Laura Foxx egy kislány anyukája, aki végtelenül őszintén írt arról, hogyan mutatták a szülei a tökéletes család képét kifelé, míg belül rohadt az egész családi életük: „Gyakran megkaptam a környezetemtől, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért együtt vannak a szüleim. Az anyám szülei elváltak, amitől úgy érezte, tönkrement az élete. Sok barátomat is egyedülálló anya nevelte, akkoriban, az én gyerekkoromban már normális volt a válás, de sokszor azért irigykedve néztek rám, hogy én tökéletes családban élek. Csakhogy ez az egész egy nagy hazugság volt.”
A környezetünk csak annyit lát az életünkből, amennyit látni engedünk – ez történt Laura családjában is, az ő esetében főleg az anya volt az, aki rejtegette a sötét családi titkokat, annyira rettegett még a válás gondolatától is. Csak épp ezzel sokkal rosszabbat tett a gyerekeivel: „A szüleim mérgező kapcsolatban éltek – fejti ki Laura. – Mindketten bántalmazott gyerekkorból érkeztek, amit gyakran használtak mentségként a mérgező viselkedésükre. Szerintem viszont attól még, hogy nehéz életük volt, nem lett volna kötelező megkeseríteni mások, köztük a saját gyerekeik életét is. Kívülről tényleg tökéletes családnak néztünk ki: a szüleim barátságos, társasági emberek voltak, mindketten imádtak a figyelem középpontjában lenni, elbűvölték a környezetükben élőket.
Csakhogy ezt a sok kedvességet nem kapták meg a saját gyerekeik.
Az apám alig vett rólam tudomást, túl csendes és érzékeny voltam az ízlésének, inkább a húgomat választotta és kezelte úgy, mintha a fia lenne. Mert mindig fiút akart, de helyette engem kapott elsőnek, sosem tudta jól palástolni a csalódottságát felém. Aztán inkább ignorált és a fiúsabb húgomat halmozta el mindennel.
A tökéletes család olykor mégsem annyira tökéletes (Kép: Fortepan/Fortepan)
Az anyám úgy kezelt, mintha a barátja és a terapeutája lennék egyben. Az anyai énje csak kifelé volt színház, igazából nem kaptunk tőle gondoskodó anyai szeretetet. Sőt, valójában én voltam az, akinek gondoskodni kellett róla, megoldani a lelki problémáit gyerekként, és ha nem jól csináltam, akkor büntetést kaptam. Sokszor ok nélkül dühkitörései voltak, kegyetlen megjegyzéseket tett a személyemre, külsőmre, nem csoda, hogy féltem tőle. Elutasította az anyaszerepet, és gyakran hangoztatta, hogy micsoda karrierje lehetett volna, ha nincsenek gyerekei.”
Laura tulajdonképpen teljesen elárvultnak érezte magát: nem fordulhatott az apjához, mert az ignorálta őt, az anyja pedig egyértelműen bántalmazta érzelmileg. Bár ruhát, ételt, az alapvető szükségleteket kielégítő holmikat megkapta a szüleitől, mégis elhanyagolva érezte magát, amitől állandó bűntudata lett. Ráadásul mindenki a környezetében imádta a szüleit, mert nem látták a valós énjüket, ami szintén belső feszültséget okozott a kislánynak.
„Felnőttként már tudom, hogy semmi baj nem volt, és nincs most sem velem. Azért éreztem elhanyagolva magam, mert érzelmileg pontosan ez történt velem. Annyira sajnálták saját magukat a szüleim a bántalmazott gyerekkoruk miatt, hogy megismételték ugyanazt a gyerekeikkel. Tudom, hogy nem szándékosan tették, de nem is próbáltak tenni ellene semmit. Már tisztábban látom őket, amióta megszületett a lányom, és tudatosan harcolok magamban a szüleim mérgező mintája ellen. Igenis ki lehet törni, meg lehet állítani a generációkon átívelő bántalmazást, csak szándék és tudatosság kell hozzá.”
Tökéletesség vs. anyaság:
- „Tökéletes anya akartam lenni, egy év alatt kiégtem”
- Így nem lettem tökéletes anya!
- Elég, ha csak félig vagy tökéletes anya