Nem annyira kedves kamasz gyermekem!
Tudom, hogy nem direkt vagy undok és önző, tisztában vagyok vele, hogy ez is csak a kamasz hormonok gonosz játéka, de most nem engedheted meg magadnak, hogy ennyire csak saját magad körül forogjon a világod. Ahányszor megnyilvánulsz, a bicska kinyílik a zsebemben, pedig esküszöm mindenre, ami szent, hogy végtelenül türelmes és békés ember vagyok általában.
Hogy finoman és nőiesen fejezzem ki magam, úgy viselkedsz, mintha a te seggedből sütne a Nap, ami enyhén szólva nem elfogadható ebben a járványhelyzetben, amikor az idegeink amúgy is cafatokban lógnak.
A testvéreddel, apáddal és velem is olyan hangnemet engedsz meg magadnak, hogy szívem szerint kiugranék az ablakon, de csak azért, mert nem vagyok híve a nádpálcával nevelésnek. Soha nem ütöttelek meg (se téged, se senki mást), sőt, minden erőmmel védem a gyerekek, köztük a kamaszok jogait, nem értek egyet azzal, hogy bármelyik felnőtt bármilyen okból kezet emeljen egy nála gyengébb gyerekre, de néha meginog még az én sziklaszilárd zen hitem is, amikor ordítasz az öcséddel vagy csapkodod az ajtót csak azért, mert megkértelek arra, hogy vidd le a szemetet.
A kamaszok lázadása még nehezebben viselhető a bezártságban (Kép: Unsplash)
A múltkor azt vágtad a fejemhez, hogy gyerekmunkára kényszerítelek, amikor szerettem volna segítséget a házimunkában, hiszen amellett, hogy home office-ban dolgoznom kell, még segítek az öcsédnek is tanulni, plusz megfőzöm négyünkre a napi ebédet, úgyhogy jogos szerintem a kérésem, hogy a család minden tagja vegyen részt a háztartási munkákban és a lakás rendben tartásában. Érdekes módon az apádnak és a testvérednek ezzel semmi problémája nem is akad, minden áldott nap megteszik, ami a feladatuk, az egyik kipakolja a mosogatógépet, a másik képes elindítani egy mosást, csak te vágsz le olyan hisztériázást egy szemétlevivésből vagy neadjisten porszívózásból, hogy a nagyanyád is azt hallgatja 300 kilométerrel arrébb.
Pont úgy viselkedsz, mint amikor dackorszakos voltál, csak nem fetrengsz már a földön hisztizve, hanem kiabálsz, ajtót csapkodsz és dohogsz a végtelenbe és tovább.
Fogd fel kérlek, hogy ez a helyzet nem alkalmas arra, hogy csak és kizárólag saját magaddal foglalkozz. Mindenféle kamaszos, hormonális változásod ellenére is muszáj lenne ráébredned, hogy akkor tudjuk ép ésszel túlélni az összezártságot és a home office-ba oltott őrületet, ha te is részt veszel a család életében, és együtt viseljük a terheket. Muszáj, hogy a saját dolgodat, a tanulást önállóan végezd, és ne nekem kelljen még arra is noszogatni, hogy kikelj az ágyból, amikor online órád van. Nincs több energiám, félig felnőtt vagy már, viselkedj is úgy, mint akinek van némi felelősségérzete.
Nemcsak a házimunkákat, de az élményeket is közösen kell átélnünk ahhoz, hogy egységben, családként tudjuk működni. Ha társasjátékozunk, ülj oda velünk és ne duzzogj azért, mert nevetgélni merészelünk. Ha leülünk családi mozizni hetente egyszer, gyere és és azt a két órát élvezzük ki együtt. Ha kirándulásra adjuk a fejünket, akkor ne őrjöng előtte fél napig, hogy ki kell mozdulnod, hogy a „gusztustalan sárban” menetelj órákig, hanem inkább örülj annak, hogy egészségesek vagyunk, és megtehetjük, hogy egy napot a természetben töltsünk. Könyörgöm, próbálj túllátni a saját határaidon, mert ha ez így megy tovább, hetente fogok produkálni egy idegösszeomlást, ami a család egyik tagjának sem lesz szép élmény, ebben biztos vagyok.
