Kriszta kisfia ötéves, középsős. Izgága és érdeklődő kisfiú, akiről az óvónők többször mondták már az anyukájának, hogy nem könnyű vele. Ezt nyilván ő is jól tudja, ezért gondolta, hogy él a lehetőséggel, és hogy a kisfia levezethesse a túltengő energiáját, beíratja ovis focira és néptáncra. Az első alkalom után azonban félrehívták az anyukát, és minden finomkodás nélkül megkérték, hogy ne hozza többé Ádámot a foglalkozásokra. Kriszta – teljesen érthetően – úgy érezte, kirántották a talajt a lába alól, ezért néhány jó szóra vágyva megosztotta a történteket abban a Facebook-csoportban, ahonnan „ismerjük egymást”. Az, ami ezután következett, még engem, csendes szemlélődőt is szíven ütött, nemhogy a szegény, vigasztalásra vágyó anyukát… Olyanok válaszoltak neki, akiknek az övével egyidős a gyerekük, és korábban többször is hangoztatták, hogy a család legkisebbjéből kivételes felnőttet szeretnének nevelni.
Egyszerűbb kitúrni, mint elfogadni
„Abszolút nem akarlak megbántani, de! – kezdte az első véleménynyilvánító, majd bővebben is kifejtette, amit gondol. – A mi ovinkban is van egy kisfiú, aki iszonyat hiperaktív, ezért neki sem engedik, hogy különórákra járjon, annyira zavarja a többieket. Semmit sem tudtak tőle csinálni, nem egyszer láttam én is, hogy viselkedik, jól fel is ment bennem a pumpa! Az órát leállították, mert ezt a kisfiút kellett csitítgatni. Nagyon sajnállak benneteket, de ha belegondolsz, hogy a többi gyerekre hogy hat ez a viselkedés, akkor szerintem érthető, hogy elküldtek titeket. Tényleg remélem, hogy nem bántottalak meg!”
Az ezt követő hozzászólás sem kímélte az elkeseredett anyukát: „Egyetértek az előttem szólóval, bocs. Nálunk a gyerekek táncóráján szeptember óta már a második szülőt kérték meg, hogy ne hozza többet a gyerekét, mert képtelenség tőle órát tartani. Őszintén szólva én már korábban megtettem volna. Engem mint szülőt bosszant, hogy elviszem különórára a gyerekemet, aztán az idő fele mások fegyelmezésével megy el, miközben 20 gyerek áll, és vár. Én örülök, hogy a csoport végre eljutott arra a szintre, hogy lehet órát tartani!”
A fentiekhez hasonló megnyilvánulások után érkezett végre egy olyan anyuka, aki átérezte, mi játszódhat le a kiközösített kisfiú anyukájának a lelkében, és ennek megfelelően reagált. Hozzá kell tenni, hogy gyerekek edzőjeként dolgozik, így a munkája során viszonylag gyakran találkozik olyan „zűrös gyerekekkel”, akiket a legtöbb helyről inkább kitessékelnek ahelyett, hogy segítenék a beilleszkedésüket: „Ne haragudjatok, de én nem értek egyet! Hozzám is járnak ADHD-s gyerkőcök. Nehéz velük? IGEN! Megoldhatatlan a probléma? NEM! Több meló van velük? IGEN! De higgyétek el, megéri! Ha megtalálod a kulcsot hozzájuk, teljesen jól integrálhatók! Ők nem azért »rosszak«, hogy másokat bosszantsanak. Ti is arra akarjátok tanítani a gyerekeiteket, hogy legyenek elfogadók, aztán simán kirekesztitek azt, aki kicsit más, mint a többi. Nem is tudjátok, milyen hálásak ezek a gyerekek, amiért mi nem mondjuk azt nekik – mint ahogy sok helyen teszik –, hogy nem jöhetnek többet.”
Neked hogy esne?
dr. Árvainé Koczok Márta
Azt, hogy a szülőktől, a pedagógusoktól vagy a különórák vezetőitől látott rossz példa ragadós, dr. Árvainé Koczok Márta tanácsadó szakpszichológus, relaxációs terapeuta is megerősítette. Úgy véli, hogy nem feltétlenül életkorfüggő, mikor „szoknak rá” a gyerekek arra, hogy a társaikat ilyen-olyan okok miatt kiközösítsék: „Általánosságban azért elmondható, hogy hat-nyolc éves kortól kezdve könnyebben kirekeszthetnek másokat, de azoknál a gyermekeknél, akinek a szülei nem elfogadók, hamarabb, akár már óvodáskorban megjelenhet a kiközösítés. Például a körjátéknál nem fogja meg az adott gyermek kezét, nem ül mellé, vagy nem lesz a párja. Ez a feszültség és elutasítás az óvodában megfelelő pedagógiai érzékkel jól oldható és kezelhető.”
Amikor aztán a gyerekek iskolába kerülnek, szinte azonnal szembesülnek azzal, hogyan értékelik őket. Nemcsak azt, hogy hogyan tanulnak, hanem azt is, hogy hogyan viselkednek. „A magatartásról alsó tagozatban napi szinten visszajelez a legtöbb pedagógus, amiből a tanulók jól látják, ki milyen gyerek. Itt is nagyon sok múlik a pedagógiai értékelésen, de emellett nagyon erős a szülői vélemény is.
Azt gondolom, nagyon sok múlik rajtunk, felnőtteken, hiszen az elsődleges mintát mi szolgáltatjuk a gyerekeknek, és ha már óvodáskorban azt hallják és látják, hogy ez vagy az a gyerek »idegesítő«, »neveletlen«, »beteg« stb., akkor ők is úgy fognak hozzáállni, bár még egyáltalán nem értik, miről is van szó. Őket ez alapból nem zavarja annyira, tapasztalataim szerint a gyerekek akár kiskamasz korig úgy fogadják el egymást, ahogy vannak, ez a természetes számukra. Sokfélék vagyunk, egyikünk csendesebb, másikunk aktívabb, és ez így van jól. Nagyon sok múlik tehát a szülők és a pedagógusok hozzáállásán” – hangsúlyozza a szakértő, akihez sokszor érkezik mély lelki sebekkel olyan kisgyerek, akit valamilyen közösségből kirekesztettek.
A kérdésre, hogy tapasztalatai szerint hogy élik meg a gyerekek, ha valahonnan kiutálják őket, egyetlen szóval is sokatmondóan válaszol: „Borzasztóan!” Majd hozzáteszi, hogy sajnos egyre több ilyen esettel találkozik, és ami igazán rémisztő, hogy a gyerekek egyre kegyetlenebbek, könyörtelenebbek egymással. „Az érintett gyermek szenved, eleinte el-elmondja a szülőnek vagy a pedagógusnak, hogy bántják, piszkálják, nem veszik be a játékba, de ha sorozatosan azt tapasztalja, hogy semmi sem változik, sőt egyre rosszabb a helyzet, akkor mérhetetlenül elkeseredik.
A kirekesztett gyerekek többféleképpen reagálnak szorult helyzetükben: van, aki támadóállásba helyezkedik, és ha őt bántják, ő is bánt. Mások befelé fordulnak, szoronganak, betegek lesznek, sokat hiányoznak – így menekülnek ki ezekből a helyzetekből. Összességében elmondható, hogy ezeknek a gyermekeknek az önbizalma, önértékelése jelentősen lecsökken, és ha elhúzódik ez az állapot, komoly szorongásos és depressziós zavarokhoz is vezethet. Tehát azt, amit a gyerekünk megoszt velünk, mindenképpen komolyan kell venni, és ezen a téren a zéró tolerancia elvét kellene képviselnünk.”
Szülőként is szörnyű
Az, hogy mások kirekesztenek, netán bántalmaznak egy gyereket, a szüleiket is mélyen érinti. Dr. Árvainé Koczok Márta elmondása szerint ők is nagyon szenvednek egy ilyen helyzetben, leginkább azért, mert nem tudnak igazán segíteni a gyermeküknek: ha bemennek „intézkedni”, az sokszor csak olaj a tűzre, és a gyerekek még jobban cukkolják az áldozatukat. Közben keresik az okokat, és kétségbeesésükben megeshet, hogy néha ők is szapulják a gyermeküket, miért olyan nyámnyila, miért nem védi meg magát. „Ezzel pedig elindul egy olyan folyamat, amiben a gyermek kezdi azt érezni, hogy egyedül maradt, és senki nem segít neki. Épp ezért mindig azt erősítem a szülőkben, hogy nem szabad hagynunk, hogy a gyermekeink folyamatos kiközösítésnek vagy bántásnak legyenek kitéve, ám nem az a megoldás, hogy bemegyünk és megpróbáljuk helyre tenni a zaklatókat. Nagyon fontos, hogy a gyermek támogatásban, segítségben részesüljön, ugyanakkor lényeges a másik oldal, azaz a zaklatók vizsgálata, megsegítése is. Erre a legjobb, ha a szakember a helyszínen van, az intézményi pszichológus azonnal segíthet.”
Nem szabad hagynunk, hogy a gyermekeink folyamatos kiközösítésnek vagy bántásnak legyenek kitéve (Képünk illusztráció – fotó: getty images)
A siralmasnak tűnő helyzet ellenére a tanácsadó szakpszichológus összességében bizakodó, úgy gondolja, hogy az empátia nem veszett ki az emberekből, sokkal inkább az egyre erősödő feszültség állhat a tolerancia hiányának hátterében: „Nincs időnk arra, hogy egy kicsit lassítsunk és elgondolkodjunk, helyette mindig csinálunk valamit, rohanásban vagyunk. Közben a médiából is ömlik ránk a sok helytelen információ, mit és hogyan kellene tenni, hogyan lehetnénk boldogok. Ám ha gond van, és kapcsolatba kerülünk egy objektív, empatikus szakemberrel, azonnal felszínre törnek a melegebb érzelmek. Én azt látom, hogy nagyon én-központú lett a világ, mindenki a szűk családra koncentrál, és háttérbe szorultak a közösségi értékek.”
A szakértő kitért arra is, hogy a tabletekkel és mobiltelefonokkal felnövő gyermekek szociális készségei nem úgy fejlődnek, ahogy az egy közösségben elvárható lenne. A mozgásigény levezetése is abszolút háttérbe szorul manapság, és sajnos még mindig nem értik sokan, hogy nem különórákra és edzésekre van szüksége a legtöbb óvodásnak, hanem kötetlen, önfeledt játékra, szabad levegőre, szabad mozgásra. „A probléma igen összetett, de ha nem változtatunk, tényleg egyre személytelenebb lehet a világ, és abban bántani is sokkal könnyebb! Azt gondolom, hogy nekünk, felnőtteknek kellene legelőször tükörbe néznünk, és ráeszmélnünk saját nehézségeinkre. Amíg mi nem tanuljuk meg kezelni szorongásainkat, nem tudjuk legyőzni az előítéleteinket és nem megfelelő módon vezetjük le a feszültséget, addig a gyermekünk sem tanulja meg a hatékonyabb, és a valódi boldogsághoz szükséges készségeket.”
Októberben beharangozták a bukást
Már kicsinek is igen mozgékony volt a most 13 éves Nikolasz, akinek az anyukája mesélt kendőzetlenül arról, milyen megpróbáltatásokon mentek át a többi szülőnek és a pedagógusoknak köszönhetően. „Már akkor láttuk rajta, hogy más mint a testvérei, a mi kis fura csodánknak hívtuk. Persze az óvodában is látszott, hogy nem olyan, mint a többiek, de akkor még mindenki azt mondta, hogy majd beéri a társait. A komolyabb problémák az iskola első évében kezdődött, amikor még nem volt diagnózisunk arról, hogy ADHD-s, így kezdetét vette a mélyrepülésünk” – idézi fel Edina.
Az iskola szeptemberben kezdődött, a szülőknek pedig már októberben az arcába vágták, hogy Nikolaszt meg fogják buktatni, és sorra érkeztek a beírások. „Nikolasznak még olvasókönyvet sem adtak, azt mondták neki, hogy úgysem tanulna meg olvasni… Szinte mindennap jelenésem volt az iskolában, rövid idő alatt betelt az üzenőfüzet a beírásokkal. Aztán az egyik anyuka megjegyezte, hogy az én fiam rontja az osztályátlagot” – folytatja az anyuka, akinek nagy fájdalmat okoztak azzal is, hogy kerek-perec kimondták, Nikolasz nem tarthat az osztállyal az év végi kirándulásra.
Hogy a kisfiúnak ne kelljen otthon ülnie, míg a többiek kirándulnak, Edina jobb híján elvitte Nikolaszt az apukája munkahelyére: „Szegénynek ennyi volt az év végi kiruccanás” – mondja fájó szívvel az anyuka, aki ezen a napon döntött úgy, hogy másik iskolába viszi a gyerekét. Szerencsére egy nagyon jó iskolába kerültek, Nikolasz pedig egy igazán kedves és kitartó tanítónő védőszárnyai alá. „Ő is látta, hogy nem egyszerű a fiammal, de végig kitartott mellette, és sok mindenben segített neki. Nikolasz szépen haladt az osztállyal és most sincs okunk panaszra. Most ötödikes, nem kitűnő, de szépen teljesít. Az alsós tanító nénije, Ágnes néni a mai napig figyelemmel kíséri Nikolasz útját, amiért nagyon hálásak vagyunk neki.”
A tanítók „jóslata” az első iskolában – némi rásegítéssel – valóra vált, Nikolasz tényleg nem tanult meg írni és olvasni, és mindig rossz teljesítményt nyújtott. „Nem tudom, hogy mennyit értett akkor belőle, de amikor a mostani iskolájába került, első nap az utolsó padba ült, és amikor Ágnes néni megkérdezte, hogy miért ezt a helyet választotta, azt felelte, azért, mert a régi suliban mindig hátra ültették. Nem volt könnyű elhitetni vele, hogy nem csak az utolsó padban ülhet, de türelemmel és odafigyeléssel sikerült, szép lassan megnyílt” – mondja biztatásul Edina azoknak, akikkel egy cipőben járnak.