A kamaszkorban nem is az az igazán nehéz egy anya számára, hogy lázadni kezd a gyerek és visszabeszél. Azt is lehet jól kezelni, ha kipróbálja a cigit, vagy kiderül, hogy az asztal alá itta magát 16 évesen a haverokkal egy házibuliban. Ilyenkor anya visszanyúl a saját kamaszkori emlékeihez, és ráébred, hogy csoda, hogy egyáltalán túlélte, és hálát az égnek, hogy az ő gyereke csak ennyi bolondságot művelt, hogy túl sok bort ivott. Az sem igazán nagy probléma, hogy a kamasz mindent jobban tud, mindig neki van igaza, és úgy tud hisztériázni, mint hároméves korában a dackorszak közepén. Épp csak a földre nem veti magát, és toporzékolás helyett inkább az ajtót csapkodja. Mindez kezelhető, sőt, olykor még vicces is anyaként, esetleg kicsit irritáló, de együtt lehet vele élni. Az igazán nagy fájdalom az, hogy 16 éves kora körül úgy tűnik, hogy elveszítjük a gyereket.
Ki ez és mit csinált a gyerekemmel?
Anyaként mindennél erősebben tör ránk az érzés, hogy „De még csak most született, mikor lett ilyen nagy?” – ami közhelynek hangzik, pedig nagyon igaz, hogy tényleg egy szempillantásnak tűnik az a 16 év, ami kifolyt a kezünk közül. Az idő illúzió, az anyáknak kétszeresen az – mondhatjuk Douglas Adams után szabadon –, mert babakorukban úgy érezzük, hogy ólomlábakon jár, és soha többé nem fogunk egy jót aludni; kisiskolás korukban olyan, mintha egy lélegzetvétel alatt már felsőbe kerülnének; a nyolcadik osztályban megint lelassul és nem bírjuk kivárni, hogy végre túl legyünk az egész felvételi mizérián és legyen helye a gyereknek; gimnáziumban pedig hirtelen ott állunk, hogy nem ismerünk rá a kamaszunkra, és feltesszük magunknak a kérdést, hogy „Ki ez és mit csinált a gyerekemmel?”
Anita háromgyerekes anya, mesélt arról, milyen mellbevágó élmény volt számára, amikor ráébredt, hogy a legnagyobb gyereke egyszerűen eltűnt az életéből: „Az én gyerekem szó szerint eltűnt. Mármint tudtuk általában azért, hogy merre jár, de nem láttuk otthon túl sokat 16 éves korától kezdve. Nyolcadikos volt, amikor észrevettem, hogy már kezdenek fontosak lenni a barátai annyira, hogy simán a sarokba dob a kedvükért a tanulástól kezdve a játékon át a családig mindent.
Kamaszkorban a barátok szerepe felerősödik a gyerek életében (Kép: Unsplash)
De ekkor még lehetett rá hatni, sokat beszélgettünk vele, hogy fontossági sorrendet kell tartani, és hogy nagyon örülünk, hogy ennyi barátja van, de ne menjen a nagy barátkozás az iskola és a családi élet kárára. Egészen 15 éves koráig hallgatott ránk, de aztán kissé elszabadult, kicsúszott a kezünkből, már semmi más nem érdekli, csak a barátai. Egész hétvégére elmegy velük, hol az egyiknél alszik, hol a másiknál, nem mesél el semmit akkor sem, ha két napig nem volt otthon. Megszakad a szívem, hogy az én tündéri gyerekem ennyire eltávolodott tőlem, és már nem tudok róla semmit.”
Vekerdy Tamás gyermekpszichológus a Kamaszkor körül című könyvében írja le abszolút érthetően, mi történik ilyenkor a kamaszokkal, miért távolodnak el annyira tőlünk, szülőktől:
„A kamaszkort szokták a második születés korának is nevezni. Akkor, az első születéskor egy elkülönült kis test szakadt ki az anya testéből, és jött a világra – most egy elkülönülő személyiség szakad ki a család érzelmi burkából, hogy a világgal és önmagával egyedül is szembenézzen.”
Kikészít a hiszti
Zoé családjában a legnagyobb probléma a kamasz gyerekkel, hogy úgy tűnik, mintha állandóan dühös lenne a szüleire, ők meg azt sem tudják, mit követtek el éppen ellene, amivel kiérdemelték volna az ajtócsapkodást.
„A kamasz fiunk egy fúriává vált 15 éves korára. Komolyan, egy cuki kisfiúból őrjöngő fenevad lett, mi pedig csak állunk és nézzük, hogy hova lett a gyerekünk. Minden rossz, amit csinálunk, mindenre van egy rossz szava. Például a múltkor a szombati családi ebédünk közben rendezett nagyjelenetet, hogy mi miért kényszerítjük őt arra, hogy velünk ebédeljen. Pedig amióta megszületett, ez a mi hagyományunk, hogy hétvégén együtt ebédelünk, mert hét közben nincs időnk közösen enni. Nem értjük, miért ennyire ellenséges velünk, és azt sem tudjuk, mi lenne a megoldás. Ez a hisztérikus viselkedés vajon teljesen normális? Vagy valami baj van a gyerekünkkel és el kéne vinni pszichológushoz? Kell valamit tennünk, vagy csak várjunk türelemmel, amíg elmúlik? Kiborító időszak ez.”
A kamaszok dackorszakosok, Zoé nincs egyedül az aggodalmaival, valóban képesek kifordulni magukból. Ha jól belegondolunk, megfigyelhető a hasonlóság a kamaszkor és a dackorszak között, ugyanazok a tünetek, csak már szofisztikáltabban adják elő a kamaszok. Vekerdynek erre is van javaslata a könyvben:
„Úgy tartják, hogy a gyerekek talán hároméves koruk körül igényeltek utoljára olyan feltétel nélküli, mindenestül elfogadó szeretetet, mint most kamaszkorukban – de ahogy akkor se tudták ezt kimutatni (mert akkor élték első dackorszakukat) úgy most se tudják, ebben a második és esetleg még viharosabb dackorszakban.”
A hisztit a helyén kell kezelni, pont úgy, mint amikor hároméves kis hisztizsák volt a gyerek, és kimutatni felé az elfogadást és a feltétel nélküli szeretetet. Nem egyszerű, főleg, ha paprikás hangulatban épp válogatott sértéseket kiabál felénk a kamasz – mint a kisgyerek, amikor közli, hogy soha többé nem lesz a barátunk –, és szívünk szerint kukoricán térdepeltetnénk a sarokban, de azért vagyunk mi a szülők és felnőttek, hogy okosabbak és megfontoltabbak legyünk, valamit igyekezzünk tudatosan dönteni a reakcióink felől.
Felesleges a kamasszal keménykedni
Vekerdy szerint az is rengeteget javíthat a kamasszal való kapcsolatunkon, ha nem akarjuk eljátszani előtte a félistent. Úgyis leestünk már az isteni trónról valamikor kisiskolás korában, felesleges őt tekintéllyel, szigorral és a hibátlanság lebegtetésével ámítani. Inkább azzal tudjuk elnyerni a bizalmát és tiszteletét, ha elismerjük, amikor kudarcot vallunk, és egyenrangú félként kezeljük a felmerülő problémák megoldásának keresésében.
Nincs mit szépíteni a dolgon, kegyetlenül fáj az anyai – és persze az apai – szívnek, hogy elveszíti a kicsi gyerekét. Nem könnyű feldolgozni, amikor először nem megy oda esti puszit adni, és amikor közli, hogy nem akar már eljönni a családdal kirándulni hétvégén. Hirtelen nagy űr marad utána, hiszen több mint tíz évig körülötte forgott az életünk, és olyan, mintha egyik pillanatról a másikra nem lenne szüksége ránk. Az anyának pedig az az egyik legfájdalmasabb, ha úgy érzi, a gyerekei már nem tartanak rá igényt. Ezért ha csak egyetlen egy tanácsot fogadsz meg a kamaszkorral kapcsolatban, akkor ez legyen az: el kell engedni. Mindent el kell engedni, és bízni benne, hogy jól nevelted élete első 14 évében, és nem fog túl nagy marhaságot művelni. Ahogy Vekerdy megfogalmazta:
„(…) a kamaszt csak kamaszkora előtt lehet és kell nevelni. (Kamaszkorú gyerekeinkkel szemben mi, felnőttek, azt hiszem, már csak úgy viselkedhetünk, mint a jó tréner. A jó tréner, aki elengedi a sportolót, hogy most már egyedül ugorjon, egyedül lengjen, de azért még ott áll mögötte, mellette, és mielőtt lezuhanna, mielőtt karját törné, bokáját ficamítaná, el tudja kapni egy mozdulattal.)”
