„Olyan gyermeket akartunk örökbefogadni, aki senki másnak nem kell”

Vajon mi visz rá egy családot, hogy öt lányuk mellé, hatodikként örökbefogadjanak egy újszülött, Down-szindrómás kisfiút?

Éppen egy évvel ezelőtt írtunk Csizmadia Zoltánról, aki katolikus papként kezdte a pályáját, majd szerelmes lett Editbe. Mivel ez a két dolog nem összeegyeztethető, a püspök választás elé állította Csizit, vagy kirúgja az „ágyasát”, aki akkor már a menyasszonya volt, vagy őt rúgják ki, Csizi pedig az utóbbit választotta.

Azóta eltelt 15 év, Csizi és Edit összeházasodtak és sorra születtek a lányaik: legidősebb éppen a napokban lett 14 éves, a legkisebb pedig négyéves. Illetve most már egy pici baba is csatlakozott a családhoz, mert azóta – ahogy Csizi annak idején nekünk is utalt rá, ám akkor még csak elméletben tervezgették – örökbe fogadtak egy újszülött, Down-szindrómás kisfiút.

„Az örökbefogadás eredetileg Csizi ötlete volt – meséli Edit –, először 4-5 éve kezdte el pedzegetni. Akkoriban egy fekete kisfiúról álmodozott, akkor olvasta Jimi Hendrix könyvét és azt gondolta, hogy majd nekünk is lesz egy kis Jimi Hendrixünk.” Edit persze ezt nem vette komolyan, inkább abban gondolkozott, hogy születnek még gyerekeik, de valahogy a legkisebb kislány, Glória után nem akart összejönni több kisbaba. Csizi viszont nem hagyta nyugodni a témát, időről időre előhozakodott vele.

Edit nem örült igazán, vagyis nem ez a jó kifejezés, inkább tartott tőle, hogy egy örökbefogadott gyereket nem fog tudni úgy szeretni, mint a sajátjait, és ha különbséget tesz a gyerekei között, akkor mi értelme az egésznek? Azután egy nap Csizi küldött egy videót, amiben Grecsó Krisztián író beszélt az örökbefogadott kislányáról, és ez mindent megváltoztatott. Mire a film végére ért, Edit tudta, hogy ezt kell tennie, készen áll rá, hogy örökbe fogadjanak egy gyermeket. Ahogy Edit fogalmazott: érezte az elhívást, hogy ez az ő útja.

Ez tavaly nyár elején történt, éppen készülődtek a nyaralásukra. Ekkor a kezükbe került Mártonffy Zsuzsa: Akinek két anyja van című könyve, amiben olyan történetek szerepelnek, ami mind a három oldalról: az örökbefogadó, az örökbeadó szülők és az örökbefogadott gyermekek szempontjából is bemutatja, hogy mi zajlik le ilyenkor az emberben. Edit azt mondja, ez után a könyv után

már nem maradt benne semmilyen előítélet, mert igenis létezik olyan élethelyzet, amikor az ember nem tudja vállalni a gyermeke felnevelését és belátja, hogy jobban teszi, ha inkább másra bízza ezt a feladatot.

A nyaralás alatt Editék lányai is kérdezgették, hogy mi ez a könyv, történeteket olvastak fel belőle egymásnak és mire hazaértek a nyaralásból, úgy érezték, hogy mindannyian felkészültek az örökbefogadásra.

Ebben a könyvben van egy történet egy olyan családról, akik két Down-szindrómás gyermeket is örökbe fogadtak, és bár azóta nagyot változott a helyzet (az egyik gyermek meghalt és született két saját gyerekük), mindannyiukra nagy hatást gyakorolt. A Down-szindrómával Csizi és családja nem most találkozott először. Hét évvel ezelőtt, a várandósság 37. hetében Csizi és Edit elveszítette a babáját, aki Down-szindrómás volt. Amikor a 14. hetes vizsgálaton megtudták, hogy nincs minden rendben a magzattal, hosszú hetekig tartott, mire megküzdöttek a tudattal, hogy nem lesz egészséges a kisfiuk – ám az abortusz szóba sem került. Sokat segített nekik a budapesti Down-dada, Steinbach Éva elfogadni és felkészülni rá, hogy Down-szindrómás gyermekük lesz, csakhogy a baba végül halva született.

Mivel már úgyis tudták, hogy mivel jár ez az állapot és a lányoknak sem volt újdonság – ők egyenesen „cuki betegségnek” hívják – arra jutottak, hogy végül is akár egy ilyen gyermeket is örökbe fogadhatnának.

Annak ellenére, hogy elég nyitottan álltak hozzá a kérdéshez, és úgy gondolták, mindent jól átbeszéltek, még Editéket is meglepte, hogy milyen nehéz kérdésekre kellett válaszolniuk, amikor jelentkeznek a Területi Gyermekjóléti Szolgálatnál a szándékukkal. Van ugyanis egy kérdőív, amin a folyamat elindításához ki kell pipálni, hogy milyen problémákkal élő gyermekek jöhetnek szóba az örökbefogadáskor. Kemény kérdésekkel szembesül ilyenkor az ember. Csizi és Edit úgy gondolkodott, hogy például a végtaghiány nem kizáró ok, de mondjuk egy vak kisgyereket nem tudnának beilleszteni a családba, de olyan kérdésekre is válaszolni kellett, hogy például magzati alkoholszindrómás vagy mentális betegséggel küzdő szülő gyermekét vállalnák-e. A legtöbb kérdésre azt válaszolták, hogy bővebb tájékoztatás után lehetséges, vagyis nem zárták ki. Az mondja Csizi, mindenképpen olyan gyereket szerettek volna, aki másnak nem kell.

Végül abban maradtak, hogy Down-szindrómás kisgyereket, vagy roma testvérpárt szeretnének – utóbbi Csizi ötlete volt – és aki előbb jön, azt fogadják el. Ezt a részét úgy gondolták, rábízzák Istenre, de azért Edit bejelentkezett a már említett Down-dadánál, hogy elmesélje, mit terveznek.

Ahogy Csizi egy évvel ezelőtt is mondta: azt szerették volna, ha abból a szeretetből, ami bennük van, olyan gyerekeknek is jutna, akiket más nem tud szeretni. Náluk pedig van még „hely” – a szó minden értelmében.

 – mondta Edit, aki egyébként azzal is tisztában van, hogy kissé túlteng benne a gondoskodás, egyszerűen szüksége van rá, hogy mindig adhasson.

Képzeljétek, született egy baba…!

Örökbefogadáskor a gyermeknek keresnek szülőt, és nem a szülőknek gyereket. A lehetséges örökbefogadóknál, így Csizmadiáéknál is környezettanulmányokat végeztek, vizsgálta őket pszichológus, külön-külön, együtt, és a lányokat is, szóval elindult egy viszonylag hosszú folyamat, aminek a közepén, novemberben, egyszer csak telefonált Steinbach Éva Down-dada. Elmondta, hogy született egy Down-szindrómás kisfiú, akitől az édesanyja elzárkózik, nem fogja hazavinni a kórházból, és nincs más alkalmas jelentkező, aki megkaphatná.

Edit abban a percben úgy érezte magát, mint aki pont most tudta meg, hogy gyermeket vár (és tulajdonképpen tényleg, csak nem úgy), és őrizte a „titkát”, nem merte elmondani senkinek, nehogy valaki, akár egy szemvillanással is, elárulja a rosszallását.

A folyamatba egy kicsit belezavart, hogy még nem volt kész a pszichológiai vizsgálat, és attól is féltek, hogy a járvány miatt felfüggesztik az örökbefogadásokat (erre sajnos volt példa az előző hullámban), de a történet összes szereplője, a pszichológustól a gyámügyig mindenki annyira a szívén viselte a kisbaba sorsát, hogy egy hét alatt pontot tettek a hivatalos rész végére.

Amikor először bementek a kórházba a babához, egy szomorú, elhagyott csecsemőre készültek, de látták, hogy Zalánt szinte az osztály kabalájaként kezelik, szeretgetik, körülugrálják és mindenkit érdekelt, hogy kikhez fog kerülni. Edit egy takarót is vitt a babának, és amikor ráterítette, azon nevetgéltek a nővérek, hogy biztos így akarja lestoppolni a gyereket, de nyugalom, senki másnak nem fogják odaadni. Egy héttel később pedig már haza is vihették Zalánt (akinek a nevét Edit kérésére megváltoztattuk. A valódi nevét a vér szerinti édesanyja adta a babának, ami szerencsére tetszik is Csizmadiáéknak, de azt mondja Edit, hogy akkor is elfogadnák, ha Nabukodonozor lenne.)

Új jövevény a családban

Az első találkozás – amit a gyermekvédelmi szakzsargonban rápillantásnak hívnak – nem volt szerelem első látásra, azt viszont látta Edit, hogy ezt a babát egyáltalán nem kell megmenteni: boldognak és kiegyensúlyozottnak látszott. Az anyai érzések – mondhatni, menetrend szerint, mert a lányokkal ugyanígy volt – két-három nappal azután kezdtek kialakulni, hogy hazavitték a kórházból és egy hét múlva már gőzerővel dúltak: úgy rohant haza Edit Zalánhoz, mint anya az újszülöttjéhez.

A lányokban és Csiziben sem okozott különösebb fennakadást, hogy egyszer csak odakerült egy kisbaba, pár hét elteltével már olyan volt, mintha mindig itt lett volna, Csizi pedig ugyanúgy szereti Zalánt, mint a lányokat. Editnek azonban eleinte meg kellett barátkoznia a kisfiával. Állandóan a Down-szindróma jeleit nézte, az orrát, a fülét, tarkóját, és egyszer még az is beugrott neki, hogy vajon így nézne-e ki az elveszített kisfiuk is? Arra viszont határozott nemmel válaszolt, hogy őt szerette volna-e pótolni. Egyrészt azóta eltelt hét év és begyógyultak a sebek, másrészt nem is lehet senkit pótolni és nem is akarják. Amikor viszont annak idején kiderült, hogy Down-szindrómás gyermeket várnak, nagyon komoly küzdelmet kellett megvívniuk önmagukkal. Azóta úgy érzik, hogy bármit el tudnának fogadni, de azért annak örülnek, hogy Zalán nagyon okosan néz, cukin reagál és egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy súlyosan fogyatékos kisgyerek.

Tamarával zongorázni szoktak együtt (Fotó: magánarchívum)

Zorkával (Fotó: magánarchívum)

Mirivel rögtön barátok lettek (Fotó: magánarchívum)

Zalán (Fotó: magánarchívum)

Hogy lesz-e még több gyermekük? Hát, ha úgy alakul, akkor igen. Edit 44 éves és továbbra sem védekeznek, habár most úgy érzi, hogy a teljesítőképessége határaira ért. Négy iskolás, egy óvodás gyermek és egy kisbaba azért elég sok feladatot ad egy anyának. Hogy mások mit gondolnak, hogyan fogadják Zalánt, az teljességgel hidegen hagyja őket. Már eddig is sokan a szemüket forgatták az öt gyerekre, vagy a kedvesebbek megjegyezték, hogy milyen bátrak, de hát ez nem a bátorságról szól. Mindenki tudja, hogy mi az, ami boldoggá teszi, mi az, amivel meg tud birkózni és ebbe senki más nem lát bele.

Azt viszont nem fogadja el érvként, hogy biztosan nem gondolták át, mi lesz velük tíz, húsz, harminc év múlva, vagy mi lesz Zalánnal, amikor ők már nem lesznek, hiszen senki sem lát a jövőbe és a szép tervek így is, úgy is bármikor borulhatnak.

A Down-szindrómáról

• Sírva fakadt az anyuka a Down-szindrómás játékbabák láttán
• Madeline, az első Down-szindrómás topmodell története
• Két éve van együtt a Down-szindrómás szerelmespár, most összeházasodtak