2020. Április 09.

Végre „jól” unatkozik a gyerekem

A gyerekek végre elkezdtek unatkozni, és ez nagyon jó. Hagyjuk őket nyugodtan akár órákig fejjel lefelé lógni a kanapéról, vagy háborúst játszani a műanyag katonákkal. A lényeg, hogy ki ne zökkentsük őket ebből az elképesztően hasznos állapotból!

Bodrogi Eszter

Az első hét a legtöbb családban még az újdonság izgalmával telt, egyáltalán nem volt se unalmas, se egyhangú. Itthonról tanulni, megszervezni a napot, új szokásokat kialakítani. A második héten aztán már egyáltalán nem volt annyira jópofa egész nap együtt lenni a barátok, osztálytársak nélkül, és a legtöbb gyerek (és szülő is) ekkor kezdte csak igazán megérteni, hogy ez a helyzet egyáltalán nem csak ideiglenes, és több hónapig is el fog tartani. Erre mindenki a saját vérmérsékletének megfelelően reagált, volt, aki hisztivel, és akadt, aki szomorúsággal, gyásszal.
A harmadik hét végén viszont kezdünk egy kicsit belerázódni a dologba.

Az unalom kreatívvá tesz (Fotó: Getty images)

A szülők kezdik belátni, hogy nem tudják a gyereket napi 16 órában foglalkoztatni.

De miért is lenne erre szükség? Egy hónapja hétköznap délutánonként maximum 4-5 órát volt együtt a család lefekvésig, előtte pedig mindenki a feladatát végezte. A szülők a munkahelyen, a gyerekek az oktatási intézményekben. Otthon aztán a szokás rutin következett, ami valóban egy daráló volt, de megszoktuk, így tudtunk egyensúlyt teremteni a hétköznapok, az ünnepek és a vakáció között. Amikor ráértünk, igyekeztünk mindent pótolni, ami a hétköznapokon kimaradt. Kirándulás a családdal, állatkert, társasjáték otthon.

Sokan most úgy érzik, ugyanezt kell folytatni, és a közösségi média is elég nagy nyomást helyez a szülőkre, amikor napi több száz, kreativitásra ösztönző posztot tol a szemünk elé. Lassan már úgy érezhetjük, hogy nem is vagyunk elég jó szülők akkor, ha esténként nem festünk közösen akvarellt a gyerekkel, reggel pedig nem veszünk részt egy online zongoraórán, majd tízóraira nem a saját kezünkkel fonott kalácsot szolgáljuk fel a gyerekeknek. Pedig ez egyáltalán nincs így, és a gyerekek állandó szórakoztatásával pont az ellenkezőjét érjük el annak amit szeretnénk: megöljük a kreativitást és elfojtjuk a fantáziát.

„Gyerekkoromban minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem, mert anyámék dolgoztak – meséli Áron. – A nagyanyám viszont nem engedett ki a ház udvaráról soha, így hetekig feküdtem az orgonabokor alatt és onnan figyeltem a bogarakat, illetve olyan könyveket is elolvastam, amit máskor a kezembe se vettem volna. Azóta is arra vágyom, hogy legalább egyszer legyen egy fél napom, amikor annyira unatkozhatok, mint akkor.”

Most viszont a szülők arról számolnak be egymásnak, hogy a gyerekeinken azt a fajta unatkozást kezdik felfedezni, amit ők harminc évvel ezelőtt olyan nagyon szerettek.

„Pár napja azt vettem észre, hogy gyanús a csend a gyerekszobában – meséli egyik apuka. – A tabletek nálam voltak, és ilyenkor a csend soha nem jelent jót. Most viszont, amikor benyitottam a szobába azt láttam, hogy az egyik gyerekem valamit fest, a másik pedig egy fakockával „filmezi” ahogy egy kisautó elgurul előtte az íróasztalon. Egy óra múlva, amikor vacsorázni hívtam őket, még mindig pont ugyanott tartottak.”

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi is a dolgunk szülőként. Nekünk kell-e szórakoztatnunk őt egész nap, vagy abban kell segítenünk, hogy később képesek legyenek együttműködni más emberekkel, köztük olyanokkal, akiket nem kedvelnek, akik unalmasak, esetleg idegesítők. Felnőttként tisztában vagyunk vele, hogy az életünk messze nem folyamatos szórakozás, hanem sokszor monoton, unalmas események sorozata, amin egyszerűen túl kell lennünk, úgy sem tehetünk ellene semmit. Ha viszont már gyerekkorunkban megtanultunk elmélyedni a saját gondolatainkban, képesnek lenni kizárni a külvilágot, vagy épp ellenkezőleg, bent tartani egy ideig az egónkat a fejünkben, akkor sokkal nagyobb előnnyel indulunk, mint azok, akiknek a szüleik egyfolytában arra törekedtek, hogy megtöltsék szabadidejük minden egyes percét programokkal.

Eszter is észrevette, mennyire másképp viselkedik a lánya, mióta órákat képes egyedül tölteni a szobájában. „Sokat használtam régebben is a <<találd fel magad>> kifejezést, de a gyerekem nem igazán tudta mi az, én pedig hamarabb feladtam, minthogy végre magától rájöhessen. Az az igazság, hogy a karantén előtt, ha pár órát nyafogott, esetleg látványosan szenvedett, akkor segítettem neki elfoglaltságot találni. Ezzel azt sikerült elérnem, hogy most a karantén első hetében konkrétan a véremet szívta egész nap. Nem tudtam tőle se dolgozni, se főzni, se pihenni, semmit. Csak a nyafogását hallgattam egész nap, ezért úgy döntöttem, hogy ebből elég volt. Elég volt pár nap és azt látom, hogy a gyerek már alig várja, hogy vége legyen az online óráinak, és végre a saját fantáziavilágába lehessen. Ha lejön velünk kutyát sétáltatni, akkor is öt lépéssel mögöttünk jön, és közben a saját világában harcol, beszélget, álmodozik. Napi másfél óra ilyen „unatkozás” annyira kikapcsolja, hogy utána olyan, mintha kicserélték volna.”

Fontos, hogy tudatosan hagyjuk most a gyerekeinket unatkozni, ne szervezzük meg az napjaik minden egyes pillanatát. Ez remek módja annak, hogy a gyerek megtanulja, hogyan szórakoztassa saját magát. Ilyenkor születnek a legjobb gondolatok, a legkreatívabb mesék, a legszebb festmények, a legjobb játékok. Minden nap legyen legalább két órája, amikor nincs semmi programja, egyszerűen csak úgy van a világban. Azt fontos tudatosítani benne, hogy ilyenkor tilos a szülőket szekálni. Lehet aludni, olvasni, rajzolgatni, vagy bármi olyan dolgot csinálni, ami nem ön és balesetveszélyes, illetve különben sem tilos. Természetesen ez a két óra nem a számítógépes játékok ideje, sőt ilyen esetben inkább legyen teljes online böjt, beleértve a televíziót is.
Csak az első hét nehéz!