„Nem vagyok hajlandó kedves és udvarias lányt nevelni”

A lányok felé a kedvesség és udvariasság társadalmi elvárás, de mi, szülők tehetünk ellene, hogy a következő generációból már ne egy rakás megfelelési kényszeres nő legyen.

Olga

2021. Február 13.

Ha lányod van, akkor biztos lehetsz benne, hogy ha máshol nem, az oviban már találkozik azzal az elvárással, hogy kedvesnek és udvariasnak kell lennie csak azért, mert lánynak született. Diana Spadling, háromgyerekes anya, szülésznő ezt határozottan elutasítja, és milyen igaza van: a lányokat nem megfelelési kényszerek és társadalmi elvárások szerint kellene nevelnünk, ha azt szeretnénk, hogy boldogok legyenek felnőttkorukban.

„Nem fogom arra nevelni a lányomat, hogy önmaga kilúgozott verziójává váljon csak azért, hogy másoknak kényelmesebb legyen a jelenléte. Amikor a lányom kicsi volt, az óvónő közölte, hogy túl sok ez a gyerek, figyelmeztetett, hogy oda kell figyelni a gyerek viselkedésére, mert nem lesz ez így jó, hogy LÁNY LÉTÉRE ilyen hangos és kiáll mindig magáért. Bólogattam, de fejben csak legyintettem rá, mert már a lányom születésekor eldöntöttem, hogy nem fogom a társadalmi elvárásoknak megfelelően alakítani, nem vagyok hajlandó kedves lányt nevelni belőle.”

A lányoknak sem kell mindig mosolyogni (Kép: Unsplash)

Az anya legfontosabb indoka az ellenállásra az, hogy őt alaposan elrontották a saját szülei, megfelelési kényszeres felnőtt vált belőle, aki önmagát mindig háttérbe szorítja, és igyekszik mindenki kedvében járni, csak azért, hogy mások elfogadják. A lányának nem akarta ugyanezt a jövőt és küzdelmet.

„Amikor én udvariasan kerülgetem a választ, a lányom egyenesen és őszintén kommunikál. Ez a legnagyobb nevelési siker számomra. Évekig tanultam felnőttként, hogyan álljak ki magamért, hogyan ne kérjek bocsánatot a létezésemért és véleményemért, érzéseimért. Azon gyötrődtem hosszú éjszakákon át, hogy aznap mit mondtam, amivel megbántottam másokat, vagy hogy túl sokat beszéltem, biztos udvariatlannak tartanak. A felnőtt életem nagy részét azzal töltöttem, hogy valahogy kitöröljem magamból a gyerekkoromban belém nevelt társadalmi elvárásokat – »mosolyogj, csak kedvesen, túlreagálod« –, melyeket a tanáraim, szüleim, a körülöttem lévő kulturális közeg erőltetett rám azzal az üzenettel, hogy a nő értékét az határozza meg, hogy mit gondolnak róla mások. Nem akarom ugyanezt az utat mutatni a gyerekemnek.

A lányom kimondja, amit gondol. A lányom hangos. A lányom nem cenzúrázza a gondolatait. A lányom kimutatja az érzelmeit, amivel néha kényelmetlen érzéseket kelt másokban. A lányom tökéletes.

És mindegy, mit gondol róla a társadalom, nem vagyok hajlandó változtatni rajta. Nem fogok egy cuki, jó kislányt nevelni. Embert akarok faragni belőle. Nem fog úgy felnőni, hogy azt hiszi, mások boldogsága az ő viselkedésén múlik. Félre a kedvességgel, a lányomból nem lesz senki kedvéért más ember, mint akivé ő maga szeretne válni felnőttkorára.”