontott házasságok száma, és 2015 kivételével azóta minden évben e szint alatt maradt. (Forrás: KSH)

Ki a bíró és ki a nyertes a szülők versenyében?

Gabi őszintén megfogalmazza aggodalmát: úgy érzi, állandóan vizslató szemek követik, mit hogyan tesz, nem engedheti meg magának, hogy hibázzon, de nem is lehet soha jó az, amit tesz. Ez kihat az önbizalmára, és arra is, hogy mennyire tud természetesen viselkedni párja kislányával. Pedig fontos lenne, hogy megfelelően lássa el a „harmadik szülő” szerepét, hiszen sok időt töltenek együtt. A családterapeuta szerint nagyon nehéz kérdés, hogy ki hogyan tölti be az élet és a többiek által ráosztott szerepet, és mennyire tudják megállni a felek, hogy ne szóljanak bele egymás életébe, hiszen mindig van egy közös pontjuk: a gyerek.

Képünk illusztráció – Jelenet A másik nő című filmből

„A két család, ahol a gyermek a fele-fele idejét tölti, praktikusan fele-fele arányban gondoskodik, és nem szerencsés, ha az egyik helyről beleszólnak a másik működésébe a gyermeken keresztül. Nagyon fontos mind a két család felnőtt tagjainak végiggondolni azt, hogy mik azok a nevelési elemek, amiket érdemes szóvá tenni. A »kell papucs, nem kell papucs« biztosan nem ilyen, de ennél sokkal rugalmasabbak is lehetünk. Nem biztos, hogy azért, mert a másik helyen nem csomagolnak tízórait, messzemenő következtetéseket kell levonnunk a másik szülő érzelmeiről és kötődéséről.

Elhanyagoló helyzetben, amikor az egyik szülő nem érdeklődik, nem jön a megbeszélt időben, elfeledkezik az ünnepekről és bizonytalanságban tartja a gyereket – és a felnőtteket is – nagyon nagy támaszra van szüksége a gyereknek, hiszen ilyenkor őt hagyják el, az ő szerethetősége válik kérdésessé. Minden ilyen esetben az segít, ha támogatjuk, ha kérdez a másik szülőről, akkor a legjobb tudásunk szerint válaszolunk, lehetőleg ne keverjük bele az indulatunkat, ha ilyesmi munkál bennünk vagy tegyük világossá a gyermeknek, hogy nehéz a saját érzéseinket félretenni, de az övéké egy külön kapcsolat.

Ha kimondatlanul vagy nem a gyereknek kell eldöntenie, hogy ki a jobb szülő, az hatalmas és szükségtelen teher. Ha olyan helyzetet teremtünk, amiben mindenki egy kicsit mást ad, ha rendben van, hogy anya/apa mindig odaégeti a palacsintát, viszont csuda viccesen olvassa az esti mesét, Gabival – mert akár a nevén is szólíthatjuk – meg tök jókat lehet ügyeskedni együtt, bár elég uncsi, ha kirándulni megyünk, akkor a gyerek azt tanulhatja meg, hogy ezerféle dologban lehetünk jók, de mindegyikben jó eséllyel nem tudunk azok lenni és ez így van rendjén. A Szülők Nagy Versenyét pedig töröljük!”

A feleségek több mint kétszer akkora arányban szeretnék felbontani házasságukat és kezdeményezik az eljárást a bíróságoknál, mint a férjek. A rendszerváltáskor kialakult 70–30 százalék körüli arány 2017-re csak kis mértékben változott. (Forrás: KSH)

A jog csak a hivatalos játékszabályokat képes meghatározni

Ahogy az elnevezések – mostoha, nevelő, harmadik szülő – körül is káosz van, ugyanúgy a hozzájuk társuló jogi kategóriák sem feketék vagy fehérek. Dr. Nagy Judit Csilla ügyvéd szerint a jogszabályok a mostohaszülő kérdéskörét nem fedik le, ugyanis azok mindössze a külön élő szülő és a gyermek kapcsolattartását valamint a külön élő szülő által fizetendő gyermektartásdíj kérdését rendezik. Ahogy fogalmaz: amennyiben a szülők közösen gyakorolják a szülői felügyeleti jogot, akkor nincs szükség a kapcsolattartás szabályozására, mivel ebben az esetben a külön élő szülő bármikor tarthatja a gyermekekkel a kapcsolatot. Ez a fajta felügyeleti jog abban az esetben tud működni az elvált szülők között, ha megfelelő mértékű és szintű a bizalom és a kommunikáció. Ezt a jogszabályok sem rendezni, sem pótolni nem tudják.

„A fenti esetpéldában a kommunikációt tudta volna megkönnyíteni, hogy az édesapa új élettársa csatlakozott a gyermek iskolai csoportjához. Ez pedig főként a gyermek szempontjából fontos. Ő akkor tud egészséges felnőtté válni, ha nem lesz érzelmi csata eszköze.”

Az ügyvédnő szerint a fenti esetnél az édesanya életét is megkönnyíthette volna, ha saját érzelmi sérüléseit, sértettségét háttérbe szorítva (vagy inkább megoldva) szeretetalapú megközelítéssel engedi, hogy az édesapa élettársa a család részévé váljon.

„Gyakran találkozom olyan esetekkel, amikor a szülő meg sem próbál túllépni a sérelmeken, észre sem véve azt, hogy ezzel esetleg a gyermekének okoz további sérüléseket. Mindent igyekszik megtenni a külön élő szülő és a gyermek közti kapcsolattartás megnehezítéséért, meg sem engedve, hogy ebbe a körbe az ő új élettársán kívül más személy beléphessen. Ez azonban inkább a pszichológia területe.”

Képünk illusztráció – Jelenet A másik nő című filmből

Akkor sem jár elsőbbség, ha a mostoha édesebb?

Az új pár – hiába érkezett később a család és a gyermek életébe, még betölthet nagyon fontos szerepet az új felállásban. Olyan is előfordul, hogy egy elhanyagoló szülő mellett többet tesz, mint a vér szerinti szülő, valahogy a „helye” mégis mindig hátrébb lesz egy kicsit. A családterapeuta azonban rávilágít: ha a versengést képes elkerülni, egy pótszülő is lehet nagyon fontos ember a gyermekünk életében.

„Nehéz eldönteni, hogy mit jelent, és főleg, hogy ki mondja ki, hogy egy szülő nem tölti be jól a szerepét. Azonban a hiányba, ahol a gyermek hiányt érez, oda – óvatosan és a gyerekre figyelve – be tud lépni egy harmadik ember, és akkor mindenki nyer. Ha az eredeti szülő nem figyel, nem jön, nem érdeklődik, akkor a gyermek szívesen fogja venni, hogy mástól megkapja mindezt. Feltéve, hogy nincs ez se az ő, se az eredeti szülő orra alá dörgölve.

Itt, ahogy már korábban is, a versengést érdemes elkerülni. Ha például egy óvodai/iskolai ünnepségre hivatalosak a szülők, akkor nagyon jóban kell ahhoz lenniük a származási és a szerzett szülőknek ahhoz, hogy ez mindenkinek viszonylag kényelmes helyzet legyen.

A pedagógusnak pedig nem szerepe és nem is lehet elvárni, hogy ilyen helyzetekben rendet tegyen. A mindennapi életet érintő információt – holnap két váltás ruha kell, csütörtökön hamarabb kerülnek a gyerekek a közös csoportba… – mindenki jó, ha tudja; az már más kérdés, hogy elvárható-e az óvónőktől, hogy külön írjanak mondjuk az egyik felnőttnek, mert az nem kapja meg az infót a másiktól.”

Ahhoz, hogy az új szereplő meg tudja találni magában az érzelmi egyensúlyt, és ne érezze állandóan megtűrt személynek magát, pont azokat a narratívákat kell megpróbálni átírni, hogy „harmadik vagyok”, „lavíroznom kell”. Minél bonyolultabb a helyzet, annál inkább érdemes külső embert megkeresni, például egy családterapeutát. De a legfontosabb talán az, hogy megértsük: ebben a helyzetben mindenkinek dolga van – saját magával és a helyzettel egyaránt – de legkevésbé a gyereknek.