Niki és János tíz éve, a kislányuk születésekor elhatározták, hogy kivándorolnak. Egy olyan országban akarták a gyerekeiket felnevelni, ami hosszú ideje a szerencsésebbek közé tartozik. Niki középiskolai történelemtanár, a férje angoltanár volt itthon. „Két országot néztünk ki magunknak, az egyik az USA, a másik Nagy-Britannia. Amerikába azóta is vízum-lottózunk, tavaly pedig brit állampolgárok lettünk. Az álmunk végül is teljesült, akár haza is mehetnénk, a gyerekünk már sínen van, de mi soha többet nem fogunk visszaköltözni. Pont mostanra jöttünk egyenesbe.” Amikor kiköltöztek, úgy számoltak, hogy öt év alatt meglesz az állampolgárság is, és körülbelül ennyi időbe telik majd gyökeret ereszteniük. Ettől nagyobbat nem is tévedhettek volna.
Diplomás villanyszerelő
Mindketten jól beszéltek angolul, de egyiküknek sem volt olyan végzettsége, amivel kint is állásra tudtak volna pályázni, márpedig erre szükségük volt a munkavállaláshoz. Ezért János még itthon elvégzett egy villanyszerelő tanfolyamot, és úgy tervezték, hogy majd Niki is megtanul valamit a szülés után, amivel a szolgáltatóiparban el tud helyezkedni. Először Londonba mentek, a férjnek ott volt állásajánlata, de ahhoz, hogy munkába állhasson, előbb ott is le kellett vizsgáznia villanyszerelésből. A spórolt pénzükből, baráti segítséggel sikerült hamar albérletet szerezniük. Ekkor érte őket az első meglepetés: hat havi kauciót kellett kifizetniük. „Nem volt más választásunk. Nikinek már nagy volt a pocakja, nekem pedig munkába kellett állnom, így kifizettük a pénzt. Életem első munkahelye volt villanyszerelőként. Gyakorlatom összesen egy hónap volt, amit még otthon szereztem egy építkezésen, ahol ingyen dolgoztam, hogy beírhassam ezt a keveset legalább az önéletrajzomba. Már otthon is lengyelek között dolgoztam, és itt se volt ez másképp. Viszont kiderült, hogy imádom a villanyszerelést!” János nagyon szerencsésnek mondhatja magát, mert a három hónapos szerződését meghosszabbították még hat hónappal, és közben fizetésemelést is kapott. Pont a második szerződésének az aláírásakor született meg a kislánya.
Előzetesen abban maradtak Nikivel, hogy valószínű nem lesz ott a szülésnél, mert nem mert szabadnapot kérni. De amikor a kollégái meghallották, hogy a felesége a szülőszobában vajúdik, azonnal szóltak a főnökének, aki hazaküldte Jánost, a felesége mellé. „Másnap mindenki engem ünnepelt, nagyon meg voltam hatódva ettől a kedvességtől!”
Képünk illusztráció – Fotó: Oli Scarff/Getty Images
Niki Skype-on tartott érettségi felkészítő órákat, amivel ha nem is sokat, de valamennyit azért keresett. Közben befizetett egy magyarországi fodrászképzésre. „Hat hónap volt az iskola, és utána hat hónapig dolgoztam minimálbérért napi tíz órát egy szalonban a gyakorlat miatt, miközben anyukám vigyázott a másfél éves kislányomra, a férjem pedig Londonban dolgozott. Ez volt az első igazi próbatételünk, de mindig az lebegett a szemem előtt, hogy a gyereknek majd jobb lesz.” Nikit közben az ismerősei kibeszélték a háta mögött, amiért diplomásként elhagyta a hazáját, utána pedig egy olcsó fodrászatnál vállalta a beeső vendégeket. Sokan tudni vélték, hogy a házassága tönkrement, a férje pedig már egy másik nővel él együtt. Volt, aki képes volt csak azért elmenni hozzá egy szárításra, hogy részelteket tudjon meg a szaftos pletykából.
Akkor lett végleges az elhatározásom: én ide soha többet nem költözöm vissza!
Aztán amikor a friss fodrászvégzettséggel visszautazott a férjéhez Angliába, pont egy olyan időszak következett, amikor János alig talált munkát. Valahogy rosszul jöttek az ajánlatok, az ügynök is csodálkozott, de nem tudott mit tenni. Egy-két hetes megbízások voltak, sőt, néha akadt olyan is, ahova csak hat órára kellett kimenni. Négy óra volt az út oda-vissza, és hat a munka. De muszáj volt dolgozni, és nem lehetett válogatni. Nikinek bejött a számítása, az online tanítás mellett főleg magyar nők haját csinálta. Eleinte úgy gondolta, hogy majd a saját lakásán dolgozik, de végül félt a főbérlőtől, így inkább ő járt házhoz, ha három vendéget is meg tudott csinálni egyszerre. Közben próbált hivatalosan is fodrászként elhelyezkedni, de nem nagyon kapkodtak érte. „Muszáj volt valami hivatalos munkát is találnom, így lettem először gyerekgondozó a lányom óvodájában napi négy órában. Imádtam végre »igazából« is dolgozni, és valódi fizetést kapni. Közben persze fodrászkodtam, és tanítottam is.”
János végül kapott egy jól fizető munkát vidéken. Volt hozzá munkásszállás, de hamar rájöttek, hogy megérné feladni a londoni albérletet, és odaköltözni az egész családnak. Már Niki is tapasztalt munkaerőnek számított, így belevágtak.
Jól jött a pedagógus diploma is
Hamar lett mindkettőjüknek munkája vidéken, Niki fogyatékkal élőkkel kezdett foglalkozni. Ide fontos volt a pedagógus végzettsége, és a legnagyobb meglepetésére a fodrász szakmája is nagyon jól jött. „A gondozottjaim mind rendelkeznek jövedelemmel, és a nők például imádnak költeni a szépségükre, de amikor megtudták, hogy én fodrász is vagyok, akkor csak velem csináltatták a hajukat. Természetesen ingyen, mert munkaidőben csináltam, de így kétnaponta friss frizurát kaptak.” Bár már mindketten jól kerestek, nem volt könnyű távol a családtól mindent megoldani. Niki sokat éjszakázott, és János se ért haza mindig vacsorára. Szerencsére találtak barátokat a környéken, akikkel kölcsönösen segítették egymást, de még így voltak izgalmas alkalmak, amikor nem tudták elképzelni, hogy hogyan fog a gyerek haza vagy az iskolába érni időre.
Nem tudtam ott lenni anyám halálos ágyánál
A legnagyobb nehézség mégis az volt, amikor János édesanyja rákos lett. „Pánikrohamaim lettek, nem tudtam éjjel aludni – meséli János. – Megőrültem, hogy nem lehetek ott anyám mellett. Sajnos hamar kiderült, hogy nincs remény, és hiába a kemoterápiás kezelés, maximum fél évet ígértek az orvosok. Péntekenként hazautaztam, vasárnap vissza. Közben anyámból szállt el az élet, és mindig azért könyörgött, hogy ne jöjjek haza a következő héten, mert rá költöm az összes pénzem. De én nem rá, hanem magamra költöttem. Vele akartam lenni, amennyit csak tudok. Nem is emlékszem utólag, hogy egyáltalán mit csináltam a munkahelyemen, a háztartásban. Megbeszéltem a munkahelyemen, hogy ha szükséges, hazautazom két hétre. Nagyon rendesek voltak, megengedték. Mégsem tudtam ott lenni, anyu végül három hónappal a diagnózis után meghalt. Borzasztó volt, azt hiszem ezek a pillanatok a legnehezebbek a kivándorlásba. Viszont innentől kezdve semmi nem kötött már minket Magyarországhoz.”
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Niki és János egészen eddig a pontig nyitottnak érezte a lehetőséget arra, hogy valaha majd visszaköltözzenek. Elkezdték ugyan az állampolgársági folyamatot, de nem gondolkodtak még saját ingatlanban, pedig épp egy olyan albérletben laktak, ahol patkányok éltek a lépcsőházban. „Egyik reggel, amikor mentem haza a munkából, és átszaladt a lábam előtt egy méretes patkány, eszembe jutott, hogy nekünk már nem kellene itt laknunk – mondja Niki. – Mindketten jól keresünk, biztos, állandó munkahelyünk van. A bankban van félretett pénzünk, Magyarországon pedig egy negyven milliót érő lakásunk. Miért nem adjuk el, ahelyett, hogy az albérlőkkel kínlódunk a távolból? El kell vágni az utolsó köteléket is ahhoz, hogy igazán britté válhassunk. Akkor végre vehetnénk egy angliai lakást, egy attól mindenképpen jobbat, mint amiben éltünk. Meg is tettük. Az állampolgári eskünk előtt három hónappal vettük át a kulcsait az első saját angliai lakásunknak. Talán nem nagy dolog 70 négyzetméteren lakni egy vidéki kisvárosban negyvenévesen, hitellel, de mi még soha ilyen boldogok nem voltunk a férjemmel. Már biztos vagyok benne, hogy teljesül az álmunk: a lányom brit állampolgárként egy angol egyetemen végez majd, a Brexit sem számít. Neki nem kell majd ennyit küzdenie, és nekem már csak ezért is megérte.”
