Regényt írt az életéről, aztán öngyilkosságot kísérelt meg az első magyar transznemű férfi

1938 márciusában egy 40 éves, debreceni magántisztviselő, bizonyos Tiszafüredi Zoltán szerelmi bánatában felakasztotta magát, és csak a szerencsén múlt, hogy végül nem esett komolyabb baja: a szomszéd szobában tartózkodó albérlője ugyanis meghallotta a halálhörgést, és még idejében levágta a kötélről szerencsétlen flótást. Az esetről aztán több újság is meglehetős részletességgel számolt be akkoriban, noha azért egy középkorú kelet-magyarországi férfi lelki nyomora így első pillantásra nem tűnik olyan nagy hordejerű ügynek, pláne a második világháború fenyegető árnyékában.  

Csakhogy Tiszafüredi Zoltán nem volt mindennapi férfi. Olyannyira nem, hogy három évvel korábban még

Kun Jolánnak hívták.

És akkor is elég sokat foglalkoztak vele a lapok.

Kun Jolán 1898-ban született a Debrecenhez közeli faluban, Hosszúpályiban, ahogy az újságok írták, egyszerű szülők gyermekeként, és tizenéves kora végéig pont úgy nevelkedett, ahogy a korabeli lányok: szoknyát és kötényt viselt, lányokkal játszott, lányiskolába járt, a ház körül és a földeken a szokásos női munkákat végezte, sütött, főzött, kézimunkázott, 18 éves korában pedig megismerkedett egy környékbeli fiatalemberrel, aki éveken keresztül udvarolt neki, majd megkérte a kezét. Bár állítólag nagy volt a szerelem, a házasságból nem lett semmi. Kun Jolán ugyanis ekkoriban – saját bevallása szerint – mind testileg, mind lelkileg különös, nyugtalanító és megmagyarázhatatlan változásokon ment keresztül:  

Tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtem egy férfival. Egymásba szerettünk és a fiatalember három évig udvarolt. Rettenetesen szerelmes voltam. Azért mondom, hogy rettenetesen, mert közben megtudtam, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi leány. Hihetetlenül szenvedtem emiatt. És amikor a fiatalember háromévi udvarlás után megkérte a kezemet, nyíltan megmondtam neki, mi van velem. Elhagyott és én megértettem őt. De minden megértés és belátás ellenére kimondhatatlanul fájt nekem, hogy nem lehettünk egymásé. Azután csupa lelki gyötrődés volt az életem. Éreztem, hogy az életem kettéválik. Éreztem, hogy az addigi énem eltűnik és lassankint más ember fejlődik belőlem. Ez olyan érzés, amit így egy-két szóval kifejezni nem lehet.

Kun Jolán ennél bővebben nem nagyon részletezte, hogy pontosan hogyan is folyt ez az átalakulás, talán szemérmességből, talán azért, mert még maga sem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mi is zajlik benne; mármint azon kívül, hogy életének jelentős részében inkább férfinak érezte magát, semmint nőnek, amihez valamelyest nyilván az is hozzájárult, hogy húszas évei elején látványosan serkenni kezdett a bajusza és a szakálla (ezt eleinte még borotvával irtotta). Bár 1935-ben azt nyilatkozta, hogy hamarosan megírja az emlékiratait, ez végül soha nem látott napvilágot.

Az mindenesetre biztos, hogy a meghiúsult leánykérés után még jó másfél évtizeden át nőként élt, és gépírókisasszonyként, valamint könyvügynökként dolgozott Debrecen környékén, éjszakánként pedig orvosi könyveket és folyóiratokat bújt, amelyekben egyre kétségbeesettebben keresete a megoldást a problémáira, és egyre intenzívebben foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata. Aztán Kun Jolán újra szerelmes lett: ráadásul ezúttal egy nőbe (akinek örömest leírnánk a nevét, de ezt az információt sajnos nem közölték az újságok). Az ő ösztönzésére kereste fel a debreceni klinikát 1935-ben, 37 éves korában, ahol személyesen dr. Hüttl Tivadar, a Debreceni Egyetem Sebészeti Klinika igazgatója, a hazai sebészorvoslás egyik legendás alakja foglalkozott vele.

A professzor nemátalakító műtétet javasolt, amire Jolán rá is bólintott, noha eleinte egyáltalán nem volt biztos a dolgában, és a műtét először kitűzött időpontja előtt meg is szökött a kórházból; úgy kellett aztán visszakönyörögni Hosszúpályiról. Azért azt tegyük még hozzá, hogy egy a történet egy másik verziója szerint Kun Jolán csalásért hat hónapnyi elzárásra ítélték, és a fogházban fedezték fel, hogy fizikumán rendellenes elváltozások mutatkoznak (talán valami ilyesmiről lehetett szó), majd szabadulása után egyenesen a klinikára vitték, ahol megkérdezték, hogy férfivé vagy nővé operálják-e, mert mind a kettő lehetséges és egyaránt veszélytelen.

A nemátalakító (vagy ebben az esetben talán inkább: –korrigáló) beavatkozások ekkoriban már korántsem számítottak olyan vad újdonságnak, mint azt gondolnánk: az első ismert amerikai transz férfi (vagyis olyan férfi, aki nőnek született), dr. Alan L. Hart – mellesleg a tuberkulózis elleni harc egyik úttörője – például már két évtizeddel korábban, 1917-ben önkéntes hiszterektómiának vetette alá magát, hivatalosan is megváltoztatta a nevét Albertáról Alanre, feleségül vette a barátnőjét, pár évvel később pedig hormonkezelést is kapott (azért csak pár évvel később, mert 1917-ben erre még nem volt lehetőség, illetve ebben az időben még profi péniszimplantátumok sem álltak rendelkezésre, ami szintén nehezítette az átalakulást.)

Kun Jolán tehát 1935-ben átesett a műtéten. Nagyjából ezzel egy időben járta be az egész világsajtót a hír, miszerint Zdena Koubková, a kétszeres olimpiai bajnok csehszlovák futónő a továbbiakban Zdeněk Koubek néven, férfiként él tovább; szóval büszkén mondhatjuk, hogy a Magyar Királyság példás ütemérzékkel tartotta a lépést a nemzetközi eseményekkel és trendekkel! Mivel nálunk korábban hasonlóra még nem volt példa (vagy legalábbis azok az esetek nem kaptak ekkora nyilvánosságot), Kun Jolán csodálatos metamorfózisa igen nagy szenzációt okozott, és a nő – vagyis immáron férfi –, egy időre rendszeres szereplőjévé vált a hazai bulvársajtónak. A cikkek tanúsága szerint pedig meglehetősen komoly hangulatingadozásokkal küzdött.

Az egyik interjúban arról panaszkodik, hogy nagyon szeretne már férfiruhákban járni, de még nem teheti, mivel nincs átminősítve, és egyébként sem igen találja a helyét: ebben az állapotában nem tartja magát se férfinak, se nőnek, és úgy érzi, kicsúszott a lába alól a talaj. Egy másikban viszont valóságos arszlánként tűnik fel: zöld lódenkabátban, térdnadrágban, aktatáskával a kezében, de még hosszúra növesztett, nőies frizurával a fején korzózik hetykén a debreceni sétálóutcán, köszönget a szépasszonyoknak, anyósviccet mesél, egyik cigarettát szívja a másik után, és közben megállíthatatlan lendülettel sorolja a jövőre vonatkozó terveit az Esti Kurir újságírójának: verseskötetet fog kiadni, karakterszínész lesz Pesten (Tudja, azelőtt valahogyan nem volt egyéniségem, kettétört ember voltam. De most már érzem az énemet, tudom, hogy vagyok, mégpedig férfi vagyok, érzem a karakteremet – mondja őszinte lelkesedéssel), aztán bejárja az egész világot a trópusoktól a szibériai hómezőkig. Ja, és mégsem Istvánra változtatja a nevét, ahogy eredetileg tervezte, hanem inkább Zoltánra.

Utóbbi tényleg megvalósult: Jolán hamarosan hivatalosan is Zoltán lett, mégpedig Tiszafüredi Zoltán, ahogy szerette volna. A verseskötete végül nem jelent meg, noha állítása szerint az asztalfiókjában több mint négyszáz költeményt sorakozott, amelyeknek legfőbb szervező ereje a magány és a szomorúság (mi más?). Sőt, még a saját életrajzát is megírta regényes formában, amelynek a kissé melodramatikus A végzet akarta így címet adta, és amit a könyvpiac legszenzációsabb könyveként, valamint egy évszázadokon át elő nem forduló szellemi termékként reklámozott, ám mint említettük, mégsem talált hozzá kiadót. Az áhított pesti karakterszínészi karrier pedig el sem indult; végül különféle homályos vállalkozásokból tartotta fenn magát.

A szerelmi élete viszont egész jól alakult: megismerkedett egy szép, fiatal özvegyasszonnyal, Rózsikával és már az esküvő időpontját is kitűzték, azonban nem sokkal a nagy esemény előtt csúnyán összevesztek, a nő elviharzott, Tiszafüredi Zoltán pedig teljesen összetört. Öngyilkosságot kísérelt meg, és miután nem járt sikerrel, kivilágos kivirradatig mulatott egy debreceni vendéglőben: egymás után rendelte a borokat és a pezsgőt, valamint a nótákat a cigányzenekartól, aztán – ahogy az újság írja – egy nő is került az asztalához, akivel reggelig folytatta a zenés italozást. A számlát a végén természetesen nem egyenlítette ki. Jó hír ugyanakkor, hogy a hírek szerint Rózsikával aztán elsimították a félreértéseket, és ismét a legnagyobb egyetértésben készültek az esküvőre.

Az első (vagy egyik első) magyar transznemű férfi további sorsáról sajnos semmit nem tudunk, de bízunk benne, hogy boldogan élt, amíg meg nem halt.

Nők férfiruhában:

• Férfiakkal bunyózott és autóversenyeket nyert, majd a Gestapo verőembere lett az olimpiai bajnoknő
• Csak egy új kalapot akart venni, de végül a szabadságharc hőse lett a 18 éves hajadon
• Ma már a leszbikusok sem hordanak monoklit