Anna, Domi, Kati és Boróka az Atlanti-óceánon átvitorlázva tavaly év végén megérkezett a karib-tengeri Martinique-ra, és ezzel teljesítette útjuk első szakaszát. Most, hogy túljutottak ezen az erőpróbán, eljött az ideje, hogy feltegyék a kérdést: tetszik-e nekik annyira a hajós élet, hogy nekivágjanak a Csendes-óceánnak is? A családi tanács összeült, és úgy határozott, tavasszal elindulnak a Panama-csatorna felé, és megnézik, mi is van a túloldalon…
Anna, Domi, Boróka és Kati – teljes a csapat a hajó orrában. „Átlagosnak tartjuk magunkat, nem hisszük, hogy különösebben hősies alkatnak kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen utat valaki végigcsináljon. Ha meglátunk egy szép hegyet, akkor felmegyünk megnézni, milyen a kilátás. A tengerrel is így vagyunk. A gyerekek időnként még most is megkérdezik, hogy papa tulajdonképpen miért is indultunk el hajózni? Akkor elmondjuk nekik, hogy azért, hogy eljussunk szép és érdekes helyekre, és több időt tölthessünk együtt”
Az út Budakeszitől Martinique-ig
Az Atlanti-átkelés (keletről nyugati irányba) december-január táján a legideálisabb, ilyenkor sok száz hajó vág neki az óceánnak Európa és Afrika partjaitól indulva. A család már 2019 novemberében átköltözött Budakesziről a horvátországi kikötőben várakozó hajóra azzal a szándékkal, hogy a következő év márciusának végén felszedik a horgonyt, és végighajóznak a Földközi-tengeren Gibraltárig, majd érintve a Kanári-szigeteket és a Zöld-foki-szigeteket, elhagyják az óceán keleti oldalát, és megkezdik az átkelést a nyílt vizeken. A karantén azonban közbeszólt, így végül csak nyár közepén nyílt alakalom az indulásra, ami egyúttal azt is jelentette, hogy az eredeti tervhez képest rövidebb és gyorsabb útvonalat kellett választaniuk. „Kihagytuk Máltát és Korzikát, mert a Gibraltár–Las Palmas útvonal augusztusban, szeptemberben a legkényelmesebb az időjárás szempontjából.”
Vitorlák finomhangolása. „Ez az út egy gyerekkori álom volt, amit lépésről lépésre valósítunk most meg”
Domiék egyébként nem stresszelték túl a karantén miatti kényszerpihenőt, és úgy álltak a kérdéshez, hogy nekik az is jó, ha maradni kell, és az is, ha indulhatnak. Hiszen jól érezték magukat a hajón. „Úgy éltünk, mintha otthon lettünk volna. Ugyanúgy távoktatás volt a gyerekeknek, a munkát is home office-ban kellett végezni, a különbség csak az volt, hogy nem egy lakásban, hanem egy hajón töltöttük el ezt az időt. Ez kifejezetten hasznos volt, mert nyugodt tempóban haladhattunk a szerelésekkel és felkészüléssel” – mesélte a kapitány.
Távolságtartás a tengeren – a Covid-járvány miatt csak a delfinek jöhetnek közel a hajóhoz. „Rengeteg hajós család van körülöttünk, akikkel valamilyen szinten tartjuk a kapcsolatot, de nyilván könnyebb lenne úgy, ha nem kellene a koronavírus miatt korlátozni magunkat az érintkezésben. Az Atlanti-átkelés előtt jobban odafigyeltünk a kockázatokra, és az indulás előtt csináltunk tesztet, hogy nehogy valaki út közben az óceán közepén legyen beteg. Azok az ismerősök, akik túlestek rajta, nagyon legyengültek, és elég kínos lett volna, ha az óceán közepén legyengül az egész csapat, és senki nem tudja a hajót vezetni. Most is figyelünk a Covidra, de egy fokkal jobb a helyzet, mint az Atlanti- átkelés előtt. Nagy tömegbe, rendezvényekre a szárazföldön most sem járunk el. Egyébként itt, a Karib-térségben nincsenek olyan szigorú korlátozások, mivel kevés a megbetegedés. Ha boltba megyünk, lefertőtlenítjük, amit veszünk, alapos kézmosást tartunk, és maszkot hordunk.
Az európai útszakaszt számos szép és néhány kellemetlenebb élmény is színesítette. A legkényelmetlenebb talán a Szardínia és Menorca közötti rész volt a tengeren, ahol időnként 6 méteres hullámok között kellett navigálni. Ilyen nagy hullámokkal még az óceánon sem találkoztak, és Anna szerint „olyan érzés volt, mint amikor fent vagy a hegytetőn az Alpokban, és onnan néznél lefelé. Aztán lezuhansz a hullámvölgybe. Szerencsés esetben nem csapja oda a hajó az orrát, ha pedig igen, az elég fájdalmas”. A gyerekek nem igazán aggódtak a nagy hullámok miatt, lefoglalták magukat játékkal, a kapitány pedig rendületlenül őrizte a hidegvérét. „Azt hiszem, olyan helyzetben nem voltunk eddig, ahol valóban veszélyben lettünk volna – mondta Domi. – Nyilván mindig oda kell figyelni, de általában rengeteg biztonsági tartalék van a hajóban. Ez az útszakasz tényleg nem volt kellemes, de valójában a még elviselhető kategóriába tartozott komfort szempontjából.”
Vihar közeleg a Karib-tengeren. „Lehet úgy is fogalmazni, hogy mindig menekülünk a rossz idő elől, de úgy is, hogy mindig keressük a jó időt. Ezért nincs is szigorú útitervünk. Most például a Karib-térségben vagyunk, ahol decembertől májusig tart a hurrikánmentes időszak, utána pedig érdemes tovább hajózni. Innen majd Panama felé indulunk, és onnan már a Csendes-óceánon Francia Polinézia irányába. De ez a koronavírus-helyzettől is függ, most éppen várjuk a belépési engedélyt a tahiti hatóságoktól”
A hajó és legénysége végül fordulatokban, élményekben és látnivalókban gazdag földközi-tengeri út után (amelyről Domiék honlapján nagyon érzékletes és részletes leírásokat olvashatsz) szeptemberre érte el Gibraltárt, október első napjaira pedig a Kanári-szigeteket. Innen indult el a nagy Atlanti-átkelés, amelynek első állomása a Zöld-foki-szigetek volt, végállomása pedig az onnan 2080 tengeri mérföldre található Martinique szigete a Karib-tengeren. Ez utóbbit december 15-én, hajnali három körül pillanthatták meg először a távolban, a nyílt óceánon töltött 16 napnyi magányos vitorlázás után.
Ilyen az élet a hajón
„Örültem, hogy megérkeztünk – mesélte Anna. – Hiányzott a szárazföld, a mozgás, és nagyon vártam már, hogy az élelmiszer-tartalékainkat feltöltsük. 16 nap után megcsappannak a készletek, ami annyi jó dolgot azért magával hoz, hogy kreatív lesz az ember, ha el akarja látni a családot.”
Konyhakert a hajón. „Házimunka több van, mint otthon. Füvet ugyan nem kell nyírni, de a hajót le kell mosni, ki kell takarítani és rendben kell tartani azokat a tárolókat, ahol az élelmiszerek, felszerelések vannak. És persze ugyanúgy kell főzni, mosni, mosogatni. Ezenkívül, ha szükséges, részt veszek én is a szerelési munkákban, így hiába kisebb itt az élettér, nem érzem, hogy kevesebb munkát adnának a »háziasszonyi« teendők a hajón. Másfelől nagyobb a szabadság ebben az életformában, hiszen például nem kell időre odaérni az iskolába vagy az óvodába a lányokkal”
Az otthonról hozott kötelező téliszalámi, a tokaji bor és a többi „hazai” ekkorra már régen elfogyott, és abból az utánpótlásból sem maradt sok, amit út közben szereztek be még Európában. Mit lehet ilyenkor tenni a tengeren? Be kell lógatni a csalit a vízbe! Természetesen Domiék is pecáztak, és ha ehető fogás akadt a horogra, az ment a konyhára, ahol Anna készített belőle valami finomat.
Bár időnként Domi is megcsillogtatja kiváló érzékét a főzéshez, a konyha – akárcsak otthon, Budakeszin – alapvetően Anna birodalma, és hozzátartoznak mindazok a klasszikus háztartási feladatok is, amiket muszáj elvégezni ahhoz, hogy ne „fusson a lakás”.
Aki azt hiszi, hogy egy nagy tengeri utazással kiszállhat az otthoni mókuskerékből, jó nagyot téved:
a takarítás, mosás, rendrakás és undok társaik ugyanis rendszeres munkának számítanak a hajón is, sőt ezeket még annyira sem lehet halogatni a tengeren, mint a szárazföldön, normál lakókörülmények között. Egyszóval kaland ide, álmok oda, bizonyos dolgok elől nem menekülhet meg az ember. Egyébként, mint minden rendes családban, a házimunkából kiveszik részüket a gyerekek és a férj is, és ahogy Domi besegít Annának, úgy Anna is átveszi időnként a kormányt a kapitánytól, ha kell. Átlagos, civil élet, ugye?
A hajó
Az SV TEATIME az otthona most (és valószínűleg még több évig) a Bősze családnak. A Jeanneau gyártmányú 15 méteres vitorláson a számtalan tároló rekesz, a három kabin és ugyanennyi fürdőszoba mellett egy tágas, komfortos nappali is található, ami elegendő élettér egy négyfős család számára, sőt Domiék még akár utast is felvehetnek. Ezt egyébként időnként meg is teszik. Gibraltárban például csatlakozott hozzájuk Katrina néhány hétre, aki a mindennapi teendőkben – kezdve a hajó rendben tartásától a gyerekekkel való tanulásig – ugyanúgy részt vállalt, mit Anna és Domi.
Nagy különbség a hagyományos, szárazföldi üzemmódhoz képest viszont, hogy egy hajón sokkal előrelátóbban és figyelmesebben kell minden tevékenységet végezni. Itt ugyanis nem magától értetődő, hogy mindig van meleg víz – sőt egyáltalán édesvíz – vagy éppen áram. Azzal is számolni kell, hogy a hajó mozog, ezért bármi bármikor felborulhat, vagyis nem tanácsos semmi törékeny és fontos dolgot elöl hagyni. Ki tudja ugyanis, hogy ha baja esik, mikor lehet pótolni? Volt is ebből gondja Annáéknak, amikor egy viharban megsérült a kenyérsütő. Azóta is a hagyományos gázsütőben sülnek a pékáruk, ami azért nehézkesebb számukra.
Várakozás az indulásra. „Domi évek óta mondogatta, hogy egyszer lehet, hogy egy hajóra költözünk, és körbehajózzuk a Földet. Három évvel ezelőtt érett meg bennem is az elhatározás, és bele tudtam magam élni, hogy valóban, tényleg neki fogunk egyszer vágni. Az elején persze voltak nehézségek, időbe telt, mire beletanultunk ebbe az életformába. Sokat segített, hogy amikor Gibraltárban hosszabb időt töltöttünk a hajó óceáni felkészítése miatt, találkoztam több hajós anyukával is. Volt, aki akkor érkezett vissza a Föld körüli útjukról három gyerekkel. Ők elmondták, min érdemes aggódni, és min nem”
Tényleg, mi történik, ha valami elromlik a hajón az óceán közepén? Helikopterrel nem jön megjavítani egy szaki, az biztos, úgyhogy elő kell venni az ezermester-kompetenciákat. Szerencsére Domi mindenfélét képes megszerelni a napelem konzoltól a vízellátó készülékig, de előfordul, hogy ezekben Annának is részt kell vállalnia, mégpedig nagyon hétköznapi okból: ugyanis ő a kisebb, és be tud bújni a hajónak azokba a zugaiba és rekeszeibe, ahova Domi nem. A javítgatás és szerelés egyébként legalább annyira állandó része a hétköznapoknak, mint a főzés vagy a mosogatás. Ezek a munkák – a háztartás és a hajó karbantartása – rengeteg idejét leköti Annának és Dominak, és ezenfelül még navigálni, kormányozni is kell. Domi programtervező matematikusként a munkáját is ellátja a vízen ringó home office-ból, Annának pedig az útinapló írása, a blog és a honlap frissítése ad még további rendszeres napi elfoglaltságot. Egyszóval teendő van bőven, akárcsak otthon. És a gyereknevelésről akkor még szót sem ejtettünk.
Drágám, mi lesz a gyerekekkel?
Március óta követtük Anna, Domi és lányaik utazását, és megállapodtunk, hogy ha majd átkeltek a nagy vízen, írunk róluk. Beszéltünk arról, hogy készüljenek, mert ha cikkek és hírek jelennek meg erről a rendkívüli kalandról, sokféle véleménnyel találkozhatnak majd, és a legkevesebb, hogy felelőtlen apának és anyának nevezik őket. (Zárójelben megjegyezzük: nem így lett, mert a legtöbb hozzászóló lelkesen üdvözölte a család vállalkozó szellemét, és drukkolt nekik, ami nagyon jó, már csak azért is, mert Anna és Domi tényleg gondoskodó szülők, akik távolról sem vádolhatók könnyelműséggel.) Egyszóval sikerült Anna vállait megterhelnünk még egy kis extra aggódni valóval, pedig enélkül is volt rajta bőségesen. Hiszen melyik édesanyát ne fogná el a szorongás egy ilyen útra készülve?
Apa és lánya. „Informatikusként dolgozom a hajóról távmunkában. Eredeti tervünk az volt, hogy még néhány évet a földközi térségben hajózunk, és csak azután vágunk neki az óceánnak. Sok apró dolog határozta meg a végső döntésünket. Gyerekkoromban egy világtérkép volt a falon az ágyam felett. Rengeteget nézegettem, sok kis sziget vált a kedvencemmé. Felnőtt fejjel, amikor már virtuális térképeket is lehetett nézegetni, a világháló segítségével bejártam a kedvenc helyeimet, és utána néztem, hogyan lehetne eljutni ezekre. Kiderült, hogy a legtöbb helyet csak a tengerről lehet elérni. Jimmy Cornellel való beszélgetéseink is meghatározóak voltak, és a gyerekek életkora is fontos szempont volt az indulásnál. Bár egyes vélemények szerint kamaszkorban már nehezebb hajózni velük, sok olyan hajós családdal találkoztunk az utunk során, akik kamasz gyerekeikkel járják a világot. Aztán a családdal együtt töltött idő is lényeges volt: otthon ritkán volt alkalmam a gyerekekkel közös programokat csinálni, most egymás életének sokkal inkább részesei lehetünk”
Jimmy Cornell
A világ körüli vitorlázás első számú szaktekintélye. Ő volt az, aki Domiékat is ellátta hasznos tanácsokkal, és a vele zajlott beszélgetések adták meg a családnak a végső lökést az induláshoz. Az erdélyi születésű, anyai ágon magyar származású hajós – aki a magyar nyelvet egyébként ma is kiválóan beszéli – első Föld-kerülő útjára 1975-ben indult el feleségével, Gwendával, valamint 7 éves kislányukkal, Doinával és 5 éves Ivan fiúkkal. Az út 6 évig tartott, és 68 ezer tengeri mérföldön át 70 országot érintett. Ezt még számos további út is követte, így mára Jimmy Cornell háta mögött több mint 200 ezer mérföldnyi tengeri vitorlázás áll. 1986-ban elindította az Atlantic Rally for Cruisers (ARC) nevű kezdeményezést, amelynek keretein belül évről-évre vitorlázók százai kelnek át az Atlanti-óceánon laza konvojban haladva. Ennek sikerét látva megalapította a World Cruising Clubot, amely már a világ körüli utakat helyezte a fókuszba. Ezt követően számos Föld körüli túraversenyt és óceánátszelő kihívást szervezett. Első könyve, az 1987-ben kiadott World Cruising Routes 150 ezer példányban fogyott világszerte, és ezt, valamint az azóta publikált műveit is a műfaj első számú szakkönyveiként forgatják a vitorlázás szerelmesei.
Ahogy az idő telt, és egyre több tapasztalatot szerzett a család a hajós életről, Anna félelmei úgy kezdtek oszlani. Kiderült, hogy azok napi feladatok és gondok, amik bármelyik családban előfordulnak a gyerekek kapcsán, a hajón is orvosolhatók. Ha kell, szó szerint is, hiszen amikor egészségügyi probléma merült fel, azt egyrészt a témába vágó végzettséggel is rendelkező Anna általában kezelni tudta, de tartalékban mindig ott volt a konzultáció lehetősége is az otthoni orvossal, akitől eleve nagyon sok jó tanácsot kaptak már a felkészülés időszakában is. „Egyelőre senki nem volt beteg mióta elindultunk, és csak rakosgattuk a gyógyszereket egyik rekeszből a másikba, de semmi szükség nem volt még rájuk.”
Cseperedik a következő tengerész generáció a Bősze családban. „Jól érzik magukat a gyerekek. Néha az összezártság, a szűk tér zavarja őket is, de ilyenkor például kivonulnak a hajó tetejére, és megmondják, hogy szeretnének egyedül lenni. Biztos, hogy egy ilyen út után a gyerekeink kicsit máshogy fogják látni a világot, és az is valószínű, hogy majd segítenünk kell őket a beilleszkedésben, ha visszatérünk a szárazföldi életbe. Ennek ellenére mégsem cserélnénk el ezt az életformát, mert óriási élményeket és rengeteg tapasztalatot szerzünk”
Iskola a látóhatáron
A hajós élet nagy kaland, de nem vakáció – legalábbis semmiképpen nem az, mikor tanulásról van szó. A 6 éves Katinak és a 8 éves Borókának ugyanúgy haladni kell az anyaggal, mint bármelyik gyereknek az iskolában, de minden jel szerint ez is megoldható a hajón.
Tanulni a tengeren is kell. „A gyerekeket beírattuk otthon iskolába, és tavaly tavasszal távoktatásban tanultak, mint bármely másik magyar gyerek, azzal a különbséggel, hogy kaptak egyéni tanulói munkarendet – mondja Anna. – Nekem van tanítói képesítésem, ami megkönnyíti a helyzetet, és az otthoni tanító nénitől is kapunk online segítséget. A járvány persze a mi életünkbe is hozott a tanulással kapcsolatban módosításokat – mi ugyanis szerettük volna, ha azokon a helyeken, ahol többet időzünk, be tudjuk íratni iskolába a gyerekeket. Ez nekik tanulás és tapasztalatszerzés szempontjából nagyon jó lenne, de erre most a járvány miatt nincs lehetőség. Mindenképpen haladunk így is az otthoni hivatalos tanrend szerint, és remélem, hogy ha javul a helyzet, a beíratásokat is meg tudjuk oldani hamarosan.”
Az önálló feladatok és online órák mellett természetesen Anna és Domi is tanul a gyerekekkel, amikor erre szükség van, sőt olyan pluszt is tudnak adni a csemetéknek, amiről a legtöbb szülő csak álmodik: élőben tudják megmutatni a világ sok csodáját. A lányok nemcsak könyvből ismerik már, milyen egy működő tűzhányó, hanem a saját szemükkel is láthatták a lávát lövellő Strombolit, és a legtöbb iskolai tantárgy anyagát semmivel nem pótolható, közvetlen élményekből mélyíthetik el az út során. Bár az így megszerzett tudás egészen biztosan élőbb és tartósabb, mint a könyvből magolt lecke, a szülők a hagyományos, iskolapados rendszerből sem szeretnék kihagyni a gyerekeket. Igaz, erre egyelőre még nem volt esélyük a koronavírus miatt, ám amint csitul a járvány, az út minden állomásán, ahol több hetet tölt a család,
a gyerekeket beíratják majd a helyi iskolákba, ahogy az más, hajón élő családoknál is előfordul.
Működő vulkán Montagne Pelée-n. Domi az ilyen helyeken szívesen tart földrajz órákat a gyerekeknek. „Június végén, amikor megnyitották a határokat az olaszok, akkor rögtön áthajóztuk keresztbe az Adriát, megkerültük Olaszországot, és átmentünk Szicília és a csizma között a Messinai-szoroson a Lipari-szigetekre. Itt lelkesen tanítottunk a gyerekeknek tűzhányókkal kapcsolatos ismerteket. Elhajóztunk a Stromboli mellett, és láttuk, hogy láva tör ki belőle. Megálltunk, tanulmányoztuk a kőzeteket, megnéztük, milyen vulkanikus kövekből építik ott a házakat, a kerítéseket, picit próbáltuk élőben bemutatni a földrajznak ezt a részét. A vulkánoktól pedig már könnyen el lehetett jutni olyan földrajzi témákhoz, mint a törésvonalak, a tektonikus mozgások, a földrengések és a kontinensek vándorlása”
Egyszóval a gyerekek felbecsülhetetlen értékű pluszt kapnak, igaz, cserébe le is kell mondaniuk néhány dologról, amiben a hasonló korú társaiknak része lehet. „A hó az, ami hiányzik a gyerekeknek, ezt szokták emlegetni mostanában” – mondta Domi, aki akkor még nem tudhatta, hogy idén a magyarországi gyerekek sem szánkózhattak sokat. A hó hiányát egyébként nagyon kedves és leleményes ötlettel próbálta enyhíteni Kati és Boróka: jobb híján homokból építettek hóembert a tengerparton.
Jó, jó, de miért?
Nagyon szerettem volna megérteni egy dolgot, amikor Annával és Domival beszélgettünk. Ugyan miért vág bele valaki egy ilyen – a kívülálló szemével nézve – veszélyes vállalkozásba, miért borítja fel a nyugodt kis életét, és miféle különös hajtóerő veszi rá, hogy évekig vándoroljon két kisgyerekkel egy alig 15 méteres hajón a végtelennek tűnő óceánokon a kiszámíthatóság erősen korlátozott esélyével? Domiék kikacagták az én kispolgári nézőpontomat, és éreztem, igazuk van. A miértre ugyanis a válasz igazából annyi, hogy miért ne? Miért ne, ha meg lehet tenni? Ez volt az álmuk, és meg akarták valósítani.
Egy a számtalan káprázatos napfelkelte közül a Karib-tengeren. „A egyik legszebb élményem eddig az volt, amikor az Atlanti-óceánon hajóztunk éjjel, és viszonylag csendes volt a tenger, tiszta az ég, ragyogó csillagok borították be az egész égboltot. A hullámok tetején, ahogy a víz habot vetett, csillogtak a planktonok. Mindent átható nyugalom volt körülöttünk” – mesélte Anna. Domi kedvenc emlékei is a csillagokhoz kötődnek. „A gyerekekkel esténként kifeküdtünk a kabin tetejére, és néztük az eget. Kérdeztek a csillagképekről, és arról, hogyan lehet navigálni a segítségükkel. Emlékezetes pillanatok voltak ezek és szerintem nekik is olyan meghatározó élmény volt ez, amire sokáig emlékezni fognak”
Ha már az álmoknál tartunk: Annáék kalandja kiváló apropó ahhoz, hogy bárki feltegye magának a kérdést: ugyan, miért ne foglalkozhatna inkább többet az álmaival, és kevesebbet a kifogásokkal? És ha az önmagának adott válaszban rögtön le is beszélné magát az álmokról, mert úgy érzi, azok megvalósíthatatlanok, akkor gondolkodjon el Domi szavain: „Ezt az álmunkat lépésről-lépésre valósítjuk meg. Nem egyszerre és nem azonnal akarjuk elérni, hanem mindig csak a következő lépésre figyelünk. Így haladunk előre.”
Kettesben a fedélzeten. „A mi közös programunk otthon Annával a délutáni teázás volt, és ennek a kiterjesztése valamiképpen ez a kaland. A túra ötlete is részben innen származik: jó lett volna, ha kicsit többet lehetünk együtt. Ezért lett a hajó neve TEATIME. Most állandóan egymás közelében lehetünk”
Még több fotó a vitorlás kalandról
Sok-sok képet kaptunk Annáéktól, amiket egy kis magyarázattal ellátva az alábbi képgalériába gyűjtöttünk össze. A hajóút honlapján pedig még ennél is több fotó és útleírás olvasható. Kellemes lapozgatást és jó álmodozást kívánunk hozzá!
2020. június - a Teatime Molat szigeténél, Horvátországban horgonyoz. A hajó és legénysége várja a határok megnyitását
A kényszerű pihenőt felkészüléssel és a hajó javításával töltötték Domiék az Adrián. „Az életünk része az állandó bütykölés. Ha két hajós találkozik, akkor a fő téma az, hogy ki mit szerelt aznap. Mivel nem lehet mindig mestert hívni, ha elromlik valami a hajón, bele kellett tanulnom olyan szakmákba, mint a víz- és villanyszerelés”
Gibraltár sziklája felhőbe burkolózva - „Itt komoly fordulópont volt az utunk során, hiszen át kellett állni a földközi-tengeri üzemmódból az óceánira. Sok módosítást végeztünk el ekkor a hajón”
Megkezdi az Atlanti-átkelést a TEATIME
Nyílt vízen. „16 napot voltunk eddig leghosszabb ideig egyhuzamban vízen, aminek nagy részében hajó sem volt a közelünkben. Eltelt 8-9 nap úgy, hogy még a radaron sem láttunk hajót”
Friss hal vacsorára - „Amennyire lehet, kihasználjuk a tengert. Domi sokszor bedobja a csalit, és időnként akad a horogra finom falat, de a képen lévőket helyi halászok fogták, tőlük vásároltunk”
Játszanak a gyerekek, míg a hajó szeli az Atlanti-óceán hullámait. - „A lányaink nagyon jóban vannak, és remekül eljátszanak egymással. Én csak ámulok, hogy milyen ügyes játékokat tudnak kitalálni. A nagy viharokat általában úgy vészelik át, hogy ha nagyon dől a hajó, akkor nevetgélve csúszdáznak az aljában Néha persze ők is tengeribetegek”
Az Atlanti-óceán túloldalán. Karibi barna pelikánok potyavacsorára lesnek a halászok csónakja körül
A Karib-szigetek, Martinique, Anses D’ Arlet. Ebben az öbölben töltötte az év utolsó napját a család
Strand St. Barth szigetén. „A lányok úgy belefeledkeznek néha a játékba, hogy ki sem akarnak szállni a hajóból, még akkor se, ha ilyen helyen strandolhatnak”
Karácsonyi holdfelkelte Martinique partjainál
Látogatás Martinique első rum lepárlójában. A falra festett iguana jobban érdekelte a lányokat, mint a rum
Anna vásárolni indul a szárazföldre. - "Sosem vágytam rá, hogy átszeljek egy óceánt. Lassanként azonban megszerettem ezt az életet. Igaz, megfontoltabbnak kell itt lenni, mert nincs korlátlan mennyiségben sem víz, sem áram a hajón, de ezeket a kényelmetlenségeket bőven kárpótolja az út élménye."
Karibi tájkép a tenger felől
A gyerekek odavannak a tengerért. Ez a kép az online rajzórára készült