A szüléskor valami visszafordíthatatlanul megváltozik az anyák lelkében, az első helyre hirtelen a gyerek kerül. Megszületik a mindent betöltő gondoskodás az anyában, ahogy a kis magatehetetlen, törékeny újszülöttet tartja a kezében, és hiába nő fel az a gyerek, a gondoskodás kényszere velünk marad akkor is, ha már nagy és szemtelen kamasz válik belőle.
Halálfélelem kicsit másképp
A járvány miatt már nagyjából egy éve naponta szembesülünk a halállal, óhatatlanul is belegondolunk és próbáljuk feldolgozni a saját halálunk gondolatát, és anyaként szorongunk, de nem magunk miatt aggódunk, hanem azért, hogy mi lesz a gyerekeinkkel, ha mi meghalunk. Judit kislánya még óvodás, az anyukája pedig már a szülés óta érzi ezt a fajta halálfélelmet, amit a járvány csak felerősített: „A szülés utáni depresszió nálam kimaradt, a gyerek születésével azonban jött egy új érzés, ami az idő múlásával, ha nem is erősödik, de stabilan jelen van. Egyfajta halálfélelemnek tudnám ezt nevezni, ami egyáltalán nem volt rám jellemző korábban, ilyen formában biztosan nem. Hogy mitől jön elő, egészen változó.
Van, hogy hallok egy szörnyű tragédiáról, betegségről, és belegondolok, mi lenne, ha ez velünk történne meg, aztán hopp, egy pillanattal később már potyognak a könnyeim mert teljesen beszív a gondolat, hogy mi lenne ha meghalnék.
Nem önző indokok jönnek elő, hogy hova nem utazok majd vagy bármi hasonló, egyedül az az aspektus, hogy nem láthatom felnőni a gyerekemet, nem lehetek mellette mikor szüksége lenne rá, hogy egy csomó mindent nem tudok neki megtanítani és egyáltalán, nem leszek vele – és most, hogy idáig elmondtam ezt, már nő a gombóc a torkomban.
A másik vetülete, ami ennél is rosszabb, a »mi lesz, ha történik vele valami?« A legrosszabb rémálmom, nem tudom kiheverném-e valaha, vagy egyáltalán akarnám-e kiheverni. És ezek az érzések olykor egy egyszerű közúti balesetről szóló cikk elolvasásától is betoppannak. Aztán van, hogy napokig, hetekig semmi. Van, hogy este jönnek elő. Ez a vírusos helyzet pedig rá is tett jó darabig egy lapáttal erre” – meséli Judit, aki úgy érzi, mostanra már egész jól megedződött a járvány miatt ébredt halálfélelemmel kapcsolatban, de a tavaszi, első pár hónap teljes bizonytalansága nagyon rosszul érintette. Mostanában már nem tör rá gyakran a félelem, csak amikor este az ágyban átgondolja a napot, olyankor hajlamos bekúszni a gondolatai közé a fentiekhez hasonló szörnyű helyzet forgatókönyve. – „Ilyenkor tudatosan igyekszem ezeket törölni, másra gondolni, amint rajtakapom magam a dolgon, mert nagyon rossz az a szorító érzés, a tehetetlenségnek már a gondolata is.
Sokat gondolkodtam, hogy miért lehet ez, hogy okozhatja-e ezeket az érzéseket az, hogy sokat vártunk a lányunk születésére, hogy csak ő van nekünk, vagy csak szimplán csendben megkattanok és egy túlparázó anya lesz belőlem. De nemrég olvastam egy cikket, amiben egy ismert, intelligens nő említett meg hasonló gondolatokat, szóval bízom benne, hogy ezzel ezek szerint nem vagyok egyedül. Egyébként nem érzem magam helikopter szülőnek, egyáltalán nem gondolnám, hogy »rátelepedek« a gyerekemre, sőt, szeretném, ha okos, független, önálló nő válna belőle, aki megáll a saját lábán” – teszi hozzá Judit.
A járvány újra előhozta a halállal kapcsolatos szorongásainkat (Fotó: Getty Images)
Az aggódásból nem lehet kiöregedni
Judit jól látja, valóban nincs egyedül ezekkel az érzésekkel, teljesen természetes, hogy anyák halálfélelme átalakul, amikor megszületnek a gyerekek, csak a járvány most ráerősített erre a szorongásra. Anikónál ez az érzés akkor jött erőteljesen, amikor mellrákot diagnosztizáltak nála hat évvel ezelőtt, a gyerekei gimnazista korában:
„A legtöbben azt gondolnák, hogy egy ilyen helyzetben minél nagyobb a gyerek, annál könnyebb a halálfélelem szempontjából az anyának, de le kell lombozzak mindenkit:
nem számít a gyerekek életkora, az anyaságot és a gondoskodást nem lehet kinőni, kiöregedni belőle, az jelen van a gyerek születésétől kezdve a halálunkig.
Hiába volt már 15 és 17 éves a két fiam, amikor kiderült a mellrákom, ugyanaz a rettegés költözött a szívembe, mint amit most éreznek az anyák a járvány miatt: mi lesz a gyerekeimmel, ha én meghalok? És nem azért érezzük ezt, mert inkompetensnek tartanánk a gyerekek apját vagy a közeli családtagokat, akik a halálunk után gondoskodnának róluk. Nem logikus és megmagyarázható ez a szorongás szerintem, egyszerűen jelen van, az anyaság velejárója, csak most a járvány eszünkbe juttatta a halált elég intenzíven, napi szinten, ezért felerősödött mindenkiben az aggodalom, így került jobban a közbeszédbe is.”
Féltjük az életünket a gyerekekért
Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó is egyetért Anikóval abban, hogy teljesen normális, ha szorongás ébred bennünk a gyerekek miatt a saját halálunkkal kapcsolatban: „Az anyai aggódás, a féltés, úgy gondolom, minden édesanyában ott él, és egy ilyen precedens nélküli, nehezen kiszámítható helyzet, mint a világjárvány csak tovább növeli ezt. Az utódok, gyerekek védelme evolúciósan is belénk van kódolva, egyfelől azért, mert már a születéséig is hatalmas »befektetés« a gyerekvállalás, de ezen kívül is a szülő az, aki alkalmas és képes arra, hogy bármiféle veszélytől megvédje a gyereket.
Azonban nem csak ösztönökből állunk és sajnos jogosan merül fel az a félelem, hogy ha bajunk esik, akkor a gyerekünk rengeteg gondoskodástól esik el, komoly lelki traumát él át és a család megmaradt tagjaira – a gyász mellett – nagyobb teher hárul onnantól kezdve.
Szakemberként azt tapasztalom, hogy a helyzet kiszámíthatatlansága, a tehetetlenség az, ami a félelmeket, szorongásokat, negatív jövőképeket leginkább felerősíti.
„Szerencsére pont a családunk az, amire leginkább számíthatunk ilyen helyzetekben” – mondta el a szakember, aki azt tanácsolja szorongás esetén, hogy ne fojtsuk magunkba az érzéseinket, inkább forduljunk segítségért a közeli családtagjainkhoz és barátainkhoz. – „Hasznos lehet a félelmeinket, akár ilyen sötét fantáziákat is kimondani és megnyugtatást kérni – akár a helyzet logikai elemzésével (»Ha ez történne, akkor így oldjuk meg…«), akár érzelmi vigasztalással, ahol megértést, együttérzést kapunk a többiektől, de nem akarják megmagyarázni, miért ne gondoljunk ilyeneket és nem is bagatellizálják el a beszélgetés súlyát.”
