Nagy János, művésznevén „Afronauta” 14 évesen kezdett zenélni, még bent az állami gondozásban, így eddigi életének csaknem felét zenéléssel töltötte. Egy bentlakó társa inspirálására kezdett el dobolni, aki akkoriban nagyon sok metált hallgatott. Jani először egy dobverővel ütött, később kongázni kezdett, és 23 éves korában összezenélt egy handpan prototípusra. Ez a különleges, már-már éteri hangzású ütős hangszer közel 20 éves találmány, egy svájci pár fejlesztette ki: két fémtest van egymásba fordítva és gömb alakúra kovácsolva, a hangszert hőkezeléssel hangolják. Janinak mára a handpan a fő profilja, olyannyira, hogy egy győri cég forgalmazója lett. Előadott már a TedX-en, játékára színházak is felfigyeltek. A Szegedi Nemzeti Színházban a Horgas Ádám rendezte Színházi Bestiák című zenés színjátékban szerepelt. A történet a pokolban játszódik. és meggyötört asszonyokról szól, Jani volt a darabban az egyedüli férfi szereplő. Sorsszerű párhuzam, hogy ez a szerep a valóságban sem ismeretlen a számára, hiszen édesanyja révén nemcsak a bántalmazott nők szenvedését, a családon belüli erőszakot ismeri testközelből, de maga is nagyon korán lett egyedüli „férfi” a családban, és a poklot is számtalanszor megjárta.
„Hogy milyenek voltak a mindennapok otthon? Folyamatos volt az erőszak – kezdi Jani. – Amikor otthon volt faterom, erősen mentek a kutyaviadalok is. Eljött az este a hátsó nagyudvarban, és a jó masszív vérebek harcából akkora pénzeket kaszáltak, hogy házakat lehetett volna venni belőlük. Konkrétan kibelezték egymást a kutyák, halálig ment a dolog, és minden egyes alkalomkor legalább öt állatot szedtek széjjel, aztán fekete zsákba tették őket, és kivitték a dögtelepre. Volt, amikor én is kaptam kutyákat, és ezt érdemnek éreztem. A kölyköket csibészeltettem, és többnek éreztem magam ettől. A rokonaim mondhatni nagyon »szellemesek« voltak, szinte minden este asztaltáncoltattak, kártyákat raktak ki, jósoltattak, szellemekhez szóltak. Gyerekként mindezt nagyon szélsőségesen, nagyon valósan éltem meg.”
Fotó: Juhász János
Jani harmadik gyerek volt a családban. Volt egy negyedik testvére is, de ő meghalt. Megfagyott. „Kiskoromban mindig a hátsó szobába küldtek be minket, amikor faterom hazajött, és megverte anyámat. Mindig részegen jött haza, előhívta anyámat, és elkezdte verni. Ezeket a szavakat használta: »becsaptál te kurva!«. Nem is tudom, hányszor hallottam ezt. Fél szemmel kukucskáltam ki az ajtón, és levegőt sem mertem venni. Homályosan emlékszem, hogy anyám fekszik, védi magát, hang nélkül tűri, hogy ez az ember rugdossa, a fejét verje a földbe. Apámnak nem számított, hogy ez a nő gyereket szült neki. Senki sem szólt, hogy hagyja abba, csak nagynéném egyszer, de őt is egy pillanat alatt lefenyítette. Mindannyian féltünk tőle.”
Jani négyéves volt, amikor az apja agya annyira „elszállt”, hogy megölte édesanyját. A bántalmazás addigra már teljesen természetessé vált a családban, az anyja halála pedig várható, gyakorlatilag kiszámítható esemény.
„Egyszer azt álmodtam, ott vagyok a hátsó szobában, és ott van anyám is. Háttal állt nekem, nem mertem ránézni. Aztán anyám odaadott nekem egy kerámia szívet, amit ő csinált, aminek a közepében volt egy kiszedhető kis kocka, hátán ez a mondat: »sajnálnám, ha nem így történt volna«. Számomra az álom után vált nyilvánvalóvá, hogy anyám tulajdonképpen megvédett a halálával. Emlékszem, beszélni már nem tudott, de az elméje tiszta volt. Szerintem azt kívánhatta, apám csinálja minél gyorsabban. Legalább börtönbe kerül, mi viszont megmenekülünk.
Anyám nagyon erős nő volt, és feláldozta magát értünk. Mert ha én onnan nem szakadok ki, nem leszek az, aki most vagyok.
Isten tudja, hol kell kihúzni a téglát ahhoz, hogy majd valami jó épüljön újra. Az emberek így működnek – csak a nyomorúság idején látjuk meg a fényt. A fényben ugyan mit látunk a fényből? De amikor leoltjuk a villanyt, akkor kinézünk, és ott a fény. Csodálatos.”
Ekkor Jani és testvérei még nem kerültek állami gondozásba, apai nagymamájuk nevelte őket.
„Amikor faterom börtönbe került, az ő anyjához, a »boszorkányhoz« kerültünk. Úgy hívták Pitirka, ami annyit jelent Törpe Asszony. Ez volt a csúfneve. 10 éves koromig „nevelt” minket, ha lehet ilyet mondani. Van róla néhány szép emlékem, például amikor óvodában voltam, és látta, hogy kint vagyunk az udvaron, hozott nekem hamburgert, és a kapun beadta a kis katonákat. De aztán megvert azért, mert retkes vagyok. Sokat vert. Rendesen, fakanállal. Aztán eltörtem a kanalat, kivittem, hozzávágtam, meg azt is, hogy soha többé nem fog megverni. Felvette a ketté tört kanalat, és azt mondta, márpedig de, és a törött kanállal vert tovább. Aztán egyik reggel úgy keltem fel, hogy nagynénémék kiabálják, »anya, kelj már fel«. Felszaladt a víz nagymamám agyába, elkezdett fuldokolni, feldagadt, és beszorult az ágy és a fal közé, beszélni sem bírt, csak az ujját meg a szemét tudta mozgatni. Az első érzés, ami bennem volt, hogy na, végre. Nem örömhöz köthető megkönnyebbülés volt ez, inkább olyan, mint amikor viszel 20 kilót a bevásárlásnál, hazaérsz, leteszed, és bumm, bedőlsz a kanapéra. Felrakták a mentősök az ágyra, mindenkin végignézett, de mikor odaért volna hozzám a tekintete, becsukódott a szeme, és már nem tudott rám nézni. Ez viszont fájt. Amikor mondták, hogy meghalt, akkor sírtam. Nagynéném azzal vigasztalt, hogy legyek erős, mert én vagyok a fiú a családban, most már nekem kell összetartani mindent. Ezt elhittem, ezért nagyon meg kellett erősödnöm.”
Nagymamája halála után a két nővérével és a két nagynénjével lakott együtt, akik közül az egyik ekkor már gyülekezetbe járt. „Egy békéscsabai helyi újságban láttunk egy hirdetést egy Pünkösdi Gyülekezettől, amelyben gyerekprogramokat, játékot, zenét, istentiszteletet ajánlottak. Kikönyörögtük még a mamámtól, hogy odamehessünk nagynénémmel, de akkor még inkább játszottunk, nem tudtuk, hogy istenről van szó. Szóval így laktunk együtt öten, amikor kiderült, hogy állami gondozásba fognak venni. Nagynéném nem tudott lenni a gyámunk, mert azt mondták, hiába nagykorú, együtt nőttünk fel, ezért mi úgysem fogadnánk neki szót. A gyülekezetből egy család is gyámságot akart fogadni felettünk, de a faterom nem írta alá a papírt, ragaszkodott hozzánk foggal-körömmel.
Hiába volt börtönben, a törvény szerint van szava, mert él, még akkor is, ha családon belüli erőszakot követett el, és miatta kerültek intézetbe a gyerekek. Később is öt olyan család akart minket örökbe fogadni, akik jómódúak voltak. Lehettünk volna valakik, de apám senkinek nem engedte a gyámságot.
Ezért a faterom felőli nagymamám testvére lett a gyámunk, a „Bátyja”, más néven a „Kopasz”. Egy nagy kockaházban laktunk összesen nyolcan, és a hátsó udvar részen lakott a Kopasz. Mokány, 150 kilós és ugyanennyi magas ember volt, aki szintén terrorban tartott minket. Mikor végeztem az iskolában, mennem kellett hátra disznókat etetni, fúrni-faragni, összeszedni a két hektáros kertben a köveket, hogy az új fűnyíróját, amit a mi árvaságinkból vett, ne szedje szét a kavics. Ha pedig nem csináltam, megvert. Amikor nővéremnek mondta, hogy puszilja meg, és nővérem nemet mondott, akkor lepofozta. Nagynéném nyakához is kést szegezett, és akkor nagyon megijedtem, mert elhittem, hogy el fogja vágni a torkát. Nem lepődtem volna meg, mert már olyan természetes volt a családban ez a fajta szélsőséges erőszak. Aztán egyik nap nagybátyám elkapta a nővéremet, hozta a légpuskát és utánunk lőtt. Nővéremet kikötözte, elkezdte megverni, mi meg szóltunk a gyámhivatalban, hogy bánt minket. A rendőrség azonnal kijött, elhozta a nővéremet. Pár napig a hivatalban voltunk, és amikor jöttek értünk, bujkáltunk. Én még nem akartam menni. Féltem az újtól. Cigányoknál az intézet tabu, szégyen.”
Végül mégis elvitték Janit az intézetbe, erre így emlékszik:
„Egy Lada Samarával vittek el minket. Nagyon sírtam, mégis nővéremet vigasztaltam, pedig ő nem sírt, de valamiért azt éreztem, neki rosszabb. Míg utaztunk az intézetbe, csak számoltam a fákat. Ezután mindig számoltam mindent. Ha iskolába mentem, a repedéseket számoltam, vagy csak a kockák közötti résre akartam lépni, zebrán csak a fehérekre, visszafelé csak a feketékre. Ez csak egy terelés volt arról, ami igazából bennem volt. Aztán bekerültünk az intézetbe, aminek nagyon örültem, mert volt sok játék, mégis három évig minden este sírtam. A lakásotthonban, ahol 14 éves koromig éltünk, sokat rajzolgattam, és cigánytáncoltam is. A nevelők szerettek, az idősebbek ezért féltékenyek voltak, és titokban mindig megvertek. De nem éreztem, hogy erősebbek lennének, csak visszahúzódó voltam. Olyan, mint egy kis oroszlán, aki ha felnő, már nem a kenguruk fogják rugdosni. Szóval bent vagyok a lakásotthonban, és bántanak a többiek, de van köztük egy cigánygyerek, a Zsolti, aki atletizált. Mondja, be akar mutatni az edzőjének, mert látja, hogy erős vagyok. Elkezdtem én is versenyszerűen futni, ami azt hozta magával, hogy országos második lettem, a megyében pedig a legjobb hosszútávfutó, így volt nevem, és kaptam ilyen-olyan sporttámogatásokat is. De közben ez egyfajta ideglevezetés volt.”
Fotó: Juhász János
Aztán megváltozott minden, Jani egy ponton megfogadta, nem fogják többé lenyomni.
„Volt egy játékuk a nagyoknak. Lefogták a kezemet, lábamat, és elkezdték fával a mellkasomat bökdösni. Ez nagyon irritáló, mert fáj és közben tehetetlen vagy. Megelégeltem, és elmondtam a nevelőnek, amiért szintén kikaptam a többiektől, és a nevelő sem hitt nekem, csak amikor másnap megint bántottak, és megmutattam neki a mellkasomat. Ebben az állapotban mentünk az iskolába gyalog a nővéremékkel, amikor észrevették, hogy sírok. »Na, mi a baj Janika, mit sírsz«, nógattak és röhögtek rajtam,
én meg megkérdeztem tőlük, nem akarnak-e madarak lenni, hogy el tudjanak repülni. »Miért akarsz te madár lenni?«, kérdezték, én pedig azt válaszoltam: »azért, mert akkor haza tudok repülni«.
Aztán kinevettek és elmentek, hogy ne égessem őket. Onnantól egyedül jártam iskolába, ami jó egy órás út volt. Akkor, 13 évesen fogadtam meg, hogy erős leszek és gonosz, többet nem hagyom, hogy bárki bántson. Elkezdtem füvezni, inni, megverni az iskolában az osztálytársaimat, feleselni a tanároknak, igazgatónak, mindenféle rosszat csinálni. Végül annyira nem bírtak velem, hogy 15 évesen beraktak egy speciális otthonba.”
Ekkor már elválasztották Janit a testvéreitől, mindenki máshová került. Bár követi a sorsukat, azóta sem tartja velük a kapcsolatot. Azt mondja, a javítóban sokkal jobb volt, mint a lakásotthonban, mert olyan gyerekek között volt, akik hasonlítottak rá. Mindenki szívott, mindenki balhés volt, mindenkinek volt egy kis sara. Nem lógott ki onnan, a drogozás pedig pont olyan természetes lett, mint kisgyerekkorában a mindennapos erőszak. Azt mondja, a javítóintézetben is simán hozzá lehetett jutni a drogokhoz, kintről küldték be: szétszedték a golyósdezodort, tettek bele egy „alufóliába tekert eufóriát”, összerakták, majd virágnyelven leírták, vagy telefonon közölték, hol lehet megtalálni. Társaival főleg marihuánát szívott, majd miután lebuktak, jött a szintetikus, legális kábítószer, a gyújtótöltő gázpalack. Csakhogy ettől nagyon rossz lesz az ember memóriája, érzékelése, érzelmi világa. Egy hónap alatt elszívtak több hektoliter gázt, ez volt a mániájuk. A rácsok ellenére Jani mégis szabadnak érezte magát a többi „mutáns” között, ahogy ő hívja a bentlakókat. Mégis sokszor érezte azt, hogy igazságtalan, amiért mindezt végig kell szenvednie.
„Én nem öltem embert, mint a faterom, mégis ugyanúgy »börtönben« voltam, bekerültem egy zárt intézetbe, mintha bűnrészes lettem volna. Az állami gondozás börtön, minden hamis ott. Mindenki maszkot hord, amikor bemegy tízórázni. Azt mondják, »én vagyok a szülőd«, eljátsszák a papás-mamást. Te pedig kötődni kezdesz egy-két nevelődhöz, akik tíz óra műszak után haza mennek az igazi gyerekeikhez. Műszak után már nem tudsz odamenni hozzájuk, ha bajod van. Nekik valójában semmi közük hozzád. Amikor azt hallottuk, hogy jön egy olyan nevelő, aki bent lakott egy gyermekotthonban, akkor úgy vártuk őt, mintha a messiás lenne. Akkor nem tudtuk, hogy miért, de most már rájöttem, hogy a hitelessége számított: te is átélted ezt, és tuti nem fogsz azokkal a hülye eszközökkel bánni velem, mint a többi nevelő. Egy pedagógus a valóságban nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, amikor a gyerek azt mondja neki, »kapd be«, és nekimegy. Nem sokszor hívott be a nevelőm megkérdezni, hogy mi újság velem amúgy, miért nem rajzolok, hova tűntem, de amikor előfordult, az annyira jól esett, hogy még most is sírni tudnék rajta. Mert azt éreztem, felelősséggel tartozunk egymásnak, hogy van elszámolhatóság egymás felé, a gyám és a gyerek között. Ez ritka.”
Amikor betöltötte a 18. életévét, megkapta a pénzét, de ezzel együtt a rokonok is megjelentek, Jani pedig lenullázódott anyagilag, mert csupa szeretethiányból odaadta nekik minden vagyonát. „Kint éltem az utcán, de nem kéregettem, próbáltam magam tartani, néhány naponta rendbe raktam magam a haveroknál. Ott zenéltem, ahol épp voltam. Akkoriban nagyon be voltam fordulva, ezért sokat imádkoztam, leginkább anyámhoz. Arra kértem, ha tényleg létezik ez az egész, akkor beszéljen Istennel. Mert olyan nincs, hogy tényleg csak ennyi az élet. Aztán eladtam a kongámat, maradt 5000 forintom, és megfogadtam, hogy elmegyek egy dobos fesztiválra, és ott majd találkozom valakivel, aki lát bennem fantáziát, és segíteni fog. Így is lett.”
Ezután Jani története népmesei fordulatot vett: a dévaványai fesztiválon találkozott egy nővel, aki pár évvel ezelőtt vesztette el a lányát, és azt mondta Janinak, szívesen támogatja, jöjjön fel Pestre, lakjon a nagy házukban. „Azt mondta, van fél évem, és álljak talpra. És így is történt. Elkezdtem utca zenélni Pesten, kiültem egy dzsembe dobbal a Deákra, és gyűjtöttem a pénzt. Aztán egyre többet hívtak el bulikba zenélni, és összegyűjtöttem egy handpenre. Megfogadtam, hogy kiállok vele az utcára, és valaki majd meglát, és felfedez. Egy hét múlva odajött hozzám egy ember, és meghívott az Allianz Közös Jövő programba zenélni. Innentől egyre több melóm lett.”
Janinak most az a vágya, hogy ő maga is hangszerkészítő lehessen. Voltak nagy, „hollywoodi” álmai, de a koronavírus miatt átértékelte a céljait, most inkább élményeket gyűjtene, mint sikereket. Ezért is kezdte el a Sounds of Handpan nevű zenei eseményt a Vérmezőn, ahol minden szerdán együtt játszik zenésztársaival a Vagon Étterem előtt. Amikor azt kérdezem, vajon mi az, ami miatt neki sikerült, míg a legtöbbeknek nem, egyértelműen azt feleli, a zene a hajtóerő.
Fotó: Juhász János
„Mások autót, lakást, diplomát, anyagi támogatást kapnak az anyjuktól, én magát a zenét. Édesanyám halálával új életet kaptam tőle, meghalt, hogy jobb életem lehessen, és megismerhessem a zenét. Nagyon sokszor elképzelem, hogy anyám ott ül a sorok között, és neki kell bizonyítanom. Talán ezért is vagyok nagyon maximalista, mert ha valami hibát hallok, lesül az arcomról a bőr, akkor is, ha mindenki más szerint nagyot zenéltem. De bizonyítok azoknak is, akik mindig kizavartak az osztályteremből, mert doboltam vagy rajzoltam az órán, és azt mondták, nem lesz belőlem senki. Én pedig mindig azt motyogtam az orrom alatt, hogy egyszer híres zenész leszek. Most épp nincs ilyen vágyam, de nagyon élvezem, hogy oda megyek, ahová akarok, és azt játszom, amit tényleg szeretnék. Sikerült madárrá válnom.”
Még több történet az állami gondozottak sorsáról
- Mindenkinek szüksége lenne tanfolyamra, aki ma gyereket vállal Magyarországon
- Állami gondozott vagy? Kapsz 1,6 milliót, sok sikert az önálló élethez
- „Túl sok lett volna a romagyilkosok szemébe nézni” – Bogdán Árpád filmrendezővel beszélgettünk
- „Az élet kárpótol a gyerekkoromért” – Zsiga Melinda világbajnoki bronzérmes kick-boxossal beszélgettünk
