„Itt végre megtudtuk, hogy nem azért ilyen, mert elszúrtuk a nevelését” – nincs több pénz, bezár az ADHD napközi

Szeptemberben indult, és a jövő héten be is zár az ADHD Alapítvány napközije – élt négy hónapot. Nem mintha nem lenne rá igény – nagyon is van –, csak a pénz hiányzik a működtetéséhez. Pedig a kisiskolásokkal foglalkozó napközi nemcsak hiánypótló, hanem helyben gyakorlatilag az egyetlen létező megoldás volt egy ma már társadalmi méretű problémára. „Bármelyik iskolában jártunk, azt tapasztaltuk, hogy minden osztályba legalább két, de inkább három nehezen kezelhető vagy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral élő gyerek jár. Ezek a gyerekek ép intellektusúak, csak annyi látszik rajtuk, hogy „rosszak”. Széttrollkodják az órát, nem tudnak nyugodtan ülni a fenekükön, a figyelmük elkalandozik, vagy folyton velük kell foglalkozni, bekiabálnak, nem tartják be a szabályokat, gyakran konfliktusba kerülnek a többiekkel” – magyarázza Cseriné Demeter Bernadett, a Pálföldi Fejlesztőközpont – ADHD Magyarország Alapítvány vezetője.

Egy-két ilyen gyerek az osztályban hatalmas kihívás elé állítja a pedagógusokat, akiket erre a speciális feladatra egyáltalán nem készítettek fel. Próbára teszi ez a többi gyerek türelmét is, főleg azokét, akik tanulni, figyelni szeretnének, de szenved a hiperaktív gyerek is, aki hamar megnyeri az osztály általános bűnbakjának a szerepét, és persze a szülők is, akik állandóan csak azt látják, hogy már megint baj van a gyerekükkel. Az ADHD így tehát nem csak azt a néhány gyereket érinti, akik valóban ezzel élnek, hanem mindenkit, aki körülöttük van.

Nem lehet tanulócsoport? Legyen napközi!

Cseriné Demeter Bernadett

Az eredeti terv az volt, hogy egy tanulócsoportot indít el az alapítvány szeptemberben, a székhelyén, Cegléden. Ebben az iskolában a közösségbe nehezen beilleszthető, problémás – nemcsak ADHD-s gyerekek – külön tanulhatnának, kis létszámú csoportban, ahol így a szükségleteiknek megfelelő foglalkozásban részesülnének. Ez jó megoldás lett volna, fellélegezhetett volna minden érintett: az eddigi pedagógusok, az osztálytársak, a szülők és maguk a gyerekek is.

Időközben azonban módosították a közoktatási törvényt, ami így ki is zárta a tanulócsoport létrehozását. Úgyhogy, az előállt helyzethez alkalmazkodva, azt találta ki Betti, az alapítvány vezetője, hogy semmi baj, induljon egy napközi, maximum tíz gyerekkel, ahol ugyanúgy személyre szabottan kaphatnak különböző fejlesztéseket úgy, hogy közben a házi feladat is mindig elkészül. Fél nap is több a semminél.

A napközi végül hat gyerekkel indult el. „Én akkor éreztem először, hogy végre jó helyen járunk, amikor az egyik este, elalvás előtt azt mondta a fiam, hogy alig várja már, hogy holnap is mehessen a napközibe. Ilyet az iskoláról sosem mondott” – mondta az egyik anyuka. „Bettiék eleinte mindennap küldtek fotókat, és láttam, hogy a gyerek hol a szék alatt épített bunkerben, hol labdán ülve készíti a házi feladatát. Senki sem ragaszkodott hozzá, hogy síri csendben ülje végig a tanulás másfél óráját. Észrevették például, hogy mindig matat valamivel, ami segít neki koncentrálni, akkortól mindig adtak neki valamit, amit fogdoshatott tanulás közben. Az ilyen egyéni megoldásokra az iskolában, 30 másik gyerek mellett egyszerűen nincs kapacitás, bármilyen jóindulatú is a pedagógus” – tette hozzá Helga.

Valódi segítség a szülőknek

Sajátos nevelési igényű gyerekek – „Azt mondták: vagy kivesszük, vagy reggeltől délutánig büntetésben ül majd”

„Amióta iskolás a fiam, folyton küzdünk, bár már csecsemőkorában is láttuk, hogy ő nagyon nem olyan, mint a másik gyerekünk. Vele tényleg mindig, minden megtörténik, amivel csak borzolni lehet az idegeinket, de ezt általában betudtuk annak, hogy a férjemmel mi is szeretünk kísérletezni, a saját utunkon járni, mitől lenne más a gyerekünk? Második osztály vége felé vettem észre, hogy valami nagy baj van az írásával, erre már egyáltalán nem lehetett ráfogni, hogy azért, mert unja a feladatot. Nagyjából fél év múlva kaptunk időpontot a pedagógiai szakszolgálattól, ahol megállapították, hogy az intelligenciája jóval az átlag fölött van, a figyelme azonban rettenetesen gyenge. Közölték azt is, hogy valószínűleg diszgráfiás (vagyis az írása akadályoztatott), de ezt még nem mondhatják ki egyértelműen, majd csak egy év múlva, ha az iskolai fejlesztés hatására sem javul a helyzet.

Hát nem javult, a gyerek ugyanolyan hibásan és olvashatatlanul írt még egy év múlva is, habár heti három alkalommal járt különböző fejlesztésekre. Ráadásul az iskolában mindig csak a baj volt vele, a magatartása és a szorgalma mindig változó volt, röhögtünk is rajta magunkban, hogy olyan ez a gyerek, mint Pom-Pom: hol ilyen, hol olyan. Ekkor hallottam, hogy szeptemberben elindul ez a napközi, ahol komplex fejlesztést kapnak a – nem csak ADHD-s – gyerekek, úgyhogy rögtön be is neveztünk.

Közben, szeptemberben időszerűvé vált a fiam felülvizsgálata, hogy végre hivatalosan is kimondják, diszgráfiás-e vagy sem, hogy tudják végre a tanítói, hogyan kell vele bánni. A behívót még mindig várjuk – most január van –, de megnyugtattak, hogy várhatom is, a pedagógiai szakszolgálatnál ugyanis éppen a jövőre iskolába kényszerített ovisok vizsgálata zajlik nagy tömegben, nem érnek rá ilyen részképesség-zavaros (vagy nem) iskolásokkal foglalkozni.

A napköziben azonban végre elkezdett valóban fejlődni a fiam. Foglalkoztak vele fejlesztőpedagógusok, akik – nem egy, hanem sok óra alatt – megállapították, hogy minden bizonnyal nincs szó diszgráfiáról, csak olyan gyorsan kellett megtanulni az iskolában írni, amit a gyerek egyszerűen nem tudott lekövetni. Foglalkozott vele pszichológus, aki végre választ adott a nagy kérdésünkre: mi csesztük-e el, azért ilyen a gyerek, mert nem fogjuk elég szigorúan, vagy valami baja van, és pont jó, hogy szabadabb, megértőbb szellemben kezeljük? Mert ebben eddig senkitől sem kaptunk segítséget, kevés kivétellel csak a kritikák jöttek, hogy miért nem neveljük már meg végre a fiunkat. Erre most vége, bezár az egyetlen hely, ahol valóban segíteni tudtak” – teszi hozzá letörten Helga.

Itt senki sem lepődött meg, hogy egy ADHD-s úgy viselkedik, mint egy ADHD-s

Mivel az alapítványnál értelemszerűen mindenki tisztában van vele, hogy milyen egy figyelemzavaros hiperaktív gyerek, senki sem döbbent meg semmin, profin kezelték a konfliktusokat is. „Ezek a gyerekek rendkívül intenzíven élik meg az érzelmeiket, sokuknál hiányzik az impulzuskontroll, vagyis nem tudnak uralkodni magukon, ha valamilyen sérelem éri őket. A tanító az iskolában azt látja, hogy vörös fejjel verekednek, erre általában bevágnak az ellenőrzőbe egy megrovást, ami semmire sem megoldás. Megfigyeltük, hogy ilyenkor rend szerint húsz percig dúlnak-fúlnak a fiúk, órát lehetne igazítani hozzájuk, utána megnyugszanak, és csak akkor lehet velük beszélgetni a dologról. Mi nem büntetjük meg őket ilyenkor, hanem simogatjuk a hátukat, és próbáljuk megérteni és velük is megértetni, hogy mi dúlta fel őket ennyire, és ezt hogyan lehetne okosan kezelni” – mondta el a napközi vezetője.

Képünk illusztráció (Fotó: Matthew Staver / The Washington Post via Getty Images)

Az ADHD nem elég szexi a támogatáshoz

A napközi lényege éppen az volt, hogy minden gyerek egyéni, személyre szabott fejlesztést kapott, persze úgy, hogy közben közösségként működtek együtt. Mindenkivel külön-külön tanultak, elkészítették a házi feladatot, ami nem ment, elmagyarázták, ha kellett, százszor és százféle módszerrel, megtanították őket tanulni. Szükség szerint foglalkozott velük gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus, pszichológus, volt mozgásterápia, drámapedagógia, viselkedésterápia, sőt családterápia is, ha éppen arra volt szükség.

Mindezt a szülők fizették, támogatást sem az önkormányzattól, sem a tankerülettől, sem pedig a vállalkozásoktól nem sikerült elnyerni. Természetesen készült üzleti terv az indulás előtt, amit tíz gyerekre készítettek, és minden rendben is lett volna, ha menet közben nem derült volna ki, hogy hat hiperaktív gyereknél többre egyszerűen nincs kapacitás, bővítésre viszont nincs pénz. Persze, meg lehetett volna csinálni, hogy felduzzasztják a létszámot, csak hát az úgy már távol állt volna az igazi, lelkiismeretes, szakmai munkától.

„Egy ideig bíztunk benne, hogy kapunk támogatást. Az önkormányzattól azt a választ kaptuk, hogy az iskolás gyerekek már nem hozzájuk tartoznak, az iskolafenntartó tankerületnél pedig nem is értették, hogy mit akarok, amikor pénzt kértem” – mesélte az alapítvány vezetője.

„Sajnos az ADHD-nak elég rossz a PR-ja. Míg a látható fogyatékossággal élő gyerekek sokak szívét megindítják, a hiperaktívokat letudják azzal, hogy rosszak, neveletlenek, a szülők meg inkompetensek. Még mindig nincs benne a fejekben, hogy az ADHD-s gyerek nem azért beszél csúnyán, mert neveletlen, vagy otthon is ezt hallja, és nem azért verekszik, mert még nem verték meg elégszer. Ez alapvetően nem nevelési hiba – igaz, a nevelés nagyon sokat tud segíteni és rontani is a helyzeten, de ez egy rendellenesség, ami viszont az információhiány miatt csak ellenérzéseket szül a társadalomban” – tette hozzá Cseriné Demeter Bernadett.

Társadalmi méretű probléma

Pedig szinte mindenki érintett. Ha nem úgy, hogy ő vagy családtagja ADHD-s, akkor társadalmi szinten ér el hozzá így vagy úgy a probléma. Statisztikák szerint 2011-ben mintegy 70 ezer gyerek élt ADHD-val Magyarországon, de ennél is sokkal döbbenetesebb, ami ebből következik: a kezeletlenül maradt figyelemzavaros hiperaktívak követik el a bűncselekmények 60 százalékát. Sokkal gyakrabban alakulnak ki náluk szenvedélybetegségek, szorulnak perifériára, sokszor az aluliskolázottság, alulfoglalkoztatottság miatt is, az életüket a meg nem értettség érzésével élik le, ha nem kapnak megfelelő kezelést. Mindez pedig évente 33 milliárd forintjába kerül a társadalomnak.

Képünk illusztráció (Fotó: Lexi Browning / The Washington Post via Getty Images)

Márpedig a legtöbb ADHD-s kezeletlen marad, sőt a folyamat már rögtön a diagnózis felállításánál elakad. A Bethesda kórházban például három évet kell várni az időpontra, és sokszor sírva telefonálnak szülők az alapítványhoz, hogy segítsen szakemberrel, információval, akármivel, mert gyakorlatilag tarthatatlanná vált a helyzet az iskolában – magyarázta Bernadett.

Mindezt persze a szülők költségén, holott az oktatás állami feladat, aminek ezekben az esetekben az állam nem tesz eleget. Vagyis igen, integráció címén ráteszi a feladatot a normál iskolákra, anélkül, hogy bármilyen segítséget adna hozzá a pedagógusoknak, a szülőknek, vagy megfelelő számú szakembert foglalkoztatna, hogy kis létszámú osztályok is működhessenek.

A napközinek pontosan az lett volna a lényege, hogy az iskolával, a tanítókkal, a szülőkkel együttműködve megkönnyítsék az érintettek dolgát, és amennyire lehet, tehermentesítsék az intézményrendszert – ez egyetlen városban, négy hónapon keresztül sikerült is. Eddig tartottak a lehetőségek. Hogy utána mi lesz a gyerekekkel, azt még senki sem tudja, de minden bizonnyal ezentúl ismét egyedül küzdenek majd az szülők egy társadalmi méretű problémával.