Mit érezhet az a homofób szülő, aki azt ordítja a gyerekének, hogy „Kiverem belőled a buziságot!”? Mindezt ráadásul egy olyan helyzetben, amikor még nem mondta a gyerek, hogy homoszexuális lenne, csupán egy barátjáról derült ki, hogy a saját neméhez is vonzódik.
A Pride-hónap pont az ilyen szülőknek is szól
A június a Pride-hónap, amikor az LMBTQ+-közösséget és a szabadságot ünnepeljük: nemcsak a közösség tagjai, hanem azok is, akik szerint minden ember egyenlő. A fenti, enyhén szólva homofób szülőknek is szól ez a hónap, akiknek érdemes lenne kicsit kinézni a saját sötét buborékjukból, hogy esetleg tanuljanak a feltétel nélküli szeretetről, amit a saját gyerekük iránt kellene érezniük. És persze lenne bőven mit tanulniuk arról is, hogyan kell élni és élni hagyni, és itt lenne az ideje annak, hogy felvilágosodjanak, hogy miért káros, ha bele akarnak szólni mások életébe – igen, ide sorolható a saját gyerekük is.
A Pride Hónap eredete
Az Egyesült Államokban június a Pride Month, azaz Pride-hónap, ami az LMBTQ+-közösség küzdelmeinek állít emléket. Az 1969-es New York-i Stonewall-tüntetésekre emlékeznek, de a közösség tagjai elleni diszkrimináció ellen is fellépnek ilyenkor.
Azért is ennyire érzékeny ez a téma számomra, mert van egy homoszexuális gyerekem, akit teljes mértékben támogatok és soha, egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy a szexuális irányultsága miatt bántsam, elítéljem, vagy átnevelő táborba küldjem. Igazából pont nem érdekel, hogy milyen nemű embert szeret, amíg amellett az ember mellett boldog. Sosem központi téma a gyerekem melegsége, szeretettel fogadtam itthon a szerelmét, amikor hazahozta bemutatni, és örömmel masírozok vele a Pride-on évről évre.
A gyerekem homoszexualitása nem tartozik rám, ahogy az sem tartozna rám, ha az ellenkező neműeket szeretné, mert az ő szerelmi élete csak az ő dolga. Ahogy az én szerelmi életem is csak az én dolgom.
Ezért is olyan megdöbbentő számomra, amikor a fentihez hasonló mondatokat hallok, mert nem fér a fejembe, hogy egy szülő mégis hogyan képes így viszonyulni a gyerekéhez, akit mindennél jobban szeretnie és óvnia kellene.
Egy feladatunk van szülőként: feltétel nélkül szeretni a gyerekeinket (Kép: Getty Images)
Otthon, család, biztonság
Vajon mi van annak a szülőnek a fejében, aki fenyegeti a saját gyerekét, elveszi a biztonságérzetét az otthonában, és arra kényszeríti, hogy titkolóznia kelljen arról, ami a személyisége része. Olyan ez, mintha kiátkozna anyám azért, mert kék a szemem, ezért otthon eljátszanám, hogy igazából barna, és csak akkor vehetném ki biztonsággal a barna kontaktlencsét, ha a barátaim között vagyok, távol a saját otthonomtól.
A „kiverem belőled a buziságot” meg az „elküldelek átnevelő táborba” fenyegetések azt sugallják, hogy a bármilyen szexuális irányultság választható, akaratlagos dolog, amit meg lehet változtatni, ha eléggé sok verést kap az ember vagy sokat térdepel kukoricán a sarokban. Friss hír: már rég bebizonyították, hogy nem döntés kérdése a szexuális irányultság és veréssel, imával, átnevelő táborokkal semmire sem megyünk, mert pont úgy nem tudjuk megváltoztatni, mint a szemünk színét vagy a lábméretünket.
Öngyilkossági gondolatok és az LMBTQ+
„Az öngyilkossági gondolatok kialakulásában komoly szerepet kaphat a szexuális irányultság: a megkérdezettek negyedének kifejezetten saját szexuális irányultságának felismeréséhez kapcsolódóan lettek öngyilkossági gondolatai, 16%-uk pedig arról számolt be, hogy a melegségével kapcsolatban általa elszenvedett atrocitások miatt gondolt öngyilkosságra. Az öngyilkossági gondolatok legtöbbször (64%) tizenéves korban jelentkeztek: abban az időszakban, amikor a válaszadók jelentős része először szembesült saját szexualitásával, illetve amikor első ízben jelentkeztek az előbújás és a párkapcsolat kialakításának nehézségei” – olvashatunk az itthoni helyzetről Takács Judit: Homofóbia Magyarországon című kötetében.
Szülőként pedig egyetlen feladatunk lenne a gyerekeinkkel: támogatni őket és segíteni nekik, hogy önálló, boldog felnőtté cseperedjenek. Nem tudom, ebbe hol fér bele a „kiverem belőled a buziságot” frázis, én legalábbis sehol sem hallom benne a támogatást és segítést. Nincs benne az, hogy a szülőt kicsit is érdekelné, milyen a gyereke, mit és kit szeret, milyen életre vágyik, és úgy egyáltalán: hogyan érezné jól magát a bőrében. De ha ez nem számít egy szülőnek, akkor mégis mi a fontos? Mi lehet annál előrébb, hogy boldog legyen a gyerekünk, akinek életet adtunk, akitől elolvadtunk, amikor először kézben tartottuk, akinek fogtuk a kezét, amikor járni tanult és akinek letöröltük az arcáról a zöldborsót, mert kiberregte a főzeléket. Mindezt el lehet felejteni szülőként?
Az a mély kötődés, ami a babához, kisgyerekhez, iskoláshoz fűzi a szülőt, kitörölhető annyival, ha kiderül, hogy az LMBTQ+ valamelyik betűje illik rá? A család és az otthon a biztonság kell legyen a gyerek számára, ha ez nincs meg, akkor nem is beszélhetünk igazi családról, mindegy, mennyire heteroszexuális minden tagja.
Nem mindegy neked?
Szívem szerint odamennék az idézetet ordító szülőhöz és annyit kérdeznék tőle: „Nem mindegy neked?” És ugyanezt a kérdést a világ összes homofób emberének is feltehetnénk, mert ha belegondolunk, most tényleg: miért nem mindegy nekik, hogy ki kivel van? Engem például egy kicsit sem izgat, hogy szomszédomnak Gizi vagy Géza van az ágyában, ahogy az sem az én dolgom, hogy önmagát férfiként vagy nőként definiálja. A személyisége, szexuális irányultsága, neme, érdeklődési köre csak és kizárólag rá tartozik, nem rám vagy bárki másra. Ezért nem bírom feldolgozni, ha valaki azért verekszik, mert két férfit lát csókolózni vagy azért kiabál, mert két nő megy kézen fogva az utcán.
Miért nem mindegy? Olyan színes és sokrétű az emberi lélek, miért kellene beszorítani olyan keretek közé, ami nem a sajátja? Kinek árt bárki azzal, hogy milyen nemű embert szeret, vagy hogy szoknyát vagy nadrágot hord?
Ez az egész Pride-hónap, a felvonulások világszerte, ami miatt annyira fel van háborodva a sok „normális”, azért indult, mert elég lett a sok zaklatásból és a „kiverem belőled a buziságot”-féle hozzáállásból. Elég, hogy nem lehetnek egyenértékű tagjai a társadalomnak azok, akik nem heteroszexuális irányultságúak. Kinek mi köze ahhoz, hogy kit választunk életünk párjának vagy hogy milyen neműek vagyunk?
Olykor a sötét középkorban érzem magam, főleg ilyenkor, amikor látom, ahogy kiéleződnek a viták a Pride-hónap miatt, vagy amikor azt hallom, hogy egy szülő fenyegeti a gyerekét, hogy kvieri belőle a buziságot. Annyira jó lenne megérkezni a XXI. századba és értelmes ember módjára viszonyulni egymáshoz, nem pedig a kirekesztés és butaság irányítaná tetteinket. Van még nagyjából 40 évem hátra, talán még megérem, hogy normálisan együtt tudunk élni úgy, hogy nem az ítélkezés és diszkrimináció uralja a társadalmi párbeszédet a Pride-hónapban.
