Amikor kicsik a gyerekek, az idő átalakul. Mindig Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak könyve jut erről eszembe – lehet, hogy csak azért, mert ezerszer olvastam -, amiben azt írja: „Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen az.” Csak az ebédidőt lecseréljük a gyerekkorra.
Mintha egyszerre telne borzalmasan lassan az idő és közben pörögne, mint egy megbolondult villanyóra, hogy két pislogás múlva azon vesszük észre magunkat, hogy már iskolába megy a gyerek.
Bezzeg amikor a földhöz veri magát a bevásárlóközpont közepén, mert nem kapta meg azt a csokit, ami nélkül élni nem lehet, na, akkor ólomlábakon vánszorog az idő, és úgy érezzük, sose lesz vége, és menten elsüllyedünk a sok ítélkező pillantás kereszttüzében. Vagy amikor huszadjára kell felkelni a babához éjszaka, és úgy tűnik, mintha ez egy végtelen éjjel lenne, sose jön el a reggel. Bezzeg amikor szabadságon vagyunk, móka, kacagás és vízben bolondozás van napirenden a gyerekeinkkel, akkor két hét alig egy percnek tűnik csupán. Tizenév után visszatekintve az idő egy szempillantás alatt eltelt, és már azon kell gondolkodnom, hogyan áll majd meg a saját lábán a gyerekem, pedig épp csak most született.
A gyerekkor eltűnik, milyen anya leszel utána? (Kép: Unsplash)
Közhelynek hangzik, amikor a szomszédnéni rácsodálkozik, hogy mekkora már ez a gyerek, mert a gyerekek ilyenek, nőnek, mint a bolondgomba, de az idő tényleg így telik, hirtelen repül el tíz év úgy, hogy csak kapkodod a fejed és alig tudod követni a gyerek változásait. A legnagyobb falat talán az az egész gyereknevelés dologban, hogy sűrűn kell gyakorolni az elengedést, ami fájdalmas és csöppet sem kellemes része az anyaságnak.
Elengedés akkor, amikor már nincs annyira szüksége ránk és hirtelen önállóan akar járni. Elengedés akkor, amikor oviba, iskolába megy. Elengedés akkor is, amikor tinikorba lép, és már nem akar este jóéjt puszit adni, mert „nem vagyok már kisbaba, anya!”. Elengedés, amikor bulizni kezd és hazajön, hogy szerelmes. Elengedés, amikor a családi program helyett a barátait választja. És a legnagyobb elengedés, amikor elköltözik, és a saját életét kezdi el élni.
Döntenünk kell minden fordulópontnál, hogy milyen anyák akarunk lenni. Olyan, aki csüng a gyerekén és babusgatja majd 30 évesen is, megmossa a haját és levágja a körmét, amikor már bőven felnőtt. Vagy olyan, akihez akkor is szívesen elmenne a gyerek látogatóba, csak úgy együtt lógni, ha nem az anyja lennénk. Személy szerint az utóbbit választanám inkább.
Nem kell a gyerekekkel haverkodni, szó sincs erről, nem a barátai, hanem a szülei vagyunk. De a gyereknevelés tulajdonképpen arról szól, hogy felkészítjük a gyerekeket a felnőttkorukra. Arra, hogy minél önállóbbak és talpraesettebbek legyenek, hogy megtalálják a boldogságukat. Minden támogatást megadunk, segítjük őket, de meg kell találni azt az egyensúlyt, hogy közben hagyjuk a saját döntéseiket meghozni és a saját hibáikat elkövetni. Ehhez kell a sűrű elengedés, és ebből nőhet ki aztán olyan kapcsolat mire felnőnek, ami nem felel meg a szigorú, régi szülőmodellnek, cserébe sokkal szorosabb és barátságosabb kapcsolat lesz belőle. Nem követelni, hogy foglalkozzanak velünk, mégis ott állni mellettük, amikor szükségük van ránk. Ez az anyaság igazán nagy feladata.
