Ónodi Eszter interjú

Hogy telt a nyarad?

Hát, ez most tulajdonképpen életem egyik legfurcsább nyara volt olyan szempontból, hogy a családi nyaralás, mint olyan, az idén elmaradt. A koronavírus-járvány ugyebár elég brutálisan érintette az egész színházi szektort, aztán az összes félbemaradt és be nem fejezett munkákat mindenki a nyáron akarta bepótolni, így én a nagyfiammal és az apukámmal voltam majdnem egy hónapot a Balatonnál július végéig. Mire a párom augusztus 5-én befejezte az egész nyári elmaradások pótlását, én akkor kezdtem el próbálni itt, a Katonában, augusztus 9-én. Tehát gyakorlatilag volt három olyan napunk, amikor az egész család együtt volt, senki semmit nem csinált, csak egymásnak örült. Ilyen nyarat én nem szeretnék még egyszer, mert ebből a szempontból ez nagyon hiányos volt.

Volt valami pozitív tanulsága is ennek a pár hónapnak?

Arra mindenképpen jó volt, hogy rájöjjek, nekem mindenképpen kell nyáron egy hónap a Balatonon. Én azt nagyon szeretném a közeli és távoli jövőben is elérni, hogy legalább ennyi időt ott tudjak lenni, mert roppantul élveztem. Még így csonkán is.

Ha már a nyárról beszélünk, neked ez a Balaton-dolog még régről van meg?

Igen, van ott egy kis házunk és gyerekkoromban gyakorlatilag minden nyáron az volt a ritmus, hogy évzáró az iskolában, másnap lepakol, lent lenni egész nyáron, és évnyitó előtt felpakol. Sőt, volt olyan is, hogy az úttörőnyakkendőmet még lent, a kisházban vettem fel és úgy mentem az évnyitóra, mert akkor legalább még fél napot lent tudtunk maradni. Tehát nekem ez egy óriási nagy szerelem. Ez a déli parton van: nem az északi parti budai vagyok, hanem a déli parti pesti. Imádom, közel vagyunk Budapesthez és valahogy olyan furcsa az utcánk, hogy generációról generációra ment ez a balatoni élet, nagyon sokan a mostani nyaralók közül még gyerekkoromból ismerősek. Együtt öregedtünk, a gyerekeink egy időben születtek, úgyhogy ez nagyon jó.

Fotó: Neményi Márton

Volt valami brancs, amivel reggel kimentetek és csak este kerültetek elő?

Igen volt, bár én azért nem voltam ennyire nagy brancsolós. Persze, voltak olyan barátnők az utcában, akikkel sokat mozogtunk, jöttünk-mentünk, de azért az még elég szolid volt. Én ugye egyke vagyok, a nagymamáimmal voltam ott sokat, ők pedig eléggé vigyáztak rám. Tehát, amikor jött a Zsolti, hogy el akar vinni diszkóba Siófokra, akkor azért ott nem volt elengedés.

És ablakon kiszökés?

Nem, az sem volt.

Hogy álltál a táborokkal?

Sajnos a nyári táborozás élménye nekem gyakorlatilag kimaradt. Valahogy a szüleim mindig meg tudtak győzni, hogy nekem sokkal-sokkal jobb a Balatonon, ahol akkor megyek fürödni, amikor akarok, azt eszem, amit akarok, azt csinálom, amit akarok, míg a táborban ki van találva, hogy mikor mennek be a gyerekek a vízbe, satöbbi. Ami nyilván igaz, de közben azért egy csomó más fantasztikus dolog van egy táborban, amit nem tud pótolni ez a fajta magányos szabadság.

De te azért szeretted volna?

Igen, voltak persze harcok, de végül mindig hagytam magamat meggyőzni. Egyszer voltam táborban, Dunabogdányban, a zeneiskolával, aztán a következő táborélményem már igazából felnőtt koromban volt. És az már a színészi pályafutásomnak a nem is tudom, a gyerekágya volt. Ez a zalaszentgróti színjátszó tábor volt, amit Ascher Tamás csinált, és ahol eljött az a pillanat, amikor megéreztem, hogy nekem a színészettel kell foglalkoznom. De az már tényleg felnőtt fejjel volt, tehát nekem ennyi a nyári tábor.

Szüleid aggódós típusok voltak, ha jól veszem.

Igen, nekem nagyon aggódó szüleim voltak mindig, a gimiben az Eötvös-diszkóból éjfélre haza kellett érni és csak nagyon nagy harcok árán tudtam az énekkarral elmenni Finnországba elsős koromban. De azért elmentem végül.

És te vagány voltál? Volt okuk félteni?

Ilyen szempontból későn érő típus vagyok, nekem ez az egész kamaszkori lázadás, amit olyan sokat emlegetnek, borzasztóan eltolódott. A gimnázium alatt már voltak jelei, de azok az események, amik sok embernek már tizenéves korában megtörténnek, nekem igazából utána jöttek, főleg amikor már a Színház és Filmművészeti Főiskolára jártam. Azért persze korábban is voltak harcok, de lehet, hogy az én színészetem abból is táplálkozik, hogy egy csomó dolog, ami bennem volt, az nem tizenéves koromban jött ki, hanem később. Egy csomó érzelem, gondolat, viselkedés, vagányság, bátorság, szemtelenség, jóság, rosszaság, akármi. A színház pedig csodálatos terep, hogy ezeket ki tudjam élni, meg tudjam mutatni.

Tizenöt éves a fiad, mennyire tudtok együtt programozni még? Szoktatok például játszani mondjuk?

Van egy kedvenc társasjátékom, amit bárkivel bármikor játszanék, de ahhoz sajnos minimum három ember kell és emiatt óriási harcokat vívok a fiammal, hogy szerezzünk már valakit. Mert apámmal, vagy akár a párommal is lehetne, de akkor meg a fiam nem akar sokszor játszani, mert sokkal fontosabb nagyfiús programjai vannak. Ez a bizonyos Hét csoda című, szuper stratégiai játék, én nem vagyok egy ilyen verseny-társasjátékozó, de ezt az élet a gyerek révén elém hozta és egyszerűen imádom. Még a Szabadulj!-kvíz, amit szoktunk játszani, az is tök jó, de az már inkább ismeretterjesztő játék. Egyébként érdekes módon ezek a társasozások meg a kártyázás is valahogy mind a Balatonhoz kötődnek, gyerekkoromban abszolút vérre menő Ki nevet a végén? partikat játszottam a nagyanyáimmal.

Adja magát a kérdés, te szerettél kamasz lenni?

Igazából a kamaszság nekem az iskolában inkább egyfajta idegenségérzés volt, nem feltétlenül a kamaszkor miatt, hanem hogy ott, abban az életszakaszban én az osztályomban nem nagyon találtam a helyemet. Azt láttam, hogy alattunk is, fölöttünk is, mellettünk is, mindenhol nagyon jó osztályok vannak, és tuti, hogy azért mentem az énekkarba, meg a színjátszó körbe is, mert ott is a közösséget kerestem, azt, hogy valami legyen már. Mert láttam, hogy működik, csak pont nekünk nem jön össze. Szerintem az osztályfőnök mindennek a kulcsa, hogy ő hogyan tartja össze az osztályt és nekünk egy erre eléggé alkalmatlan osztályfőnökünk volt. Azt hiszem, ő körülbelül ezt a négy évet tölthette pedagógusi minőségben és utánunk repülőrajttal módosított pályát.

Ehhez képest általános után a fiad is ugyanoda, az Eötvösbe ment.

Igen, nemrég jött haza a nulltáborból, hát figyelj, totális eksztázisban van! Mind a mai napig azokat a számokat hallgatjuk ismétlő playlistben, amiket ott gitároztak a tábortűznél. Ne tudd meg, teljes bezsongás!

A gimnázium után te nem is felvételiztél egyből a Színművészetire?

Nem.

Pedig már az Eötvösben is benne voltál a színjátszó körben.

Nekem nagyon nagy élmény volt és imádtam csinálni az összes ilyen típusú megmozdulást az iskolában, de végül ott is a szokásos dolog volt, meghajlottam a szülői akarat előtt és nem mentem utána a Főiskolára. Most, hogy már harmadjára hozom őket szóba, jövök rá, hogy úgy tűnhet, mintha nekem ilyen erőszakos szüleim lennének. Pedig sosem voltak azok, hanem csak a legjobbat szerették volna mindig nekem, egyszerűen megértették velem, hogy ezt a pályát csak úgy érdemes csinálni, ha az ember a csúcson tud lenni, vagy legalábbis benne tud lenni az első nem tudom mennyiben. És végül is osztom és értem, hogy egy civil ezt így gondolja, ráadásul a színészkedés simán tűnhet egyfajta gyerekkori szerelemnek, kamaszos fellángolásnak. Azt pedig nyilván nem tudták felmérni egyébként a szüleim, hogy mennyire vagyok esetleg tehetséges.

Fotó: Neményi Márton

És ilyen simán le lehetett beszélni az álmodról?

Ilyenkor mindig hozzátették, ha ez még mindig bujkál bennem, akkor számtalan módon lehet színészként érvényesülni, példaként hozva Jordán Tamás és Csákányi Eszter nevét, akik színművészeti nélkül is nagy színészek lettek. Úgyhogy én ebben úgy meg is nyugodtam, azt gondoltam, akkor elmegyek az ELTE-re magyar és angol szakra. De aztán az egyetemen azt éreztem, hogy ez még mindig nem az, amire én igazából vágyom, az Egyetemi Színpadon, a Szerb utcában viszont elindult közben valamilyen színházi megmozdulás. És azt vettem észre, megint csak ott tartok, hogy a társaimmal együtt csinálok mindenféle, a színészkedésre utaló cselekvéseket. Akkor már úgy éreztem, hogy ez nem maradhat annyiban, a végére kell járni, hogy ebben van-e valami, vagy tényleg felejtsem el egy életre, és így jött ez a bizonyos zalaszentgróti tábor.

A terelgetésben anyukád vagy apukád volt a főkolompos?

Talán inkább az apukám, de azért igazából egy követ fújtak, nem nagyon volt egyet nem értés közöttük ebben. Aztán amikor az első alkalommal nem vettek fel, mert kiestem a harmadik rostán és kicsit elkámpicsorodva felhívtam őket az Uránia előtti telefonfülkéből, hogy „hát sajnos nem sikerült”, akkor azért éreztem hangjukon, hogy persze, mondták „jó, hát semmi baj”, de nagyon nagy kő esett le a szívükről. Csakhogy pechjükre a következő héten összefutottam Ascher Tamással a Váci utcában és nem tudom, hogy honnan, ne kérdezd, egyszerűen vettem magamnak a bátorságot, leszólítottam, majd közöltem vele, hogy „nekem le kell mennem abba a táborba. Tudom, hogy lejárt a határidő, tudom, hogy beteltek a helyek, de nekem akkor is ott kell lennem. Viszek hálózsákot, viszek sátrat, amit akar, de nem létezik, hogy ne menjek!” És láttam, hogy ettől a vehemens lerohanástól annyira hátrahőkölt, hogy mondta, hívjam fel ezt és ezt, és akkor tényleg sikerült még ott egy helyet kiszorítani magamnak. Aztán ez életem egyik legfantasztikusabb egy hete volt, minden a helyére került: hogy ilyen emberekkel szeretnék ezzel foglalkozni, mert így érzem magamat a legjobban.

És te aggódó anyuka vagy?

Igen, aggódó anyuka vagyok, de azért próbálom nem túlzásba vinni. Azért nagyon jó dolog bizonyos szempontból, hogy a mobiltelefon fel lett találva, mert szeretem tudni, hogy mi van vele, és szerencsére a fiam ilyen szempontból is csodálatos ember, magától ad hírt magáról, nem én követelem ki tőle, hogy márpedig mondja, hanem érezzük egymást. Bár most pont ebben a táborban tíz napig nem volt nála telefon egyáltalán, aminek én nagyon örültem egyfelől. Mármint, hogy teljes értékű táborozása volt a telefon nélkül, ami azért csodálatos dolog a mai világban, hogy ilyen is megtörténhet. Másfelől, azért mindig jólesett, amikor valakitől hallottam róluk, hogy most itt vannak, ott vannak, mert ez egy ilyen vándortábor volt. És mindig, amikor hallottuk, hogy lesz nagy vihar, akkor az Időképen néztem a radart, hogy azon a környéken mi várható? De azért még a nagy aggódások időszaka előtt vagyunk szerintem.

Akkor még most jön a kamaszodás.

Hát, abban már benne vagyunk rendesen! De azt gondolom, a menetrendszerű, ilyen bulizás, olyan fesztivál, egyebek, azért azok még előttünk állnak. Úgyhogy ezt a kérdést majd tedd fel két év múlva!

Fotó: Neményi Márton

És vannak olyan dolgok, amiket szülőként viszontlátsz magadban a felmenőidből?

A szüleimből? Abszolút, de szerintem ez sok emberben megvan. Ijesztő módon hallom vissza magamat az anyám hangján, vagy éppen a nagyanyám hangján, de tényleg, szófordulatok jutnak eszembe, amiket nagyanyám mondott. Mindezt úgy, hogy én nagyon sokáig dafkéból nem sertepertéltem a konyhában, hogy nem akarok megtanulni főzni, hogy nem érdekel, hogy kell a nem-tudom-én-mit csinálni, kinyújtani a tésztát, vagy akármi. Egy nagyon független és önálló entitásként képzeltem magamat, úgy gondoltam, én teljesen másként fogok csinálni mindent. És ezt úgy mondom, hogy ez nem valamiféle borzalmas családi légkörnek volt a leszivárgása, én nagyon szerettem a szüleimet, egyszerűen csak azt gondoltam, hogy változnak az idők, minden változik, úgyis alkalmazkodni kell ehhez… és tessék, most itt vagyok és beszélek az anyám hangján.

Nagyon mások ma a viselkedési normák, az elfogadott metódusok a színházakban, mint akár csak akkor, amikor te pályakezdő voltál. Te találkoztál még a „csak a végeredmény a fontos, bármilyen út vezessen is hozzá”-mentalitással?

Szerintem ez egy iszonyatosan bonyolult és sokrétű dolog, nagyon nehéz ebben állást foglalni. Az nyilvánvalóan megengedhetetlen, amit mondjuk az általam egyébként nagyszerű színésznek tartott Marlon Brando állítólag elkövetett a Bertolucci-film, Az utolsó tangó Párizsban forgatásán a partnernőjével, annak a beleegyezése és tudta nélkül. Gyakorlatilag olyan megalázó helyzetbe hozta, ami szerintem nagyon nem oké, de csak a saját magam történeteire visszagondolva, nekem nem volt olyan, hogy traumatizáltak volna. Az velem is előfordult már, hogy mondjuk egy főpróbán, nagyon koncentrált, felfokozott lelkiállapotban, egy jelenetben háttal álltam a nézőtérnek és hallottam a rendező irányából valami csattanást. Megijedtem, hogy valamit elrontottam és ösztönösen összehúzódtam, mert azt hittem, hogy hozzávágott a földhöz valamit. És közben annyi történt, hogy leesett a táskája. Én meg ezt úgy éltem meg, hogy „úristen, itt mindjárt történni fog valami!” Ezt lehetne úgy is fordítani, hogy belőlem ott a próbafolyamat során lelki roncsot csináltak, de én ezt nem így éltem meg, hanem inkább egy koncentrált állapotból való kizökkenésnek. Utána röhögtem, hogy azt hittem az ártatlan mozdulatra, hogy itt valami rendezői véleménynyilvánítás történik!

Gondolom, volt azért olyan, hogy nehéz helyzetbe kerültél. Hogy tudtad azt kezelni?

Szerintem mindenképpen az a fontos kiindulópont, hogy ha bármi olyan van, amikor az ember méltánytalanságot érez, vagy azt, hogy nem úgy szólnak hozzá, ahogy kellene, akkor azt mindig azonnal jelezze. Az illetőtől megkérdezem, hogy ezt most miért mondod, pontosan mi a problémád? Mert nekem ez és ez. Ugyanis én abból indulok ki, hogy ha egy előadást akarunk létrehozni, akkor mind a ketten ugyanazt a közös célt akarjuk. Te a nézőtérről, én a színpadról. És ha én valami hülyeséget csinálok a színpadon, vagy rosszul dolgozom, az nem azért van, mert egy rossz ember vagyok, hanem esetleg még nem találom a kulcsot. De alapvetően egyfelé kell a szándékokat konvergálni és sokszor az van, hogy a színészek azt érzik, a rendező az ellenségük. Ez egy hülyeség, egy baromság, ilyen nincs, hiszen mind a ketten azért vagytok, hogy az a valami, az előadás jó legyen. A rendező is azt szeretné, hogy a színész nagyon jó legyen, ő meg azt akarja, hogy a rendező segítsen ebben. Tehát a célok ugyanazok. És pontosan emiatt, ha valami nem oké, akkor azt azonnal tisztázni érdemes, mert mindig a kommunikáció hiánya tud elvezetni az ingoványos talajra, a kénes kipárolgások mezejére.

Interjúk az nlc-n: 

• Hernádi Judit: “Nem egy könnyű viszony egy anya-gyerek kapcsolat, és a miénk se túl könnyű Zsófival”
• Néha riasztóan kevesen vagyunk csajok egy forgatáson – az Aranyélet női szereplői áttörik a falat